Az Oscar-díj mellett a Nobel-díj a másik olyan kitüntetés, amit a legtöbben ismernek a világon. A közgazdasági Nobel-díjat a Svéd Nemzeti Bank 1968-ban, fennállásának 300. évfordulója alkalmából alapította. A díj célja a közgazdasági tudományok terén elért eredmények és a területen úttörő munkát végző kutatók pályájának elismerése. Richard Thaler, az idei díjazot több szálon is kötődik a pszichológia világához – cikkünkből megtudhatjátok hogyan és miért rá esett a választás.

Az emberek fejében a pszichológus szó hallatán jellemzően a következő kép ugrik be: egy Freudra erősen hajazó szemüveges férfi kezében jegyzetfüzettel épp a kanapéján fekvő páciensét analizálja.  A klasszikus klinikai irány mellett azonban a pszichológia rengeteg más formában is megnyilvánul körülöttünk. Munkapszichológus, gazdaságpszichológus, sportpszichológus, reklámpszichológus, kriminálpszichológus – csak néhány példa arra, milyen sok határterületen találkozhatunk a szakma képviselőivel. Ennek egyik hozadéka, hogy a pszichológia módszereit és gondolatvilágát egyre több, első nézésre tőle teljesen távol álló tudományág veszi át és használja. Így történhetett meg az, hogy idén egy olyan neves szaktekintély vehette át a közgazdasági Nobel-díjat, aki munkásságában a közgazdaságtan és a pszichológia határterületén alkotott maradandót. Ő pedig nem más, mint Richard Thaler, amerikai közgazdász.  

Ha esetleg ez a név így nem mondana semmit, az alábbi Thaler-kalauzban 5 pontban foglaltuk össze a legfontosabb tudnivalókat róla:

  1. 1974-es doktorálását követően a Roschesteri Egyetemen kezdett el tanítani.

  2. Daniel Kahnemannal és Amos Tverskyvel a viselkedésközgazdaságtan megalapozói, már az 1970-es évektől.

  3. 2008-as könyvével, a Nudge-dzsal világszerte megismertette a viselkedéses közgazdaságtan fogalmát.

  4. Fuller&Thaler néven befektetési céget vezet.

  5. Több mint 20 éve a Chicagói Egyetem tanára és kutatója.

Thaler pár hete így mesélt a kezdetekről az Index-nek adott interjújában: „Még egyetemistaként áthívtam pár barátomat vacsorázni, és amíg főtt a vacsora, koktéloztunk, beszélgettünk, és kiraktam egy nagy tál kesudiót az asztalra. Aztán elég hamar rájöttem, hogy ha túl sok kesudiót esznek a vendégek, nem fogják tudni megenni a főételt, szóval visszaraktam a kesudiót a konyhába. Visszajöttem, és mindenki megköszönte, hogy „milyen jó ötlet volt”, „hála az égnek”, hogy elvittem a rágcsálnivalót. De mivel közgazdászhallgatók voltunk, azonnal elkezdtük elemezni is a helyzetet, eszerint pedig nem lett volna szabad örülnünk ennek a húzásnak. Ez ugyanis teljesen szembement a közgazdaságtan egyik alapfeltevésével, hogy a több választási lehetőségnek jobbnak kell lennie.

Végül ez a tál kesudió nekem olyan lett, mint Newton almája,

utána önkontrollproblémákról akartam gondolkozni. A tál kesudiónál rosszul viselkedtünk volna, sokkal többet ettünk volna az optimálisnál. Ha előző nap megkérdezik, hogy hány kesudiót akar megenni másnap vacsora előtt, akkor egy adott vendég azt válaszolta volna mondjuk, hogy tízet. De biztosan nem azt, hogy kétszázat. Szent Ágoston híres mondása is eszünkbe juthat: „ adj nekem tisztaságot és önmegtartóztatást, de – még ne!” Ezekkel a történetekkel kezdődött minden, amik persze még – mint az elhízás – nem feltétlenül mind közgazdasági problémák önmagukban.”

A friss Nobel-díjas közgazdász nevéhez számos szakmai fogalom köthető. Egyik közülük a birtoklási hatás, mely azt az egyszerű tényt foglalja magában, hogy ha már van valamilyen adott tulajdonunk, kevésbé akarjuk kiadni azt a kezünkből. Egy szemléletes példán keresztül Thaler így írta le a jelenséget: „Képzeljük el, hogy kedvenc zenekarunk koncertezik nemsokára a városunkban, és tegyük fel, hogy nyerünk rá jegyet, mondjuk egy rádióműsorral. Az első kérdés, hogy mennyiért adnánk el azt a jegyet. A második kérdés, hogy mi van, ha nem nyertünk rá jegyet, de még van eladó online jegy, akkor azt legfeljebb mennyiért vennénk meg. A legtöbb embernek a két kérdésre adott válasza meglehetősen különbözik. Ha megvannak a jegyek, kevésbé akarjuk eladni őket, míg ha nincsenek nálunk, kevesebbet lennénk hajlandóak adni érte. És a különbség igen jelentős lehet.”

A viselkedési közgazdaságtan az emberi döntéseket nem a hagyományos értelemben vett közgazdaságtan szemüvegén keresztül vizsgálja – vagyis nem feltételezi, hogy teljes mértékben racionális lényként működünk –, hanem ezeket a klasszikus modelleket ötvözi az emberek pszichológiai aspektusaival. Így a hangsúly a rendszerszerű és előrejelezhető hibákra kerül. Thaler példája bemutatja, miért szorítjuk alkalmanként háttérbe racionális és gazdaságilag logikus énünket: „Hogyan érezné magát az, akinek a feleségénél már elfolyt a magzatvíz, hív gyorsan egy taxit, ahol a taxis bejelenti, hogy:

Ó, csak nem egy sürgős szülés? Mert akkor most meg is tízszerezném a tarifát.

Számos államban törvények is vannak arra, hogy bizonyos esetekben ne lehessen kizsigerelni a fogyasztókat.”

Thaler munkásságának ilyen magas szintű elismerése azért is jelentős, mert egy újabb bizonyítéka annak, hogy a matematikai-statisztikai alapú modellek mellett

a közgazdaságtannak muszáj beemelnie még egy faktort: a humán tényezőt.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy kezdjük el kidobálni az ablakon a klasszikus elméleteket, hanem ki kell egészíteni őket a tényleges viselkedéssel – ahogy tette Thaler is. Ennek segítségével alaposabban megismerhetjük és megérthetjük a gazdasági működéseket, és még pontosabb előrejelzéseket tehetünk. Hiszen voltaképp mindkét tudományterület, bár eltérő nézőpontból, de ugyanazzal a jelenséggel foglalkozik: az emberrel.

A cikk szerzői: Szabó Georgina és Csepely Fanni