Így szeret egy pszichológus: Polcz Alaine és Mészöly Miklós

Polcz Alaine pszichológus a halál és a gyász kutatásának úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom életre hívója, a játékterápia feltalálója. Hosszú, fájdalommal teli út vezetett el pszichológiai pályájáig: többszörös szexuális erőszak, éhezés, halálos betegségek. Alaine mégis kitartott, merítve traumáiból és házasságából Mészöly Miklós íróval.

Polcz Alaine 27 éves korában találkozott dr. Molnár Miklós újságíróval, aki akkoriban Mészöly néven publikált. Alaine, vagy ahogy barátai szólították Ali, ekkorra már olyan súlyos traumákat élt meg, amelyek megbélyegezték és meghatározták egész későbbi életét és közös kapcsolatukat is. Túlélt háborút, éhínséget, szexuális erőszakot, házasságaiban pedig az örökös megcsalást. Mégis életét olyan szakmai sikerekkel lehet fémjelezni, mint a hospice megalapítása vagy a játékterápia. Mi állt vajon ennek a nőnek sikerei mögött? Miért tartott ki 52 évig zsarnoki házasságában?

Asszony a fronton - A II. világháború megpróbáltatásai

Alaine 19 éves volt, amikor először férjhez ment. Férje, aki lapszerkesztőként dolgozott, azonban már nászútjukon más nőnél kereste a boldogságot, majd házasságuk alatt többször is megcsalta feleségét. Az orvosok már ekkor diagnosztizálták nála a súlyos szifiliszt, de a válásra a háború miatt nem kerülhetett sor. Alaine az Asszony a fronton című önéletrajzi könyvében a kapcsolatukról is ír, melyből érezhető milyen korlátok között kellett élnie rövid házasságuk alatt:

"Utálok tele gyomorral asztalnál ülni. Végre felálltunk, végtelen idő után. Egy kis feketével összeszedtem magam, és együtt lehettem a fiatalokkal, megtaláltam a macskámat, amit úgy sajnáltam itt hagyni, de János nem engedte, hogy az új lakásba magammal vigyem. Az egyetemre is nagyon szerettem volna beiratkozni, orvos akartam lenni, de nem engedte azt sem. Belenyugodtam, mert nagyon szerettem. Tizennégy éves koromban ismertem meg, az első szerelmem volt, és az első, aki megcsókolt." 

Bár nagyon fiatalon ismerkedtek meg, hamar kiderült az is, hogy házasságuk nélkülöz minden egyenlőséget. Alaine volt az, aki 1946-ban Erdélyből Magyarországra szökött, hogy itt előkészítse Jánosnak és közös életüknek a terepet. Kint már nem kaptak munkát újságíróként, így Alaine kénytelen volt itthon lakást szerezni, és elkezdeni dolgozni, hogy legyen pénzük. Jánosra és házasságukra így gondolt vissza Szebényi Cecíliával való beszélgetésükkor:

"Mindig mindent én intéztem. Abszolút passzív volt, nem érdekelte semmi. Ott maradt Kolozsvárt anyáméknál, eladta a holmimat, a bútoraimat, minden féltett tárgyamat, és itt, amikor már kint voltunk, folytatódott minden, nők után szaladgált, ivott, nem adott haza pénzt, sőt még az én télikabátomat is zálogba tette."

De Alaine kálváriája még csak ezután kezdődött. Amikor 1939-ben kitört a háború Alaine anyósával együtt a két front között rekedt. Egy kis városban kellett élniük, ahol éheztek, fáztak, a legalapvetőbb szükségleteiket sem tudták kielégíteni. Ebben a kis városban velük együtt sok száz nőt erőszakoltak meg az orosz katonák, melyről könyvében megrázó részletességgel ír:

"Egy másik éjszaka egész csapat ütött rajtunk, akkor a földre fektettek, sötét és hideg volt, lőttek. A következő kép maradt meg bennem: guggolva körbevesz nyolc-tíz orosz katona, hol egyik fekszik rám, hol másik. Megszabták az időt, hogy egynek mennyi jut. Néztek egy karórát, időnként gyufaszálat gyújtottak, az egyiknek öngyújtója is volt, mérték az időt. Sürgették egymást. Kérdezte az egyik: „dobre robota?” Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal."

Alaine tragédiáját egész életében cipelte: félelmek, szorongás, a fronton kapott betegségek. Mikor megtörve hazaért, szülei nem hitték el történetét. Alaine ekkor beadta a válópert, elhagyta Jánost, és megpróbált új életet kezdeni. Magányosan, kiszolgáltatottan, de valamilyen belső erő által hajtva haladt céljai felé.

„Amióta az eszemet tudom, félénk vagyok, sőt gyáva. Akkoriban csak azért viseltem bátrabban magamat, mert belső szorongásomban nem volt mód félnem.”

A háború után hashártya- és mellhártyagyulladása lett, tuberkolózissal és a katonáktól kapott nemi betegséggel kellett élnie, melyek hónapokig kezeletlenek maradtak. Gyógyszereket, például antibiotikumot nem lehetett kapni, a kórházi ellátás pedig súlyosan hiányos volt. Ezek a körülmények, betegségek elvágták előtte az utat: sem tanári, sem orvosi pályát nem kezdhetett. Ráadásul örökre elvették a lehetőségét attól, hogy valaha gyermeke születhessen. Alaine reménytelenül gondolt a jövőre, élete kilátástalan volt, a halálhoz napról napra közelebb került. 

Ekkor azonban egy súlyosabb rosszullét megváltoztatta egész addigi életét, amire később így gondolt vissza: 

„Amikor azt hittem, hogy számomra vége az életnek, akkor nyíltak meg a nagy utak. Aztán lassan, sokára megértettem: minden egyes szenvedés, ami lecsapott rám, azért volt, hogy tovább lépjek, mert valamit már megtanultam, jobban értettem az embereket, új út nyílt előttem.”

Habár legyengült szervezete nem bírta volna az orvosi képzéssel járó terhelést, úgy döntött, hogy nem adja fel és beiratkozik a pszichológia szakra. Ekkor már látta, hogy élete, tapasztalatai végig egy irány felé vitték: hogy súlyos betegekkel, haldokló gyerekekkel és felnőttekkel foglalkozhasson. Úgy gondolta, hogy a rengeteg halálközeli élménye, betegségei mind-mind felkészítették arra, hogy segítsen azoknak, akik hasonló cipőben járnak. 

Karrierje innentől kezdve felfelé ívelt, és hihetetlen gazdag életutat hagyott maga után. Pályája elején művészetterápiás módszereket alkalmazott, majd játékdiagnosztikával foglalkozott: ő volt az első, aki klinikai osztályon játszószobát hozott létre. 1970-től kezdte meg a halálos beteg gyermekekkel és hozzátartozóikkal a pszichológiai munkát. 1991-ben pedig létrehozta a Magyar Hospice Alapítványt. Eszközeit, módszereit tekintve is gazdag örökséget hagyott. A gyermekdiagnosztikában számos teszt, módszer szerzője, amit mai napig használnak a pszichológusok. Többek között ő fektette le a világjáték és bábjáték alapjait.

1966-ban írt először a bábjátékról és arról, hogyan lehet a gyermekpszichodiagnosztikában és pszichoterápiában alkalmazni azt. 1974-ben ezt kibővítve írt nemcsak a bábjátékról, hanem arról, hogy mi is pontosan a játék szerepe a gyermekekkel való pszichológiai foglalkozásban, és mit jelent a játékterápia. 1989-ben jelent meg A halál iskolája című könyve, amelyben esszéken keresztül elemezte, mit tudnak a gyermekek a halálról, mit jelent nekik az elmúlás, mit kezdhet vele a család, milyen feszültségek keletkeznek, milyen gyászreakciók léteznek és ezekkel hogyan érdemes foglalkozni. Az 1999-ben megjelent tanulmányában pedig bemutatta, hogyan lehet hasznosítani a világjáték nevű módszert: a projektív játék során a gyermek a valóságos világ kicsinyített elemeiből építheti fel saját, önálló világát, úgy, ahogy ő megéli.

Egy új kezdet – Élet egy jóképű íróval

Alaine-t első házasságában számtalan megalázás érte. Férje többszörösen megcsalta, semmibe vette, irányítani akarta. Nem csoda, hogy a háború megpróbáltatásai után, és úgy, hogy kapcsolatában sem kapott feloldozást, végül is a válás mellett döntött, és később félt az újbóli elköteleződéstől. A források szerint nehezen ment bele második házasságába, a tapasztalatok alapján pedig nem minden alap nélkül tette ezt. 

