2016-ban Colin Kaepernick úgy döntött, hogy tiltakozni fog a hazájában eluralkodó rasszizmus és rendőri brutalitás ellen, így a nemzeti himnuszt térdelve hallgatta végig. Azóta több NFL-, MLS- és egyetemi ligás játékos átvette ezt a szokást. A tiltakozás-hullámnak maga Donald Trump próbált végett venni: az amerikai elnök kritizálta a himnusz alatt térdelő játékosokat, valamint felszólította az NFL-csapatok tulajdonosait, hogy a tiltakozó játékosokat rúgják ki a csapatból. Annak ellenére, hogy a #taketheknee jelenleg a szolidaritás kifejezésének egyik legelterjedtebb módja a médián keresztül, sok szurkoló mégis neheztelt a játékosokra, mondván hogy politikai tartalmat jelenítettek meg kedvenc időtöltésükben. Felmerül a kérdés, hogy a sport valóban az a közeg, amely mentességet élvez a politika alól? Ha végigkövetjük a sport történetét, láthatjuk, hogy ez sosem volt így teljesen.
A szurkolók és fanatikusok alapvetően jól érzik: a sport eredetét tekintve a civil szektor terméke. A politika azonban az állami irányítás területe, s a két dolog nem választható el egymástól. A modern tömegtársadalom intézményei – a kapitalista vállalkozásoktól egészen a politikai szervezetekig – igen hamar felismerték a sport szocializációs hatását. Ennek következtében a sportnak – sok egyéb mellett – politikai jelentősége is lett. A pártoknak különböző sportpolitikájuk van, amely szakpolitikai ágazat is. Az állami sportpolitika olyan sporttal kapcsolatos döntéseket foglalhat magában, mint a sporttal kapcsolatos fejlesztési stratégiák, programok szakmai előkészítése, valamint a sport kormányzati irányítási és intézményrendszerének kialakítása, működtetése. Mindezek szükségesek a sikeres sportélet kialakításához és fenntartásához. A sport túlpolitizálása azonban káros jelenség, megoszthatja a belső és a külső érintetteket egyaránt. Továbbá a politikusok szerepvállalása a sportéletben akadályozza a sport civil, társadalmi jellegének érvényesülését, amely akár a politikai harcok sportszervezeteken belüli vagy sportszervezetek közötti megvívását eredményezi.
Négy aranyérem elismerés nélkül
A modern sport történelme kezdetén például a profi kluboknak kizárólag fehér férfiak lehettek tagjai, akik a társadalom felső rétegéből kerültek ki. Csak később nyitották meg a kapuikat az alsóbb rétegek felé, majd rassztól és nemtől függetlenül lehetett csatlakozni és űzni az adott sportágat. Azonban a faji egyenlőtlenségek a későbbiekben még megmutatkoztak: a legismertebb eset talán az amerikai Jesse Owens-szel története. Az afroamerikai sportoló az 1936-os berlini Olimpián négy számban is aranyérmet nyert, amit az ESPN úgy foglalt össze, hogy „egymaga zúzta szét Hitler árjamítoszát.”
Azonban több mint képmutató volt az Egyesült Államok reakciója a berlini Olimpia után. Míg az egész világon szétkürtölték Owens győzelmét, otthonában mégsem az őt megillető fogadtatásban volt része. Amint a sportoló egy későbbi interjúban elmondta: „Ahogy megérkeztem újra a szülőhazámba a Hitlerről szóló történetek után, én még mindig nem utazhatok a busz első felében. Kötelező a hátsó ajtón bemennem. Nem élhetek ott, ahol akarok. De ahogy Hitler sem hívott magához, hogy kezet fogjon velem, úgy a Fehér Ház elnöke sem hívott meg a kézfogásra.”
Minden kezdet nehéz
Coubertin báró, a modern olimpiák életre hívója az eseményt a legjobb egyéni sportolók viadalaként definiálta. A mozgalom fejlesztése azonban részben politikai meggondoláson alapszik. Franciaország az 1870-es sedani csatában súlyos vereséget szenvedett Poroszországtól, s így fontossá vált számára, hogy valamilyen területen nemzetközi közösség élére állhasson. Így a csatatereken elszenvedett vereségeket a sportpályákon kompenzálhatta a sérült ország. Az olimpia újjászületésével azonban egy olyan terepet teremtett meg Courbertin, ahol a világ hatalmai és politikai vezetői különböző nemzeti céljaikat és ideológiák propaganda-tevékenységeiket valósíthatták meg. Így lett a sportnak és rajta keresztül az olimpiáknak stratégiai és taktikai szerepük.
Az olimpiát rendező országok számos alkalommal igyekeztek az eseményt felhasználni saját propagandacéljaikra. Ennek legjelentősebb megnyilvánulása a második világháború előtti, a korábban említett 1936-os berlini olimpia volt. Az Olimpiát Hitler és a náci rezsim a nemzetszocialista ideológia terjesztésére is felhasználta, valamint Leni Riefenstahl rendező birodalmi megrendelésre készített filmet Olympia címmel. A nemzetszocialista párt antiszemitizmusa és militarizmusa ellen azonban több nyugati demokráciában – például az Egyesült Államokban, Franciaországban és Hollandiában – bojkott-mozgalom indult. Ugyan maga a mozgalom megbukott, mégis precedenst teremtett a későbbiek számára: az Olimpiáktól való visszalépés lett az egyik legegyszerűbb, ám legnépszerűbb módja a nemzetközi politikai álláspontok kinyilatkoztatására.
A cikk második részében szó lesz a politikai eszközként használt bojkott-mozgalmakról, valamint azokról az eseményekről, amikor a sportot használták fel nemzetközi konfliktusok elsimításához.
Felhasznált szakirodalom
Bakonyi T. (2003). Sport és politika (Történeti vázlat). IN Földesiné S. Gy. és Gál A. (Szerk.) Sport és társadalom – Válogatás doktoranduszok írásaiból. Budapest. Budapest Magyar Sporttudományi Társaság.
Földesi, S. Gy., Gál, A., Dóczi, T. (2010). Sportszociológia. Budapest: TF.
Sipos-Onyestyák N. (2016). Sport és politika. IN Sterbenz T. és Géczi G. (Szerk.). Sportmenedzsment. Budapest. Testnevelési Egyetem.
https://www.psychologytoday.com/blog/the-first-impression/201710/why-athletes-should-get-political