Egy francia kisgyermekes család szépen és nyugodtan vacsorázik az étteremben, míg az írónő és férje felváltva futkos, és próbálja a romokat eltakarítani gyermeke után. Hogyan lehetséges együtt étkezni a sótartó borogatása, szaladgálás és nyafogás nélkül? Mit csinálhatnak a franciák másképp? – gondolta magában. Ez a jelenet volt az első, melyre Pamela Druckerman felfigyelt amerikai származású édesanyaként. Nagysikerű könyvében az angolszász és a francia – azon belül is a párizsi – gyermeknevelési kultúrát hasonlítja össze. Műve által olyan kérdésekre kaphatunk választ mint: miért alussza át már egy négy hónapos francia baba az éjszakát? Miért nem válogatósak a francia gyerekek? Hogyan érik el kiabálás nélkül a szülők gyermekeik előtti tekintélyüket? Cikkünkben megkíséreljük összefoglalni a leglényegesebb pontokat.
A Nem harap a spenót. Gyereknevelés francia módra című könyvében Pamela Druckerman a kisgyermekes családokban felmerülő problémás területeket járja körül. Művében ismerteti a francia gyereknevelésben megvalósított gyakorlati megoldásokat. Mindezeket saját családján keresztül tapasztalja meg és adja át az olvasónak, amitől az egész könyv könnyed hangvételűvé válik. Ezen felül mélyreható kutatást is végez az egyes témák kapcsán, így téve még hitelesebbé művét.
Milyen alapokon nyugszik a francia gyermeknevelés?
Fontos megismernünk a francia gyermeknevelésre leginkább ható ikonikus alakokat. Egyikük Jean-Jacques Rousseau filozófus, akinek az Emil, avagy a nevelésről című műve 1762-ben jelent meg. Egy elképzelt fiú neveléséről szól, és máig klasszikusnak számít Franciaországban. Elképzelése a gyereknevelésről látszólag két ellentétes formában jelenik meg: szerinte a gyermeknek teret kell engedni, hogy szabadon fedezhesse fel a világot és érzékei fokozatosan „ébredhessenek fel”, viszont ezt a szabadságot határozott korlátoknak és szülői tekintélynek kell öveznie. Valószínűleg ez az elgondolás ihlette a mai francia szülők ideálját, a „keret” franciául „cadre” eszméjét. Az írónő által kérdezett francia szülők magukat szigorúnak tartják, ami abban nyilvánul meg, hogy néhány kulcsfontosságú dolgot nagyon szigorúan vesznek. Ezek képezik a „keret” gerincét, mint például a lefekvési idő és az étkezés, azonban szinte minden másban engedékenyek.
Az 1968 előtti Franciaország gyereknevelési eszméjéből hiányzott a gyermekek iránti empátia és tisztelet, melyet Françoise Dolto pszichoanalitikus és gyermekgyógyász nézetei hoztak el. A francia társadalomra gyakorolt óriási hatása annak is köszönhető, hogy 1976-tól napi rendszerességgel húsz perces rádióadásban válaszolt szülői levelekre gyermeknevelési kérdésekben, ami nem várt sikert aratott. Üzenete, miszerint „a gyermek racionális lény”, és a csecsemő már születésétől fogva érti a beszédet, forradalmi elgondolás volt. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy a szülő mindig az igazságot mondja a gyerekének (már az újszülöttnek is), így erősítve meg azt, amit a baba már egyébként is tud. Még abban az esetben is hangsúlyozta a gyerek indítékainak racionalitását, ha rosszul viselkedik. Úgy gondolta, a szülő feladata meghallgatni és felfogni ezeket. Ugyanakkor nem azt támogatta, hogy a gyerek meghallgatása után azt is tegyük, amit mond. Hiszen a szülő által elmagyarázott világban számos korlát létezik, és mivel a gyermek racionális lény, meg tud velük birkózni. A fent említett elgondolások mélyen áthatják a mai francia szülők gyermeknevelési gyakorlatát.