27 éves volt, amikor megismerte a szekszárdi újságírót, Mészöly Miklóst, aki humoros volt, rámenős és rendkívül jóképű. A nők kedvence volt, Göncz Árpád úgy fogalmazott, hogy „Bessenyei óta a legszebb magyar író.” Házasságukat 1949-ben kötötték, abban az évben, amikor Alaine végzett az ELTE pszichológia szakán. Mészöly Miklós a 20. század egyik legkiemelkedőbb írója volt.

Házasságukat nagyon sokan harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak találták, annak ellenére is, hogy Miklós ugyanúgy eljárt más nőkhöz, mint Alaine első férje, János.

Alaine választásai talán nem is éppen véletlenek, hiszen édesapja szintén több szeretőt tartott édesanyja mellett. Naplórészleteiből ugyanakkor felsejlik bizalmi, elkötelezett kapcsolatuk mibenléte:

„Miklósnak nagy születésnapjai voltak, ünnepélyesek, barátokkal és a családdal is. Az enyémet általában elfelejtettük, talán kétszer-háromszor volt életünkben számon tartott születésnapom. Nagy ritkán eszébe jutott. De akkor pár sorral mit tudott adni! Az egyik születésnapi ajándéka:

Öt stáció

1. Hogyan találhatnék valami semmit – bámulva reggeltől hosszan a szorgos okoskodást, ahogy a világ teszi magát, teszi a rendet a rendetlenségbe, ama másik, másképp lehetetlen engesztelhetetlen rendbe.
2. Megtörtél kemény ész, bevallom. Szél ha zúg, süketen is hallom. Fészkeli magát a törésbe, forrasztva a részt az egészbe.
3. Ím lehajtod fejed a keresztre, a hordalék szigetre.
4. Vagy mégis valami elevenre?
5. Micsoda madár!

„Micsoda madár!” Gyermekkorom óta kedvenc énekem ez a pentaton ősi dallam – megváltóváró ének. Sokan szerelmi éneknek tartják. Joggal. Mindkettő szerelem – lehet. A szerelemtől is mindig megváltást várunk. Öt stáció. Mint a pentaton ének. Amit hajnalköszöntőnek is szoktak értelmezni. Érthető mindenik értelmezés. A „Micsoda madár!” utalás, személyes nyom – nekem. És mindenkinek – aki érti. Persze, sokan nem értik.”

Kapcsolatuk töretlenségét végül Alaine betegsége hozta meg. Bár a fiatal, jóképű férfi rögtön megtetszett neki, ugyanakkor tartott is tőle, nem szeretett volna elköteleződni.

"Nekem Miklós túl szép volt. Képzelj el egy karcsú, atléta alkatot, hullámos fekete hajat, acélkék szemeket, és én sosem szerettem a szép embereket, féltem tőlük, hogy felületesek, hogy hiúk, hogy önzők…, és noha vonzott Miklós, volt bennem távolságtartás is, hogy egy ilyen gyönyörű férfi, tudod."

Ám kapcsolatuk elején Alaine kórházba került. A kezeletlen TBC-je megfertőzte belső szerveit, újra élet-halál közt lebegett. Az orvosok röntgen-besugárzással kezelték őt, amely azt jelentette, hogy soha nem lehet majd gyermeke. Miklós ebben a nehéz időszakban végig mellette volt, folyamatosan látogatta őt. Ekkor Alaine számára teljesen megváltozott a férfi: a hódító, rámenős férfiből egy gondoskodó, áldozatot hozó, másikkal érző és másikért küzdő ember lett. Innentől kezdve elválaszthatatlanok voltak, a következő fél évszázadot együtt töltötték. 

"Amikor olyan nagyon beteg voltam, amikor láttam és tapasztaltam, hogy a szépsége ellenére is micsoda szeretet, micsoda biztonság van benne, akkor nagy nehezen beleegyeztem a házasságba. De ezt megelőzte egy nagyon küzdelmes év, egy évig feküdtem különböző kórházakban, halálos betegen. (...) ...állandóan bent volt nálam, ápolt, biztatott, és végül is ebből a betegségből ő hozott ki. Nemcsak azzal, amit tett értem, hanem mert érdemes lett élnem, volt miért éljek, és ezért egy pillanatra sem adtam fel, megharcoltunk mind a ketten."

