Szabó T. Anna erdélyi származású író, költő és műfordító. Interjúnkban a származástól kezdve az íráson át, a nemi különbségek és a pszichoanalízis veszélyes bugyrain kalauzol minket egy függés és követelés nélküli, ideális világba. Érdemes velünk tartani!
Erdélyben születtél. Hogyan segítette a karriered a kisebbséghez tartozás?
A többnyelvű környezet mindig inspiráló, különösen egy költőnek, aki a nyelv rejtelmes varázserejét használja hatáselemként. Hiszen alig tanulsz meg egy nyelvet, máris ott van egy másik, a maga titokzatosan zenélő szavaival – sőt, esetemben mindjárt három másik nyelv jelent meg: elsőnek német óvodába írattak be, ahova egy évig jártam, utána egy évet töltöttem egy magyar óvodába, aztán egy évig román óvodába küldtek nyelvet tanulni, miközben édesapám aktívan, játékosan tanított angolul. Az általános iskolában aztán a latinba és az oroszba is belekóstoltam, sajnos éppen csak annyira, hogy megérezzem a nyelvek ízét. Az, hogy a magyarral együtt négy nyelven beszélek és olvasok, valamint még néhány rokon nyelvet alapszinten értek, nagyon sokat segített nemcsak a versírásban, hanem a műfordításban is, és arra is jó, hogy kitekintést nyújtson a világra, és ráébresszen, hogy senki sem idegen csak azért, mert más nyelvet beszél. A másik előnye a kisebbségi helyzetnek, hogy megtanít küzdeni: úgy éreztem, és azt is tanították nekem, hogy duplán, sőt, triplán kell teljesítenem, ha előre akarok jutni abban a kisebbségeket duplán elnyomó diktatúrában, amiben akkor éltünk (a hetvenes-nyolcvanas évekről beszélek).
Egy három éve készült WMN interjúban azt mondtad, te mindig fejben éltél. Szerinted ez miért hasznos pszichológiai szempontból? Vagy inkább hátrányai vannak?
Egy író mindig fejben él, hiszen ettől író. Természetesen vannak kalandos életű, kockázatvállaló, vagy egyenesen bohém alkotók is, de ebben a szakmában nem az élmény az elsődleges, hanem az élményre való reflexió képessége. A katonaköltők sem csata közben írtak – mindig kell idő a feldolgozásra és a megértésre. A vershez különösen sok idő kell – nem az aktív íráshoz, hanem ahhoz, hogy az ihlető helyzet szöveggé érjen bennünk.
A prózához viszont fantázia kell, a fantáziához pedig empátia.
Minél jobb megfigyelő valaki (vagyis minél jobban kinéz a fejéből), annál könnyebb utána fejben visszajátszani a dolgokat, belülről azonosulni másokkal. Van persze, aki csak magáról tud írni, de ahogy egy festő sem fog kizárólag önarcképeket festeni (legalábbis nem egész életében), úgy egy írónak is szükségesek az előtanulmányok ahhoz, hogy beszélni tudjon arról, ami igazán érdekli. A fejben élésnek kizárólag az a hátránya, hogy nem tud rendesen lazítani az ember, hiszen mindig koncentrál, rögzít és reflektál, nem lehet kikapcsolni a belső érzékelést.
Azt is mondtad ebben az interjúban, hogy a szorongásaidból élsz, ezért nem szabad pontosan tudnod őket. Szerinted mi történne egy alkotó emberrel, ha feltárná a szorongásait egy terápiában?
Nem mindig jó minden titkot tudni. A racionális felnőtt, aki mindent agyonanalizál, nem érti már meg a gyerekkor rejtélyeit – illetve érteni lehet, hogy érti, de érezni nem fogja többé, hiszen éppen azért elemzi, hogy ne féljen, ne haragudjon, ne szorongjon többé. A művészeknek azonban félni és haragudni is tudni kell. Ami emberileg segít, az művészileg lehet, hogy elhallgatáshoz vagy ellaposodáshoz vezetne. Nem azt mondom, hogy nem segít a pszichológia, hiszen életmentő lehet, én nagyon hiszek az erejében, de egy amúgy is állandóan reflektáló embernek akár tragikus következményekkel is járhat egy alapos mélyfúrás – gondolok itt József Attilára, akiben épp a pszichoanalízis kavarta fel újra a gyerekkorát (nagy költővé tette, de megvédeni az összeomlástól nem tudta), vagy arra a szkizofrén íróra, akiről egyszer olvastam: az ő az esetében a fokozott reflexió szintén tragikus (gyilkos) következményekkel járt.
„A fájdalom is csak életjelenség, a szag, az íz, az űr is, amit érzek. Azóta sem tudok gondolni másra: még élek, élek.” (Villany)
Ez az idézet számomra az értelemkeresésről, pszichológiai átkeretezésről szól. Használtál tudatosan pszichológiai jelenségeket, témákat az írásaidban?
