Jó az, ha „ügyes” vagy? – Hogy dicsérjünk jól?

Napjainkban egyre nagyobb teret hódít magának a pozitív pszichológia. A betegségek, nehézségek és problémák fókuszából kezdünk a boldogság keresése és a teljesség felé nyitni. Az egészséges önbecsülés és önkép kialakítása, az önmagunkra való tudatos odafigyelés, saját testi és lelki egészségünk ápolása már nem idegen vagy érthetetlen szavak többé. Ezzel párhuzamosan a gyermeknevelésben is változások figyelhetőek meg. Például a büntetés helyett a dicséret kerül hangsúlyba. De hogyan is dicsérjünk jól?

Köztudott, hogy a dicséret, a megerősítés és a pozitív visszajelzés elengedhetetlen a gyerekek számára, ezáltal alakul a személyiségük, formálódik az önbizalmuk, növekedik az önértékelésük, valamint reziliensebbé – lelkileg ellenállóbbá válnak. Nem mindegy azonban, hogy hogyan dicsérünk.

Vekerdy Tamás Jól szeretni című könyvében a következőket írja: „Szörnyű, amikor a szülő elolvassa a megfelelő pszichológiai könyvben, hogy dicsérjük a gyereket, adjunk neki pozitív visszajelzéseket, ezért rákezd: nagyon szépet rajzoltál, Jenőkém, de ügyes gyerek vagy, jaj, mennyire tetszik nekem! És ezeket a kötelező mondatokat mindig újra ledarálja, mert ő jó szülő!”

Hogy miért is mondja Vekerdy, hogy ne azzal dicsérjünk: „Ügyes vagy!”, azt talán legjobban Carol Dweck kutatásával lehetne magyarázni. Dweck gyerekeknek adott egyszerű feladatot, amely elvégzése során volt, akinek az ügyességét dicsérték, míg másoknak azt mondták: „milyen jó, hogy belekezdtél ebbe a feladatba!”. Az ügyesnek nevezett gyerekek legnagyobb része – mivel megelégedett azzal, hogy ő ügyes – nem állt neki nehezebb feladatoknak, míg a másik csoportból a gyerekek több mint fele az újabb kihívást választotta. Az első csoport esetében a gyerekek fejében kialakult egy fix szemlélet arról, hogy ők milyenek, ezzel a rögzült szemléletmóddal azonban sokkal nehezebben indultak meg az új kihívások felé, hiszen attól tartottak, hogy ha kudarcot vallanak, akkor már nem lesznek többé ügyesek és csalódást okoznak. A másik csoport viszont – ahol a gyerekek rugalmasabb szemlélettel rendelkeztek – bátran bele mert kezdeni az újabb feladatokba, hiszen előzetesen a belefektetett energiájukat, elszántságukat dicsérték meg, nem pedig a személyüket.

A rögzült szemléletmód biztonsági játékossá, kudarcot elkerülő személyekké formál minket. Nem merünk többet megtenni annál, mint amennyiben biztosak vagyunk, így bár valóban nem csalódunk annyit, elzárjuk magunkat a fejlődés lehetőségétől is. A rugalmas szemlélet ezzel szemben segíti a fejlődést, hiszen ebben a formában a kudarcok nem minket minősítenek, nem tesznek minket ügyetlenné, nem rombolják le az énképünket, egyszerűen csak azt jelzik, hogy ez a feladat most nem sikerült.

Míg az egyik csoportot a kihívások félelemmel töltik el, úgy a másikat lelkesítik.

Ha azt mondják nekünk: „ügyes vagy”, az nem ad információt arról, miben voltunk jók, hogyan érhetjük el újra ezt az állapotot, nem fejleszt és nem sarkall arra, hogy újra nekiveselkedjünk a kihívásnak. Ha jól akarunk dicsérni soha ne a másik személyét bíráljuk tehát, hanem a cselekedetét. Például: „Gyönyörű színeket használtál Jenőkém!” vagy „Milyen kitartóan rajzoltál!”.

Szintén jó, ha odafigyelünk a visszajelzések során, hogy

a gyerekeket önmagukhoz, soha ne máshoz viszonyítsuk.

Hanyagoljuk a „Jenőke, ügyesen rajzoltál, de hát Pannika sokkal szebb tájképet készített” jellegű mondatokat. Dicsérjük a megtett utat, vegyük figyelembe, honnan indult és hová jutott a gyermek.

A dicséret további fontos és el nem hanyagolható szempontja az igazság.

Ha dicsérünk, mindig legyünk őszinték.

Jutalmazhatjuk az erőfeszítést, a belefektetett energiát, a kitartást, de soha ne osztogassunk üres dicséreteket, a gyerekek ugyanis roppant jól megérzik ezeket.

„Szóval nem kell hazudni! Ne vezessük félre a gyereket, ne áltassuk valótlanságokkal – de ne is döngöljük a földbe, ne azonosítsuk az individualitását a tulajdonságaival vagy a tetteivel. Ha az ember szeret, látja azt, amiben őszintén gyönyörködni tud. Akkor is, ha a felszíni tulajdonságok esetleg nem tűnnek vonzónak. Szeressünk mögé! Szeressünk fölé! Ott mindig van valami, ami nagyrabecsülésünkre és csodálatunkra méltó” – összegez Vekerdy Tamás.