Imádlak, majd gyűlöllek – A hasítás nyomában

Képzeljük el, hogy egyszerre két – mentális értelemben vett – kép létezik rólunk: az egyik csodálatos, nem is lehetne szebb és jobb, míg a másik ennek szöges ellentéte, antihősként állít be minket. Most képzeljük el, hogy életünk során felváltva, csupán ezen a két módon láthatjuk, értelmezhetjük önmagunkat. A két ellentétes önkép vegyítésére, keverésére pedig nincs lehetőség. Ez a fajta abszolút értelmezés történik, ha hasítunk, azaz egymástól teljesen külön választjuk a pozitív és negatív aspektusokat. Mi lehet ezzel a – tudattalan – célunk? Mitől függ, hogy nálunk milyen mértékben jelenik meg a hasítás?

A hasításnak nevezett énvédő mechanizmusunk felfedezése Ronald Fairbairn skót pszichiáter és pszichoanalitikus szakember nevéhez fűződik. A hasítás alaptézise, hogy

az ugyanazon tárgy, személy iránt érzett szeretetet és gyűlöletet el kell egymástól különíteni.

Az ezek integrációjára tett bármiféle lépés ugyanis elviselhetetlen szorongást mobilizálhat. Ennek a szorongásnak az alapját képezi a félelem, hogy a gyűlölet győzedelmeskedhet a szeretet felett, és elpusztíthatja azt. Ennek elkerülése érdekében tehát a hasítás meghatározható a dolgok – tettek, tárgyak vagy személyek – jóra és rosszra való felosztásaként, polarizációjaként. Ehhez még hozzáadódik a szélsőséges szelektív összpontosítás:

olykor kizárólag a pozitív jellemzőkre, máskor pedig csupán a negatív tulajdonságokra koncentrálunk.

Az ellentétek hasítással történő szétválasztása egyértelműen torz képet ad a valóságról, valamint a gondolatok és érzelmek csak egy korlátozott tartományát mutatja. Nem beszélve arról, hogy óriási mértékben befolyásolja kapcsolatainkat, és azok fenntartására való képességünket.

Hogyan nyilvánul meg a hasítás?

Önmagunkkal kapcsolatos hasítás, ha önmagunkat vagy rendkívül sikeresnek, hatékonynak, fantasztikusnak éljük meg, vagy pedig egy reménytelen szerencsétlenségnek – ezek között pedig korlátlan számú váltakozás megengedett. Hasítunk, ha az egyik szülőnket mindenek felett imádjuk, míg a másikukat utáljuk, látni sem akarjuk. Ugyancsak hasítunk, ha párunkat vagy a létező legjobb embernek látjuk, vagy pedig egy utolsó, hitvány alaknak. Természetesen ha úgy érezzük, előfordult már életünkben, hogy a leírtak alapján éreztük magunkat, még nem jelenti, hogy valamilyen mentális zavarral küzdenénk. Nézzük meg, kikre és miképp jellemző a hasítás, vagyis az árnyalt középút radikális elutasítása.

Kikre jellemző a hasítás?

A hasítás nagyon gyakori elhárító mechanizmus. Előfordulása különösen jellemző személyiségzavarokban, mint amilyen a borderline, a nárcisztikus vagy a paranoid személyiségzavar. Dinamikája fellelhető bulimia nervosa esetén, illetve droghasználóknál is. A kutatások alapján azonban nem csupán a klinikai felmérésekben, hanem az egészséges populációnál is megjelenik a hasítás alkalmazása, az én és mások kognitív reprezentációjának jellegzetes kettős felosztása.

Eltérés lehet azonban a hasítás mint énvédő mechanizmus használatának gyakoriságában, mértékében, illetve abban, milyen más énvédő mechanizmusokkal rendelkezünk még a hasítás mellett. Ha más, fejlettebb énvédő mechanizmusok – mint például az identifikáció vagy az intellektualizáció – is rendelkezésünkre állnak, akkor valószínűleg kevesebb alkalommal szükséges a hasítás alkalmazása, és kevésbé jellemzi életünket ez a típusú polarizáltság.

Hogyan alakul ki a hasítás?

Fontos kiemelni, hogy a hasításnak csecsemő- és kisgyermekkorban fontos szerepe van, illetve a témával mélyrehatóan foglalkozó szaktekintélyek – Melanie Klein, Margaret Mahler, valamint Otto Kernberg – a hasítást a pszichológiai fejlődés normális aspektusának tekintik.