Igen, ez átkeretezés – és érdekes módon a vers egy olyan barátnőm emlékére íródott, akinek maga is köze volt a lélektanhoz. Lelkész volt, aki betegekkel és haldoklókkal is foglalkozott, nekik segített a maguk átkeretezéseiben; utolsó beszélgetésünkkor azt mondta nekem, hogy éppen csak magát nem tudja átkísérni a túlvilágra – nem is csoda, hiszen roppant fiatal volt, kisgyerekes anya, nem akart búcsúzni még. A vers egyébként maga az átkeretezés: egyrészt a villanyt állítja a napfény helyébe, mint szegényesebb, de még mindig élhető alternatívát (pislákoló életerőt), másrészt a „halál” szóban rejtező „hála” szóban látja meg a lehetséges vigaszt. Hogy a kérdésre válaszoljak: tudatosan nem használok ilyet (talán a kisgyerekekről szóló verseim kivételével), mert az érzelmek felkeltése a célom, nem az elemzése, de természetesen egy pszichológus azonnal megmondja, hogy például az Elhagy című versem a szeparációs szorongásról szól, tehát lélektanilag egzaktan is megnevezhető minden, amiről a verseim szólnak.
Mi a kapcsolatod a pszichológiával?
Természetesen tanárszakon jártam pszichológiára, olvasok ilyen témájú könyveket, cikkeket, szakirodalmat is, de nem tartok lépést a szakma minden újdonságával. A traumakutatás és családi erőszak témaköre érdekel elsősorban, de a családtörténet és családterápia is, előbbi kapcsán részt vettem a zürichi Andreas Maercker előadásain, a magyarok közül legutóbb Tisza Kata Most című könyvét olvastam el, utóbbi kapcsán pedig Orvos Tóth Noémi legutóbbi könyvét is például, de részt vettem íróként a családterapeuták konferenciáján is. A HVG Pszichológia magazin rendszeres szerzője vagyok a férjemmel tandemben – itt nem szakcikkeket, hanem személyes élményekre alapozó véleménycikkeket írunk.
Ajánlanád másoknak a pszichológushoz járást?
Igen, feltétlenül. A kevésbé reflexív embereknek rendszeresen, másoknak az életválságok időszakában.
Egy elfogulatlan hallgató mindenkinek jót tenne,
és ez a legritkább, hiszen mindnyájan kapcsolódunk valahogy egymáshoz, és ezzel elvárások is keletkeznek.
Egy Literának adott interjúban azt mondtad, az írás egyfajta meditáció. Milyen élmény neked az írás? Mit élsz át közben? Hogyan érzed magad írás előtt és után?
Nagyon nagyfokú koncentrációt élek át, kínlódást és örömöt egyszerre – flow-élményt, nyilván. A legfőbb jellemzője az időtlenség érzete: órák telnek el közben, de én nem érzem az időt, néha egy-egy mondattal végtelennek tűnő ideig elszöszölök. Ezért rossz, amikor határidők szorítanak: olyan érzés, mint egy helyben lefutni a százat. Megizzadok, de nem haladtam semmit, csak elvégeztem a kiszabott munkát. És hogy egy igazán jó szöveg megszületése után mit érzek? Ha újraolvasom, és látom is, hogy jó, akkor örömöt és hálát. Utána viszont órákig vagy napokig végtelen, ólmos fáradtságot érzek, sokkal intenzívebbet, mint ami ránézésre indokolható – ha viszont azt mondom, hogy egy erős szövegben nem egy délelőtt, hanem egy élet munkája, minden izmom megfeszítése benne van, akkor talán érthető, hogy mi az oka a hirtelen kimerültségnek. Nagyon nehéz ilyenkor lazán átváltani egy másik feladatra, vagy éppen anya- vagy feleség üzemmódba. Pihenni kellene és nem lehet; muszáj lenne feltöltődni, de menni kell tovább. Meg tudom érteni, miért kapott sok író idegösszeomlást. Az idegeink épségével játszunk mindig, amikor nem hagyunk nekik időt a regenerálódásra. Mintha egy hosszútávfutónak délutáni műszakban még vasmunkásnak is kellene lennie, hétből hét napon át – ezt a párhuzamot vonnám (kapásból), a szellemi és a fizikai megerőltetés közt.
Írásaidban sokszor megjelenik a nemek közötti egyenlőtlenség témája: „A nő…? Ez puszta szó. / Csak puszta ketrec.
A nő: az ember.” Mit gondolsz, mit tehetnek az írók, vagy mit tehet a pszichológusközösség, hogy csökkenjen az egyenlőtlenség?
