Így változott a pszilocibin, azaz a varázsgomba hatóanyagának megítélése és használata az őskortól napjainkig

Egyre többet hallani a pszilocibinnel kapcsolatos kutatási eredményekről. De lássuk, hogyan is alakult a varázsgombához való hozzáállás az évezredek során és milyen hasznot remélhet tőle az orvostudomány. 

Az elmúlt években nagy sajtóvisszhangot váltottak ki a pszilocibinnel, köznapi nevén a varázsgombával kapcsolatos kutatási eredmények. A szer alkalmazásának lehetőségeit régóta vizsgálják depresszió kezelése szempontjából, a legújabb kutatási eredmények pedig már az egyes agyterületek közötti kapcsolatok újjáépítéséről értekeznek, vagy az „érzelmi reintegráció” lehetőségét vetik fel a szer terápiás alkalmazhatóságában. Egyes tanulmányok a rák végső stádiumában lévő betegek kezelésében, szorongásos tüneteik enyhítésében vizsgálják a pszilocibin hatását.

A tudományos kutatások ugyan még folynak a pszilocibin gyógyászati szerepéről, de a jogi kiskapuk által kínált lehetőségeket és a kulturális változásokat kihasználva egyes cégek –  elsősorban az Egyesült Államokban és Kanadában – már jó áron kínálják „pszilocibin wellness szolgáltatásukat”. E változást a kutatók aggódva figyelik, a fenntartásaik pedig jogosak, hiszen

a gyakorlati alkalmazhatóságot a tudománynak előzetesen igazolnia kell.

A pszilocibin (4-foszforiloxi-N,N-dimetil-triptamin) a triptamin családba tartozó pszichoaktív alkaloid. 200-nál is több gombafajban található meg, minden kontinensen előfordul. Intenzív pszichoaktív élményt okoz, hatására megváltozik az érzékelés, a gondolkodásmód, az érzésvilág és a létszemlélet.

Egy kis történelem

A varázsgombát földrajzilag elkülönült, ősi kultúrákban is használták már. Spanyolország és Algéria területén is találtak például gombahasználatot ábrázoló barlangrajzokat. A legtöbb bizonyíték ugyanakkor az ősi Közép-Amerikából származik. A dél-amerikai azték indiánok a teonanácatl (isteni gomba) kifejezéssel illették a vallási- és gyógyító szertartásaikban használt varázsgombákat. Mint azt a UCLA Orvosi Egyetemén a hallucinogéneket kutató Dr. Charles Grog írja,

„a természeti kultúrák számára a hallucinogének használata a hitrendszerük megerősítésének és a törzsi kohézió fenntartásának a kulcstevékenysége volt.”

Az 1500-as évektől a spanyol hódítókkal érkező misszionáriusok megfigyelték az aztékok gombafogyasztási szokásait. Az erről szóló első írásos emlék egy 16. századi, spanyol paptól származik. A katolikus egyház a pszichedelikus anyagokkal kapcsolatos szertartásokat egyházellenesnek minősítette, így ezeket a rituálékat később titokban tartották meg. 1871-ben a varázsgombák a Psilocybe rendszertani besorolást kapták. Később két etnobotanikus, Schultes és Reko mexikói utazásai számos pszichedelikus gombafajt gyűjtött be. Tanulmányozták azt is, hogy a helyi orvoslás hogyan alkalmazta ezeket gyógyászati célokra. Eredményeiket 1939-ben publikálták.

Az izolálástól a Harvard Pszilocibin Projektig

A legújabb kori kutatások alapját R. Gordon Wasson Life Magazinban megjelent cikke tette le. A szerző 1955-ben részt vett egy mexikói rituálén, majd publikálta saját élményét a gombával. A cikk a kor „beatnik” nemzedéke körében óriási érdeklődést váltott ki. A gomba hatóanyagát, a pszilocibint nem sokkal később izolálta Albert Hoffmann, a Gordon Wasson által megküldött mintákból. Ezt követően a pszilocibin az 1960-as években számos esetben volt kutatás tárgya, például a Leary és Alpert vezette, Harvardon folyó kutatássorozat során, amit Harvard Pszilocibin Projektnek neveztek. E kutatás furcsa véget ért: a kutatókat, akik kísérleteiket sokszor végezték úgy, hogy maguk is pszilocibin hatása alatt álltak, végül a kutatási irányelvek be nem tartása miatt elbocsátották az egyetemről. A két kutató ezt követően az ellenkultúra és a pszichedelikus drogok ikonjává vált.