„Megcsinálja az éjszakáit?” – hogyan tanulják meg átaludni az éjszakát?
Kevés olyan megterhelő mozzanat van a kisgyermekes családok életében, mint az állandó alváshiány. Az első kérdés, melyet gyermeke születése után feltettek Pamelának a francia ismerősei a következő volt: „Megcsinálja az éjszakáit?”. Sokáig nem értette, miért kérdezik tőle, hiszen pár hónaposan hogyan is lenne képes átaludni gyermeke az egész éjszakát. A tisztán látást egy Alsó-Manhattanben élő francia származású gyermekgyógyász, Michel Cohen hozta el számára. Cohen első tanácsa a szülőknek a következő: amikor megszületik a babájuk,
ne ugorjanak fel hozzá egyből éjszaka, hanem tartsanak egy kis szünetet.
Ez nem ugyanaz, mint az alvástréning, ahol sokáig hagyják sírni a babákat. Cohen szerint a „kis szünetre” azért van szükség, mert a csecsemők a körülbelül két órás alvási ciklusaik között mindig felébrednek. Teljesen természetesen sírnak kicsit, de ha a szülő egyből beszalad és felkapja gyermekét, akkor nem ad esélyt neki, hogy megtanulja egyedül összekötni ezeket a ciklusokat. A „kis szünet” megtartása után persze meg kell etetni vagy fel kell venni a csecsemőt, ha továbbra is jelzi kérését, hiszen „nem hagyjuk keseregni a babát”. Ezt a kis praktikát nagyon fontos már pár hetes koruktól következetesen alkalmazni, mert Cohen szerint csak a baba négy hónapos koráig áll fenn ez a tanulási időszak. Addigra ugyanis kialakulnak a rossz alvási szokások.
Egy francia anyának, Alexandrának a lányai már a kórházban átaludták az éjszakát. Állítása szerint az volt a titka, hogy nem „ugrott egyből”, amikor gyermekei elkezdtek sírni. Néha öt-tíz percet is várt, mielőtt felvette volna őket. Ezt azért tette, mert meg akarta figyelni, hogy „éppen két alvási ciklus között próbálnak-e visszaaludni, vagy valami más zavarja őket: éhség, teli pelenka vagy csak a szorongás”. Ez nem a foglalkozás hiányát jelenti, hanem a gondos megfigyelést és bizalmat abban, ha sír a baba, akkor valamit a tudomására akar hozni. Nem utolsó sorban a „kis szünet” türelemre is megtanítja a gyermekeket, ami a későbbi nevelés során lesz óriási segítség.
„Legalább kóstold meg” – hogyan lesznek ínyencek a francia gyerekek?
Az angolszász kultúrában ma már normálisnak számít, ha a gyerek extrém mértékben finnyás, például egy éven keresztül csak egy fajta ételt hajlandó enni. Az éttermekben mindig található gyerek menü, ami általában nem tartalmaz zöldségeket vagy gyümölcsöket. Ez a francia szülők szemében „veszélyes étkezési rendellenességnek” látszik, de minimum rossz szokásnak tartják. Miként nevelnek a gyerekükből kis ínyenceket? Először is az evés nemzeti büszkeség náluk, és szeretnek is róla beszélni. Az anyák már csecsemőkorban, a hozzátáplálásnál elkezdik, amikor íztelen magok helyett ízletes zöldségekkel kínálják a kicsiket. Közben minden egyes zöldség esetén elmesélik, milyen az íze. A szülők feladatuknak gondolják, hogy
„ahogy a gyereket meg kell tanítaniuk aludni, várni és köszönni, meg kell tanítaniuk enni is”.