Beszélgetni kell, türelmesen és kitartóan. Nehéz kérdés ez, hiszen akit állandóan csak utasítottak, az nem szokott hozzá a partneri viszonyhoz.
Az a férfi, akit soha nem tekintett méltóságában egyenlő partnernek az apja, tovább fogja adni az egyenlőtlen erőviszonyokat, és az a nő, akit nem tekintett partnernek az apja és hallgatásra nevelt az anyja, aligha mer majd méltó társként tekinteni magára.
A családokat kell megváltoztatni, hogy a gyermekek biztonságérzete megmaradjon, de a félelmei csökkenjenek. Sok előrelépés történt ezen a téren, ma már nem ciki, sőt egyenesen dicséretes az apáknak főzni, gyereket sétáltatni, játszótérre járni, mert megértették, hogy ezzel nemcsak adni és segíteni tudnak, de ők is kapnak valamit. Ez koránt sincs minden országban így, és én leginkább a pszichológia népszerűsödésének tudom be, hogy ez a változás megtörtént. Erősen remélem, hogy ezeket a pozitív fejleményeket nem lehet már semmilyen hatalmi szóval vagy megcsontosodott elvárásokból fakadó társadalmi nyomással visszafordítani.
Hogyan látod, lesz nemi egyenlőség valaha?
Hiszem és remélem, hogy lesz, mert különben nagyon elkeserednék. Örülni kell minden jónak, és figyelni kell minden rosszra – szerencsére ez utóbbit egyre jobban megteszik az új női mozgalmak is, amelyek örvendetesen sok férfi támogatását élvezik. A racionalizálás rettentő fontos, éppen azért, mert az ösztönvilágunk továbbra is elsöprően erős, és ez nem fog megváltozni. Meg kell tanulnunk azokat a módszereket, amelyekkel ezek az indulatok kordában tarthatók, de ez csak akkor lehetséges, ha beszélünk róluk: a haragról éppúgy, mint a vágyról.
Az irodalomnak éppen az empátia felébresztése az egyik, és talán legfőbb feladata.
A kapcsolatok témája is erőteljes írásaidban. A férjeddel nyíltan beszéltek a kapcsolatotokról. Szerinted mi a legfontosabb egy jó kapcsolatban?
Az egymásra fordított idő és figyelem. Egymás szemébe nézni, mesélni egymásnak, meghallgatni a másikat. Nagyon fontos az érintés és az együtt-nevetés is, az összebújás fészekmelege, a szenvedély önfeledtsége, és az is, hogy legyenek közös céljaink. A belső méltóság megtartása tesz képessé arra, hogy méltóak legyünk egymáshoz.
A kedvenc idézetem tőled a „Kereteinkből kiláthatunk-e? Függéseinkből kilábalunk-e?” Mennyi korlátot, keretet, függést tud az ember levetkőzni magáról, és mennyit visz el a sírig szerinted?
A családot vagy a család hiányát elviszi az ember a sírig. A szeretet és a hit (vagy egyszerűbben: a szeretetben való hit) a legerősebb függés, egyszerre élet-megtartó erő és fájdalmas sóvárgás. Az adás és a kapás viszonylataiba bonyolódtunk, amikor embernek születtünk, és csak kivételes személyiségek képesek rá, hogy kizárólag adjanak, és ne követeljenek viszonzást. Ez lenne a tényleges felnőttség, hogy a sugárzásunk mindenkit egyformán melegít, de a gyermeki, követelő lényünk erősebb: csak feltöltve tudunk működni. Áramfelhasználók vagyunk, nem generátorok – ez a legnagyobb függés, egy nagy villanyhálózat részeként működni.
Hogyan tudnánk kilátni a kereteinkből?
Álmunkban, vagy más hasonló módosult tudatállapotokban kilátunk – és ezt minden szer nélkül is el lehet érni, csak engedni kell, hogy a dolgok hassanak ránk. Az író is kilát, amikor másokról ír, és a gyermek is, amikor mesét hallgat és együttérez. A testünkből is kilátunk, amikor simogatunk: minden érintés határátlépés. Meg kell őriznünk magunkban ezt a gyermeki bátorságot és kíváncsiságot, a folyamatos világfelfedezés örömét.
Mit üzennél az olvasóknak?
Azt, hogy nem szeretni nehéz, hanem követelés nélkül szeretni.
Azt, hogy a másiknak szabadságot adjunk, egy életen át tanuljuk - pedig ezt a titkot minden jó nagymama tudja. Lehet, hogy meg kell hozzá öregedni...?
Cikksorozatunk következő részeiben további inspiráló nők történeteit ismerhetitek meg. Tartsatok velünk!
***
Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, fordulj Terápiás & Tanácsadó Központunk szakembereihez. Most ki sem kell mozdulnod a négy fal közül! Vedd igénybe online pszichológiai tanácsadásunkat.
