Halálra ítélt dolog a távkapcsolat? – A kérdés kötődéselméleti keretben

Mit gondolunk azokról a kapcsolatokról, ahol a pár tagjait nagy fizikai távolság választja el egymástól? Általában azt, hogy nem lesz tartós az együttlét, vagy legalábbis, hogy nem ugyanolyan ez az egész, mintha a mindennapjaikat egymás mellett töltenék. Hogy nem ugyanolyan, az egyértelmű, de mit mondanak a kutatások azzal kapcsolatban, hogy meg lehet-e találni az elégedettséget egy ilyen jellegű együttélésben is, és ha igen, akkor mitől függ, hogy megtaláljuk-e?

A kötődéselmélet egyik alaptétele, hogy életünk minden szakaszában ott van bennünk a vágy a biztonság élményének megtapasztalására. Ezt a szükségletünket a korai években és a gyermekkorban az elődleges kötődési személyek, az édesanya és az édesapa elégítik ki, majd az évek előrehaladtával a romantikus kapcsolataink veszik át ezen a téren a szerepet, és a párunk válik számunkra kötődési személlyé.

Nem mindegy azonban, hogy hol van ez a kötődési figura, ugyanis a fizikai távolság alapvetően befolyásolja a kötődési rendszer működését. Mind gyermekek, mind felnőttek esetében a kötődési személy fizikai közelsége és kontaktuskészége csökkenti a distresszt és növeli a komfortérzetet, miközben a tőle való távolság ezzel ellentétes hatást fejt ki, ezért az emberek alapvetően a közelségkereső viselkedésben motiváltak, egészen gyermekkoruktól kezdve.

Ezek alapján – legalábbis teoretikusan – amellett érvelhetünk, hogy párkapcsolatainkban akkor érezzük jobban magunkat, ha a másik közel van hozzánk, rendszeresen töltünk együtt időt, miközben a távolság és a találkozások hiánya az elégedetlenséget fogja növelni, ezáltal a kapcsolat is egyre nehezebb funkcionál majd. Ez tulajdonképpen a körmondatokban megfogalmazott, tudományos leírása annak a sokak által vallott nézetnek, miszerint a távkapcsolat halálra ítélt dolog, amivel nem érdemes próbálkozni. De mire jutottak vajon ezzel kapcsolatban a vizsgálatok? Erről számol be egy friss tanulmány.

Szeparáció és elégedettség

A kötődéselmélet alapján azt feltételezhetnénk, hogy a távkapcsolatok határozottan kevesebb elégedettségérzéssel járnak, a kutatások szerint nem feltétlenül ez a helyzet, mert bár a nagy távolságban élő párok több stresszről és kevesebb támogatásról számoltak be,

a kapcsolattal való elégedettségük hasonló vagy olykor még magasabb is volt,

mint az egymáshoz közel lévő pároké – több kutatás szerint is. Példaként említhetünk egy nagy, nemzetközi, reprezentatív mintán készült tanulmányt, mely szerint a távkapcsolatban élők több humort, szerelmet tapasztaltak meg saját bevallásuk szerint, sőt, beszélgetéseiket is minőségibbnek értékelték a másik csoporttal való összevetésben.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a fizikai távolság párkapcsolatra gyakorolt hatását nagyban befolyásolja az egymástól távol töltött idő mennyisége, a szeparáció típusa, és az is, hogy milyen gyakran tud találkozni egymással a pár. Feltételezhető, hogy az elégedettségérzés magas szintje csak akkor tud megjelenni nagy távolság esetén is, ha időközönként sor kerül személyes találkozásokra, és a kapcsolattartás ezt leszámítva is állandó és intenzív, például a technikai vívmányok adta lehetőségeket kihasználásával.

Mennyit számít a közelség?

Világos tehát, hogy a verbális kapcsolattartás és a fizikai kontaktus mint a kötődési viselkedés részei, fontos szereppel bírnak a kapcsolat működése és fennmaradása szempontjából, egymáshoz közel, illetve távol élő párok esetében egyaránt. Ez az oka annak, hogy

nem önmagában a távolság jelenti a legnagyobb veszélyt a párkapcsolatra,

hanem az, hogy ha ez a távolság olyan járulékos következményekkel is jár, mint a kapcsolattartás és a fizikai kontaktus hiánya vagy alacsony intenzitása. Ez utóbbira gyakori példák azok a kapcsolatok, ahol a férfi katonaként szolgál, és a munkája miatt gyakorlatilag szinte minden téren elszeparálódik párjától.

Ezen a ponton érdemes újra behozni a már említett technikai vívmányok kérdéskörét, hiszen az utóbbi évtizedek rohamos fejlődése olyan dolgokra ad lehetőséget, melyek addig elképzelhetetlennek számítottak. És habár a kiindulópont természetesen az, hogy a kötődési kapcsolat egy személyes érintkezést megkívánó kontextusban értelmezhető, érdekes kutatási témát szolgáltat az a kérdés, hogy a technikai eszközök által közvetített kommunikáció (CMC, computer-mediated communication) – mely azonnali verbális és vizuális kapcsolattartása ad lehetőséget – mire lehet elég egy párkapcsolatban?

Az nyilvánvaló, hogy a személyes érintkezést és fizikai kontaktust a CMC nem tudja egy az egyben kiváltani, ezzel együtt amellett érvelnek a kutatók, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén az élmény némiképp hasonló lehet. Ilyen feltételek a CMC gazdagsága (az, hogy dinamikus, vizuális és hallási információval is szolgáljon) és szinkronicitása (az egymásnak küldött üzenetek időben egybe essenek, „real-time” jelenjenek meg), melyek ha teljesülni tudnak (például egy videóhívás formájában), úgy

bizonyos szempontból értelmezhetővé teszik az interakciót kötődéselméleti szempontból is.

Mert bár hiányoznak az olyan tényezők a történetből, mint a tapintási vagy szaglási élmény, a másik fél megjelenik előttünk a jelenben, érzelmi kapcsolatot létesítünk vele, és ez egyfajta pszichológiai közelség érzését kelti.

Látjuk tehát, hogy mint a világon minden, a távkapcsolat kérdése sem egy fekete-fehér színskálán értelmezhető, legalábbis a kutatások szerint árnyaltabbnak tűnik annál, mintsem hogy csípőből rávághatnánk: a dolog működésképtelen. Úgy látszik, hogy van, aki egy ilyen jellegű együttélésben találja meg a boldogságát és az elégedettségét, ami nem csak azért jó, mert színesebbé teszik a világot, hanem azért is, mert a kutatókat továbbra is töprengésre váró kérdések sorával látják el.