Melanie Klein a „jó anyamell” és a „rossz anyamell” mentális entitásokat nevezte meg, amelyek abból fakadnak, hogy ezek a csecsemőkori állapotok hajlamosak a tárgyakat, személyeket jó és rossz rész-tárgyakra bontani. A csecsemő a különböző helyzetekben tehát ellentétes természetűnek tekinti édesanyja melleit – hol jónak, hol pedig rossznak érzékeli őket aszerint, hogy épp hozzájuk fér vagy sem –, bár azok valójában változatlanok, hiszen ugyanazon anyához tartoznak. Erre az elkülönítésre a már korábban is említett magas fokú szorongás elkerülése érdekében van szükség: ha elválasztjuk a gyűlöletet („rossz anyamell”) a szeretettől („jó anyamell”), akkor elvesszük annak az esélyét, hogy a szeretet megsemmisüljön a gyűlölet által. Ha ugyanis a gyűlölet, vagyis a “rossz anyamell” győz, akkor nem lenne többé „jó anyamell”, azaz a csecsemő nem kapna szeretetet, nem tudna táplálkozni.

Hasítás helyett integráció – vagy mégsem?

Amint a gyermek ráébred, hogy az emberek és a tárgyak egyszerre lehetnek jók és rosszak, átlép a következő lélektani fejlődési szakaszba, Klein elnevezésével a depressziós helyzetbe.

A gyermek – bár fájdalmas számára – a szélsőségeket közelíteni kezdi egymáshoz, a hasított tárgyakat integrálni kezdi.

Ennek eredményeként megérti, hogy a jó és a rossz részek is az elsődleges gondozóhoz – így a jó és rossz anyamell is ugyanahhoz az anyához – tartoznak, a gondozó tehát egyszerre lesz jó és rossz.

Az integrációt Klein olyan feladatnak tartja, mely gyermekkorban kezdődik, majd folytatódik, és talán soha nem fejeződik be teljesen. Számos kutató valóban azt találta, hogy

vannak, akik felnőttként is alkalmazzák a hasítást, ők tehát valószínűleg elakadtak az integrációs folyamat során.

Most akkor imádok vagy gyűlölök?

A hasításra támaszkodó személyekről a szakemberek úgy gondolják, hogy kaotikus változásokat tapasztalhatnak az önértékelésük terén, mivel a jó és a rossz önreprezentációik folyton, akár hevesen váltakozhatnak. Énünknek a hasítás következtében csupán extrém kognitív reprezentációi léteznek, azaz

folyamatosan ugrálunk az önidealizálás és az önleértékelés szélsőségei között aszerint, hogy éppen mi történik velünk.

Ugyanez a dinamika megjelenhet a másokkal való kapcsolatainkban is: párkapcsolatban, barátainkkal, családtagjainkkal, ismerőseinkkel. Ilyenkor jellemző a másik személy abszolút felértékelése, istenítése, amennyiben kedvező színben tűnnek fel előttünk, illetve a teljes devalválása, leértékelése, ha épp valami általunk kifogásolhatót tesznek.

Az önmagunkkal és másokkal kapcsolatos istenítő és lekicsinylő érzéseink azonban keveredhetnek is: önmagunkat azáltal is megélhetjük jónak és erényesnek, hogy lebecsüljük, sőt démonizáljuk azokat, akik nem osztoznak véleményünkben és értékeinkben.

Mit tehetünk?

Ha életünkben néhányszor előfordul velünk, hogy önmagunkat csupán negatívan – vagy csupán pozitívan – érzékeljük, még nem feltétlenül jelenti, hogy mentális zavarral küzdünk. A normalitás fogalmába olykor beleférnek még az ilyen, kora gyermekkora jellemző énvédő mechanizmusok megjelenései is. A hangsúly sokkal inkább azon van, milyen intenzíven, milyen gyakran éljük meg, használjuk ezeket.

Ha úgy érezzük, életünket általánosságban tekintve áthatja a dichotómia, a kettősség, és ez jelentős mértékben kihat életminőségünkre, hangulatunkra, ezen pedig változtatni szeretnénk, szakember segítségét is kérhetjük ehhez. A kettősség, hasítás feloldása egy árnyaltabb képet hozhat az életünkbe, mely által életminőségünkben, valamint az önmagunkba vetett bizalmunk terén is tartós változás állhat be.