Kinek a sorsa? – Választásaink és döntéseink titkos élete

A személyiségünket felépítő öröklött és szerzett tulajdonságok eredete már az ókori tudósokat is foglalkoztatta. Tulajdonságaink egyediségére, vágyaink, félelmeink és döntéseink forrásának magyarázatára számos elmélet létezik, a megnyugtató válaszok ellenére azonban máig is maradtak rejtélyek. A sorspszichológa szerint jelen működésmódunkra nemcsak a saját gyermekkori emlékeink, élményeink vannak hatással, hanem a családunk felmenő ágaié is. Akár ismertük őket, akár nem.

Lehetséges saját sorsot választani?

A genetikusan öröklődő analógiás ismétlések őseink életvezetési problémáját, krízishelyzeteit tükrözhetik.

Ezek saját életünkben olyan elakadásokban érhetők tetten, amelyekhez üresjáratok, tehetetlenségérzés és gyakran szorongás is kapcsolódik.

A felmenőinktől látott minta reprodukálása természetes jelenség, a genetikából kiindulva az ismétlés csak akkor válik veszélyessé, ha nélkülözi a korrekciós és mutációs tendenciákat.

A genetikát Szondi Lipót magyar származású pszichiátert vezette be a pszichoanalízisbe. A sorsanalízis komplex elméletét a mélylélektani irányzatok között tartjuk számon. A freudi személyes tudattan és a Jung által leírt kollektív tudattalan mellé Szondi kialakította a családi tudattalan koncepcióját, amelyet terápiás tapasztalatai és nagy számú családvizsgálata alapján alkotott meg. Az elmélet arra az alapvetésre épül, hogy őseink génjei menetkész állapotban szunnyadnak bennünk és csak a pillanatra várnak, hogy megmutatkozzanak. Megfigyelései főként a pár-, a foglalkozás- és meglepő módon a halálnem választására irányultak.

Úgy vélte, ezek mögött mind olyan tudattalan dinamikák működnek, amelyek tudatosítás nélkül a korábbi sikertelen életsémák ismétléséhez vezetnek.

„Miért nincs bűnöm, ha van”?

Ahogy József Attilát, úgy a transzgenerációs pszichológiát is foglalkoztatja a hozott tartalmak nyomasztó súlya. Orvos-Tóth Noémi népszerű könyvének, az Örökölt sorsnak is fontos előzménye volt Szondi Lipót sorsanalízis koncepciója. A döntéseink, választásaink mögött meghúzódó tényezők közül leginkább a családból hozott tudattalan mintázatok szerepe hangsúlyos. A sorsanalízis szerint az élet fordulópontjainak természetes feszültséggel járó folyamata idején különösen hangsúlyos az ősök visszahúzó ereje. Péley (1994) szerint serdülőkorban az addigi személytelen archetípusoknak személyes jelentésre kell szert tenniük, vagyis felmenőink bizonyos sémái testet öltenek a valós életünkben. Normatív krízis idején ugyanis gyengébb az én-erő, a fellazult személyiség pedig sokkal fogékonyabb a külső hatásokra, ezért tudatos vagy tudattalan szinten először a felmenőkhöz hasonló megoldásmódot próbáljuk megvalósítani.

A közismert Ödipusz-komplexushoz hasonlóan Freud a női személyiségfejlődés szemléltetésére is mitológiai párhuzammal élt. Elektra története tele van eltitkolt bűnökkel, tabukkal, az egyre növekvő feszültség pedig végül tragédiába torkollik. Az Elektra-komplexus a női identitás alakulása mellett arról is szól, hogy ha nem nézünk szembe a történetünkkel, akkor az árnyékként fog minket kísérteni (Antalfai, 2018).

Szondi elmélete is egyetért abban, hogy a negatív, destruktív késztetések – jelen esetben a felmenők bűnei – a legkisebb ellenállás felé mozdulnak, vagyis az utódokra vetülnek. Így adódhat át a feldolgozatlan trauma, és válhat a gyermek a szülői árnyék hordozójává.

Titkok, tabuk és hazajáró lelkek

A fájdalmas élmények tabusítása és a kimondatlanságok olyan diszfunkciókhoz vezethet a család működésében, amely akár több generáción is lenyomatot hagyhat. Egy magyar származású francia pszichoanalitikus házaspár, