Kapcsolati kommunikáció – transzgenerációs hagyatékok

Kapcsolatainkban és kommunikációnkban rengeteg hozott anyag van, amivel dolgozunk. Vannak mintáink szüleinktől, nagyszüleinktől, testvéreinktől és a környezetünkben lévő emberek bármelyikétől. Hatással vannak ránk abban, ahogyan környezetünket észleljük, de ehhez adódik egy hozott genetikai állomány is, amiben az örökölt sorsunkat kaptuk. Ezzel az állásponttal leginkább a transzgenerációs pszichológia nézőpontja tud azonosulni. Vizsgáljuk meg ebből a szemszögből kapcsolatainkon belüli kommunikációinkat és azok hiányát, hatásait!

Először talán nézzük meg, milyen kapcsolatokat választunk, alakítunk ki mi magunk. Kozma-Vízkeleti Dániel a nemrég megjelent "Otthonról hoztuk" című gyűjtemény egyik írásában azt hangsúlyozza, hogy kapcsolatainkban gyakran a hozott mintáinkkal gazdálkodunk. Ez azt jelenti, hogy amit otthon láttunk, hallottunk és tapasztaltunk, azt valószínűleg továbbvisszük kapcsolatainkba, házasságunkba, és gyerekeinknek is továbbadjuk.

Ez azt is jelenti, hogy az első és legfontosabb a szülő-gyermek között kialakuló kapcsolat. Ezt persze rengeteg tárgykapcsolati elmélet is hangsúlyozza. Azokban is kiemelt szerepet kap a szeretett tárgy, ami ebben az esetben a szülő. A vele kialakuló kötődési mintázat, a kapcsolat minősége a későbbiekben, felnőtt kapcsolatainkban is visszaköszön. Ez azt jelenti, hogy az a gyerek, aki többször kapott szóbeli dicséretet édesanyjától, maga is többször fog dicsérni, ahhoz képest, aki gyermekkorában nem kapott annyi elismerést szüleitől.

Orvos-Tóth Noémi „Az élet, meg minden" oldal egyik podcastjében hívta fel a figyelmet arra, hogy manapság egyre több olyan kismama van, aki hajlamos gyermeke szoptatása közben mobilozni, netán instagrammozni, facebookozni. Ez több szempontból is káros, hiszen a csecsemő, aki a szoptatás során aktívan keresné édesanyja tekintetét és figyelmét, ezt nem kapja meg, ami beépülhet majd az önértékelésébe és a kapcsolataiba - kötődés szinten is. Természetesen a kommunikációs helyzetekben a „megosztott figyelem” normalizálásához is vezethet, ha minden nap azt látjuk, hogy kommunikációs partnereink miközben épp ránk figyelnek, telefonjukat nyomkodják.

Visszatérve Kozma-Vízkeleti Dániel írásához, ő azt hangsúlyozta, hogy szerepe van annak, amit a családi kommunikáció során kimondunk, ahogy annak is, amire csak célozgatunk. Pont mint annak, hogy

hogyan fejezzük ki érzéseinket, szükségletünket, hogy van-e olyan érzésünk, amit korlátoznunk kell mások előtt.

Ezek a megállapítások biztosan sokunkban felidézték a szeretetnyelv fogalmát, amelyekből Gary Chapman szerint öt létezik. Az alábbiak:

• Az elismerő szavak. – Azok nyelve, akik szeretik, ha érdemeiket valóban elismerik, ha megoszthatják terveiket és vágyaikat társukkal.
• Minőségi idő. – Magába foglalja a másiktól várt maximális figyelmet. Fontos neki, hogy az együtt töltött idő során tényleg csak párjával legyen.
• Ajándékozás. – Olyan emberek szeretetnyelve, akik szeretik az apróságokat, náluk az a fontos szeretetjelzés, hogy kapnak valamit a párjuktól.
• A szívességek. – Azok szeretnyelve, akik szeretik, ha gondoskodnak róluk, sokra becsülik akár azt is, ha főznek és mosnak rájuk, vagy besegítenek ebben.
• Testi érintés. – A szeretet a testi kontaktusok során fejeződik ki, szeretik az ölelést, cirógatást és a csókokat is.

Természetesen a párunkkal való kapcsolatunk során megállapításaink minősége is fontos, épp úgy mint annak irányultsága. Thomas Gordon amerikai pszichológus a szülő-gyermek kapcsolatok mentén foglalkozott a konfliktushelyzetek megoldásaival. Arra próbált megoldást találni, hogy egy-egy vitás helyzetből a végén ne győztes és vesztes fél szálljon ki. Ennek egyik feltétele, hogy mi magunk is tisztában legyünk érzéseinkkel, cselekedeteinkkel és határainkkal. Míg a másik, hogy elfogadjuk partnerünket – gyermekünket vagy párunkat – és ezt kifejezzük gesztusokkal, testtartással, arckifejezéssel, vagy akár szavakkal is bátorítsuk a megnyílásra. Gordon éppen ezért javasolja az én-üzeneteket, amikben a közlő csak a saját viszonyulását tárja fel a problémával kapcsolatban, soha nem a másikat minősíti. Jellemző rá az én-érzések kifejezése, a tárgyszerű megfogalmazás és a megfelelő indoklás is.

Sokszor hallani lehet arról, hogy egy-egy családban milyen fontos a mese.