Tisztában vannak vele, hogy ez nem könnyű feladat, hiszen minden csecsemő másként reagál az új ízekre. Ha a gyerek nem kedvel egy ételt, nem adják fel a próbálkozást. Legalább egy falatot ennie kell belőle, majd jöhet a következő fogás. Legközelebb más formában tálalják elé: sütve, párolva, magában vagy szósszal, ahogyan a francia kormány gyerekek etetéséről szóló ingyenes kiadványa is írja. A kézikönyv javasolja, hogy az ételről való beszélgetés ne merüljön ki az ízlik, nem ízlik szavaknál. Mutassuk fel a zöldséget a gyereknek, és kérdezzük meg: „Szerinted ez ropogós? Vajon hangos lesz, amikor beleharapsz? Mire emlékeztet téged ez az íz? Mit érzel a szádban?” Javasolnak ízlelő játékot is, például kínáljuk meg a gyereket különféle almafajtákkal, és ő döntse el, melyik a legédesebb és melyik a legsavanyúbb.
Az ételek ismertetésén kívül fontos még megemlíteni, hogy a franciák mindig ugyanabban az időpontban étkeznek, és nincs nassolás a kettő között. Reggeli, ebéd és vacsora. A kettő között pedig uzsonna, amikor eljön az édességek ideje a francia gyerekek számára. Ez is a jól ismert „keret” részét képezi.
„Én döntök” – miért fontos a szülői tekintély?
Druckerman szerint a szülői tekintély az egyik legtiszteletreméltóbb és egyben legnehezebben elsajátítható része a francia nevelésnek. A francia szülők többsége könnyedén és nyugodtan bánik a gyerekeivel, akik nem szaladgálnak el folyton és nem alkudoznak hosszasan szüleikkel. Ezt nem egy új és bonyolult technikával érik el, hanem egyszerűen a „nem” mondásával. Persze minden szülő mond nemet gyermekének, de nem mindegy milyen magabiztossággal és meggyőződéssel teszi ezt. A franciák szerint nem szükséges felemelni a hangunkat, csupán sugározni kell magunkból: komolyan gondoltuk, amikor nemet mondtunk. Nem szabad, hogy kétség maradjon bennünk tiltásunk felől, mert a gyerek megérezi, és nem veszi komolyan. Erre az írónőt egy szomszédja tanította meg, akivel egy közeli játszótéren beszélgettek. A könnyed csevegést minduntalan félbeszakította az írónő egyik kisfia, aki állandó jelleggel kiszaladt a játszótérről. A francia nő egy darabig csendben figyelte, ahogy Pamela újra meg újra utána szaladt, megszidta és visszarángatta. Egy idő után a fent említett tanácsokat adta az írónőnek, és szelíden bátorította: bízzon magában, és ne aggódjon, nem válik kárára kisfiának.
Nevelés tekintetében egyértelműen a szülő a főnök a franciáknál. Gyakran emlékeztetik magukat és gyerekeiket is erre: „»C’est moi qui décide«, vagyis Én döntök”. Félreértés ne essék, nem csak egyszerű nemet mondással és „én döntök”-kel érik el tekintélyüket.
Nagyon udvarias hangnemben beszélnek gyerekeikhez, gyakran használják a „légy szíves” kifejezést
még a csecsemőknél is. Emellett sok időt szentelnek annak elmagyarázására, mit szabad és mit nem szabad a gyereknek. Gyakran ezt a „jog” kifejezéssel teszik, például a „ne üsd meg Jules-t” mondat helyett a „nincs jogod megütni Jules-t” mondatot használják. Ez érezteti a gyerekkel, hogy máshoz viszont joga van neki is. Összességében a francia szülők szeretnék, ha gyerekük kialakítaná saját ízlését és véleményét, azaz „karakteressé” válna. Határozott véleményük viszont, hogy ezeket a célokat akkor tudják elérni, ha „tiszteletben tartják a határokat és van önuralmuk”. Tehát ismét a sokat említett „keretre” van szükség. Minden gyerek és család más és más, egyedi eset. Ehhez mérten egyedi megoldások kialakítása szükséges. A könyvben és a cikkben ismertetett gondolatok irányadóként szolgálhatnak, ötleteket meríthetünk belőlük, azonban mindenki saját magának tudja kialakítani a fentebb ismertetett elvek megvalósítását.
