Kati és Sanyi több mint 30 éve házasok. Túl vannak a 60-on, de őrzik fiatalságukat. Egész életükben keményen dolgoztak, rendben tartották házukat és életüket. Mindaddig, míg Sanyi stroke-ot nem kapott. Azóta mintha el lennének vágva a világtól. Hogyan is telnek mindennapjaik? Mennyiben változott meg házasságuk? Hogyan dolgozták fel a velük történteket? Interjúsorozatunkból kiderül!
Egyrészt nem akartuk felzaklatni Sándort, másrészt elfárad a hosszas beszédben, ezért Kati válaszolt kérdéseinkre.
Kérlek, mesélj a családotokról!
Két gyermekünk van. Katica Amerikában él férjével, Sándor fiunk pedig Debrecenben barátnőjével. Rendkívül családcentrikusak vagyunk. Gyakran voltak nálunk nagy összejövetelek, ahol Sanyi főzött és zenélt. Fiunk hétvégente meglátogat, mindenben segít és támogat minket. Lányunkkal pedig az interneten keresztül tartjuk a kapcsolatot. Tavaly nyáron meg is látogattuk, egy nagyon jó hangulatú Karib-tengeri hajóúton vettünk részt.
Hogyan ismerkedtetek meg a férjeddel?
Kisvárosban élünk, így gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Én harminc éves voltam, amikor komolyra fordult a dolog. Egyszer ő is rajta volt a vonaton, amivel hazafelé tartottam. Végig beszélgettünk, majd meghívott a helyi cukrászdába. Nem telt bele két hét, már megkérte a kezem. Rá két hétre gyűrűt vettünk. Majd 3 hónap múlva megtartottuk az esküvőt. Igazából mi sosem tudtunk egy jót veszekedni. Reggel elmentünk dolgozni, este pedig már se időnk, se kedvünk nem volt a veszekedéshez. Aztán persze a nyugdíjas évek alatt több időt töltöttünk együtt, így néha voltak nézeteltéréseink, de azok sem voltak vészesek.
Mi váltotta ki a stroke-ot?
Mindig is sokat tettünk-vettünk a ház körül, főleg nyugdíjba vonulás után. Szerettünk kertészkedni, állatokat tartani. Mindig egészségesen, jókedvűen éltünk. Férjem sosem volt beteg, még a saját kezelőorvosa sem látta egészen a stroke-ig. 2013. március 4-e is olyan napnak indult, mint a többi. Tűzifát akartunk darabolni. A fa elhordásához kellett egy utánfutó, aminek ki kellett cserélni az egyik kerekét. Így nekiláttunk. Ám amíg a férjem tartotta az utánfutót, én sehogy sem tudtam beilleszteni a kereket a helyére. Ezen nagyon felidegesítette magát. Nem is tudom, vajon azért, mert nem tudtuk megcsinálni vagy, inkább attól tartott: nem leszünk kész az aznapra tervezett feladattal. Pár óra múlva azt vettem észre, hogy félreáll Sanyi szája. Ő az érezte, zsibbad a nyelve, de nem törődött vele. Később rosszul szerelt össze egy főrészt, amit évek óta használtunk – ezen utólag mindketten elcsodálkoztunk. Ez is annak a jele volt, hogy
valami nincs rendben.
Azonnal megmértem a vérnyomását, de nem volt kiugróan magas. Mégis nagyon rossz érzés fogott el, kihívtam hát az ügyeletes orvost, aki azt tanácsolta menjen be Sanyi a kórházba kivizsgálásra. Ő azonban nem akart. Mivel másnap még mindig furcsán állt a szája, inkább mentőt hívtunk, akik beszállították a legközelebbi kórházba. Én pedig kocsival mentem utána. Rengeteget kellett várni a CT-vizsgálatra, majd délután négy óráig nem történt semmi. Ekkor megkapta az első infúziót. Kiderült, hogy vérrög keletkezett az agyában, emiatt lett rosszul. Ráadásul két korábbi agyi történésre is fény derült, amit addig észre sem vettünk. Szerintem a férjem korábban is érezte már magát rosszul, csak nem szólt. Azt hitte majd most is elmúlik. De nem így lett…
A hír felforgatta az életeteket?
Minden megváltozott. Férjem bal oldala teljesen lebénult, nem bírt beszélni és enni. Nagyon meg voltunk rémülve. Három hónapos rehabilitáció kezdődött, ám különösebb eredmény nélkül zárult. Kitartóan próbálkoztunk a kezelésekkel: mágneses terápiával, masszőrrel, tornásszal, természetgyógyásszal. Meg sem tudom számolni hány helyen jártunk, hány dolgot kipróbáltunk,
mennyi pénzt költöttünk annak reményében, hogy képes lesz egyedül talpra állni.