Kapcsolataink során és saját magunk tisztábban látása érdekében is érdemes a családunk történeteit kikérdeznünk és végighallgatnunk.

Rengeteg olyan családi mese, mítosz akadhat, ami segíthet megoldani egy-egy életkrízisünket, vagy ráébreszthet minket arra, hogy miért épp úgy viselkedünk, ahogy. A családi mítoszok meghallgatásakor olyan történeteket hallhatunk, amelyekben felmenőink eredetéhez, vágyaihoz és identitásához kerülhetünk közelebb. Fontos, hogy ilyen történetek esetén megfigyeljük a narratívát, ahogy elmesélik nekünk a történeteket, a hősöket és fekete bárányokat. Illetve az ilyen történetek íve is fontos, hogy épp egy veszteségről szól, vagy a családhoz, személyhez köthető hűségről és sikerről. Mindezek hozzá tartoznak családunk és saját magunk működéséhez is. A narratíva persze abban is segít, hogy a család milyen utat járt be a múltban. Felemelkedő, azaz a  semmiből jött és most mindene megvan, vagy éppen lecsúszó, akinek mindene megvolt, de egy krízisben mindent elvesztett.

Kádár Annamária egyik írásából az is kiderült, hogy létezik olyan kísérlet is, ami azzal foglalkozik, hogy a gyerekeket miben befolyásolhatja a családjuk történetének ismerete. Duke és Fivushsal kísérletét említette, melyben gyermekek teljesítményét és alkalmazkodását vizsgálták annak tükrében, hogy mennyit tudnak családjuk történetéről. Azt tapasztalták, hogy akik jártasabbak voltak a családi mítoszokban, jobban hittek abban, hogy ők maguk irányítják életüket, illetve magasabb volt az önbecsülésük is. Sajnálatos módon az eredmények elemzése után történt a New York-i ikertorony elleni támadás, így a gyermekeket újra meg lehetett vizsgálni. Ennek eredményeképp pedig azt találták, hogy akik jobban ismerték családjukat gyorsabban regenerálódtak a trauma után.

Hasonlóan a családon belüli kommunikációról és a szerepekről szól a „Mindenki megvan" című film is, amelyet Kádár Annamária és Kerekes Valéria is ajánl a „Mesepszichológia a gyakorlatban" című könyvük elején. Szerintük remekül rávilágít a családi mintákra, kapcsolatokra és a kommunikáció fontosságára a film, amiben egy négy gyermekes családapa „újra megismeri” gyerekeit, és valóban meghallgatja őket, figyel rájuk. Persze a filmen túl a meseterápiai vonatkozás is fontos, hiszen a mesékben szintúgy életutak és történetek mentén tapasztalhatunk meg eseményeket, kapunk módszereket a kríziseinkre és dolgozhatjuk fel traumáinkat is.

Amikor nem beszélünk róla…

Vannak olyan dolgok, amiket nem merünk elmondani, vagy csak nem akarjuk, hogy a szeretett másiknak bántódása essen. Ezek a titkok. Orvos-Tóth Noémi szerint a

titok az, amiről azt gondoljuk hogy más nem tudja, de a lelke mélyén mégis mindenki sejti, csak nem lehet szavakba önteni.

A titkok általában izolációhoz vezetnek a családban. Aki titkolózik az nem mer spontán lenni, szívesebben visszahúzódik a saját belső lelkivilágába. Amikor a szülő próbál egy titkot megtartani magának, sokszor abba a hibába esik, hogy azt hiszi gyermeke nem is érzi meg, hogy valamit nem tud. Pedig ugyan tudatalatt, de a gyerekek érzik, ha szüleikkel valami nincs rendben. A fentebb már említett podcastben Oedipszus király történetét idézték fel. A történet az ókori görög mitológia egyik meghatározó mítosza, ami a titkokról és a családi tökéletlenségről szól. Oedipusznak ugyan mondják, hogy ő nem a megfelelő szüleinél van, illetve tudnak a jóslatról, de mégsem hisz a „pletykáknak”, illetve nevelőszülei sem ismerik el, hogy nem a vérszerinti szülei a hősnek. Orvos-Tóth Noémi ebben az esetben azzal érvelt, hogy gyakran mi magunk szeretnénk, ha tökéletes világot mutathatnánk másoknak, ha minden a legideálisabb módon működne.

Ugyanakkor a titkok azért is beivódhattak a családunk történeteibe és kommunikációs stílusaiba, mert a magyar nemzet számtalanszor élhette át titkok súlyát, hogy vannak olyan dolgok, amik jobb, ha nem derülnek ki. Ilyen szempontból a rendszerváltásnak vannak a mai napig megmaradt, örökölt maradványai. A titkon kívül ilyen lehet a szomszédnak való megfelelés és a tökéletesnek tűnő külső kép, amit mindenkinek mutatunk, miközben belül azért vannak gondjaink.

Összegzésképp kiemelném, hogy a transzgenerációs áramlat legfontosabb üzenete az, hogy merjünk beszélgetni, beszélgetést kezdeményezni a családunkkal. Fontos, hogy megtapasztaljuk, hogy ők miként élték meg a mindennapi változást, hogyan küzdöttek meg az élet hétköznapi nehézségeivel és milyen döntések közül választhattak, választottak.