Az 1960-as években az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban az ellenkultúra hívei körében a pszichedelikus szerek használata szimbolikus jelentőségűvé vált, ennek hatására 1968-ban az Egyesült Államokban szövetségileg betiltották a pszilocibint. A tilalom a kutatásokra is hatással volt, melyek csak az 1990-es évektől indulhattak újra. Az USA-ban az FDA (Élelmiszer és Gyógyszer Engedélyeztetési Hivatal) által engedélyezett, pszilocibinnel végzett első klinikai kísérlet Francisco Moreno nevéhez fűződik. A kísérlet résztvevői OCD-ben szenvedő betegek voltak. A tanulmány megállapította, hogy

a szer használata a betegek többségénél jelentősen csökkenti az obszesszív-kompulzív tüneteket.

Napjainkban 

A Zürichi Egyetem kutatócsoportja által publikált tanulmány megállapította, hogy a pszilocibin fokozza az agyi aktivitást, és ez újra kiszélesítette a kutatási lehetőségeket. Az agyi aktivitás fokozása oly módon történik, hogy a szer csökkenti az alfa és théta aktivitást, növeli a gyors aktivitást és deszinkronizációt okoz. A fent említett hatásán túl számos pszichés állapot és krónikus fájdalom kezelésében is hatékony lehet a pszilocibin. Ezek az ígéretes eredmények a korlátozások fellazulásához, valamint a dekriminalizációs és a legalizálás iránti törekvésekhez vezettek.

A Harbor-UCLA orvosi központban 2004 és 2008 között egy kísérlet során 12 haldokló pácienst kezeltek pszilocibin kapszulával. A kísérletben olyan betegek vettek részt, akiket utolsó stádiumú rákos megbetegedéssel diagnosztizáltak, valamint szorongó és depressziós állapotban voltak a fájdalmak és a halál gondolata miatt. Minden alany két kísérleti kezelést kapott, amelyek között több hét különbség volt. Tájékoztatták őket, hogy az egyik alkalommal aktív pszilocibint (0,2 mg/kg), a másik alkalommal pedig placebót, niacint (250 mg) kapnak majd. A niacin placebót azért választották, mert gyakran enyhe fiziológiai reakciót (pl. kipirulást) vált ki anélkül, hogy a pszichológiai állapotot megváltoztatná. A sorrend, amelyben a vizsgálati személyek a két különböző kezelést kapták, randomizált volt, és azt csak a kutató gyógyszerész ismerte. A kutatócsoport személyzete a teljes 6 órás kezelés alatt a résztvevők mellett maradt. A kísérleti személyt arra ösztönözték, hogy az első néhány órában szemellenzőt viselve feküdjön az ágyban, valamint hogy tegyen fel fejhallgatót, amelyben előre kiválasztott zene szólt. Az alanyokat a kezelőszemélyzet minden eltelt óra után ellenőrizte, megkérdezte, hogy érzik magukat. A kísérlet eredményeként

• a páciensek hangulata javult,
• szorongásuk elmúlt,
• minimálisra csökkentek a halál és a rájuk váró szenvedés miatti félelmeik,
• rendezték kapcsolataikat és megbékéltek másokkal,
• valamint megbékéltek a gyógyíthatatlan rákos megbetegedés miatti élethelyzetükkel is.

A pszichedelikumok közül, a pszilocibin rendelkezik a legkedvezőbb biztonsági profillal. Annak ellenére, hogy nincsenek olyan tanulmányok, amelyek a pszilocibin és más pszichedelikus szerek hangulati és szorongásos zavarok kezelésében való hatékonyságát összehasonlítanák, a legtöbb evidencián alapuló adat arra utal, hogy a pszilocibin lehet a leghatékonyabb pszichedelikus gyógyszer az ilyen rendellenességek kezelésére. Úgy tűnik, a pszilocibinnel kapcsolatos kockázatok orvosilag felügyelt környezet bevezetésével, felkészítő tanácsadással, valamint megfelelő klinikai pszichológiai támogatással megelőzhetők, enyhíthetők. 

A pszichiátria területére a 2000-es évek elején érkezett el a pszichedelikus szerek vizsgálatának legújabb forradalma.

Napjainkban az USA-ban két pszichedelikum áll befogadás előtt, melyeket a terápiarezisztens depresszió és a poszttraumatikus stressz szindróma (PTSD) kezelésére használnának.

A világon Ausztriában, Ausztráliában, Csehországban, Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban, illetve Kanadában és Indiában kapott dekriminalizált státuszt a pszilocibin az elmúlt években. Európában a pszilocibinnel kapcsolatos kutatások még gyerekcipőben járnak, az idei évben indul az első, Európai Unió által finanszírozott klinikai pszichedelikum-asszisztált terápiával kapcsolatos kutatás a Gröningeni Egyetemen. A több mint 100 beteg részvételével zajló kutatás azt vizsgálja, enyhíti-e a pszilocibin terápia a pszichológiai és egzisztenciális distresszt négy különböző, előrehaladott állapotban lévő betegség  – a szklerózis multiplex, az amiotófiás laterálszklerózis, az atipikus Parkinson-kór és a krónikus obstruktív tüdőbetegség – esetén.

A szerző az MCC-Mindset Pszichológia Iskola hallgatója