A következő két év volt talán a legnehezebb, hiszen még mindkét gyermekünk külföldön dolgozott. Így egyedül kellett megbirkóznom a helyzettel. A rokonok ugyan segítettek az elején, de egyre kevesebbszer látogatnak meg minket. Sőt volt, aki szó szerint elfordult tőlünk, mert nem tudta feldolgozni Sanyi állapotát. Ezt mai napig nem tudom megérteni és nagyon bánt. Van, hogy sétálunk a városban és látom az embereken, mindent megtesznek, hogy ránk se kelljen nézniük, ne kelljen köszönniük. Pedig felismernek, jól tudom. Nem értem, talán félnek, pedig nincs mitől…
Van bármi javulás Sanyi állapotában?
A kezdetekhez képest sokkal jobban van, ugyanakkor lenne még hova fejlődnie. Segítséggel ki tud menni a WC-re, és ha felvágom neki az ételt, úgy meg tudja enni. Ha hosszabb távra megyünk, akkor pedig tolószéket hívjuk segítségül. Agyilag teljesen rendben van, mindenre emlékszik. Sőt, ha megkérem, hogy emlékeztessen valamire, mindig megteszi.
Szerencsére a városunk nagyon segítőkész. Egy alapítványtól hetente ötször jön egy masszőr és egy gyógytornász felváltva. Ez napi két órát jelent, amikor van időm elintézni a teendőimet: bevásárolok, befizetem a csekkeket, kiváltom a gyógyszereket. Elég kevés ez a két óra, de
nem igazán szeretem itthon hagyni egyedül Sanyit,
hiszen korábban epilepsziás rohamai is voltak. Van még egy nagy segítségünk egy helyi betegápoló személyében, aki hetente kétszer jön. Ekkor sétálnak egy nagyot Sanyival, aztán megfürdeti, mivel én nem bírom el a férjemet. Egyszer annyira merev volt a lába, hogy nem bírta átemelni a küszöbön, és amikor lehajoltam, hogy segítsek, mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat és kiestünk a kőre. Sanyi szemöldöke felszakadt, mondanom sem kell, nagyon megijedtünk. Ő azóta is fél a hasonló helyzetektől.
Mik okozzák a legnagyobb nehézségeket?
Talán az, hogy azt látom a férjemen, beletörődött ebbe a helyzetbe. Egykor életrevaló, erős férfi volt, most pedig csak ül egy helyben. Nem tudom felidézni mikor nevettünk egy jót utoljára. Pedig tudom, hogy őt is zavarja ez a helyzet, csak nem tudom mi játszódik le pontosan a fejében. A baleset előtt nagyon szépen játszott tárogatón, több kiló kottája van, és tagja a Rákóczi Tárogató Egyesületnek. Mostanában azt mondogatja, hogy szeretne egy új tárogatót, ám sajnos nem nagyon tudja mozgatni a bal kezét. Folyamatosan mellkasához szorítja. Mégsem tornáztatja magának. Arra panaszkodik, hogy nagyon fáj neki. Még az is fáj, ha hozzáérnek, talán mert már olyan régóta nem mozgatja. A lábához sem lehet igazán hozzányúlni, olyankor azonnal feljajdul. Emiatt elég nehézkes a tolószékből az autóba való átültetése.
Rossz így bezárkózva élni. Sanyi minden nap megkérdezi: kijön ma hozzánk? Persze nem nagyon jönnek. Szerintem Magyarországon szemléletváltásra lenne szükség a fizikailag korlátozottakkal kapcsolatban. Az emberek
azt gondolják, ha valakinek testi fogyatékossága van,
akkor szellemileg is le van épülve, de ez nem feltétlenül van így. Amikor Amerikában jártunk, az ismeretlen emberek sokkal kedvesebbek és segítőkészebbek voltak. Mosolyogtak ránk, megsimogatták, biztatták Sanyit, mindig előre engedtek bennünket. Ezt itthon sajnos nem tapasztalom. Egy évig hetente vittem a szomszéd városba gyógytornára Sanyit. Ez használt neki, lazított valamennyit a keze merevségén. Viszont belefáradtam a küszködésbe. Itthon be a kerekesszékbe, át az autóba, mikor átértünk ki az autóból, be a kerekesszékbe. Összesen kétszer kérdezte meg ugyanaz a hölgy, hogy segíthet-e.
Mit üzennél a veletek egy cipőben járóknak?
Erőt és kitartást kívánok nekik! Azt üzenem, hogy legyenek türelmesek és amit lehet, tegyenek meg szerettükért. Ezenkívül, amíg lehet ne tegyék be őket szeretetotthonba. Én rengeteg ismerőstől ezt hallom tanácsként, de egyszerűen nem tudom elfogadni. Nem lennék képes azt az embert egy idegen helyre költöztetni, aki az egész életét végigdolgozta a családjáért, vagyis értünk. Rutinra és együttműködésre, van szükség ahhoz, hogy a helyzethez képest jól menjenek a dolgok!