Barátaik számára is ők voltak a tökéletes házaspár. Örkény azt mondta róluk: ilyen szép emberpárt sosem látott még.

Társ ötvenkét évig – jóban és rengeteg rosszban

Mikor Alaine kikerült a kórházból, végülis Budapestre költöztek. Itt főleg Alaine pszichológusi fizetéséből éltek, mivel Miklós nem publikálhatott. Később a bábszínház dramaturgjaként kapott állást, mivel a mesék, a gyerekirodalom kivételt képeztek minden politikai tilalom alól, így Miklós efelé fordulhatott. Ráadásul Alaine is ekkoriban kezdte el kidolgozni a játékterápián alapuló gyermekpszichológiai módszereit. 

1952-ben Miklóst fegyelmi úton eltávolították a bábszínházból, mivel nem volt hajlandó a május elsejei felvonuláson vinni a táblát. Művei nem jelenhettek meg, munkája nem volt. A biztos hátteret így továbbra is Alaine biztosította közös életüknek. Tette mindezt úgy, hogy ekkor már Miklós folyamatosan hűtlen volt hozzá. Bár szoros lelki kapcsolat volt közöttük, előfordult az is, hogy Miklós elköltözött az aktuális szeretőjéhez. Majd amikor hazament, Alaine mindig visszafogadta őt. Közös döntésre végülis egy dolgozólakást alakítottak ki, ahol Miklós a szeretőit fogadhatta. Ezt a lakást Alaine rendezte be neki. Alaine férje halála után azt mondta: "Mit szenvedhetett ő, hogy gyötörte a hűség vágya, és a szerelem vágya. Bántotta, hogy elhagy engem."

A bilincs a szabadság legyen

Kettejük levelezése fent maradt az utókornak, amelyből mélyebben ráláthatunk elkötelezett, de sokszor zsarnoki kapcsolatukra. A levelek 1948 és 1997 között datálódtak, és bemutatják, hogyan lehet benne maradni egy olyan kapcsolatban, amelyben mindig ott van egy harmadik kerék. A kötet címadása találó: Miklósnak szüksége volt a szabadságra, a szeretőkre, és mivel Alaine mindezt megadta neki, sikerült lebilincselnie és egy életen át megtartania őt.

A beszámolók alapján számtalan másik nő volt közös életükben, azonban a levelekben egy bizonyos K. nevű kap nagy hangsúlyt. Valószínűleg ő lehetett a legmeghatározóbb Miklós életében. Egy-egy rövid vagy hosszútávú affér után Miklós mindig visszakönyörögte magát, Alaine-nek pedig egyre nehezebb volt őt visszafogadnia. Számtalanszor próbálta ő is elhagyni férjét, de Miklós nem engedte.

Nem tudott nélküle élni. Alaine-t birtokba vette, kihasználta, elfoglalta.  

Később a 60-as évek közepétől újra megjelenhettek Miklós művei, és mindennapjaik rendeződni látszottak. Hátralévő életükben sokat voltak kettesben. Kisorosziban, egy régi szőlő helyén házat építtettek, ahol közösen, együtt töltötték az időt. Itt érezték a legjobban magukat. Idős korukra már mindketten olyan szakmai sikereket értek el, hogy generációk példaképeinek számítottak. Miklós regényeit világszerte kiadták, Alaine a gyermekpszichológia, a tanatológia területén ért el országos és nemzetközi sikereket, emellett többízben íróként is bemutatkozott.

Alaine mindvégig férje mellett volt, annak súlyos megbetegedése során is, ahogy Miklós is mellette volt a kórházban. 2001-ben a 80 éves férfi kómába esett és elhunyt, Alaine hat évvel később követte szerelmét.

"Boldogságot vártam a szerelemtől és a házasságtól - s nehézségeket kaptam, amelyekben megedződtem, és problémákat, amelyeket megtanultam megoldani. (...) Szerelemre vágytam - és megtanultam szeretni."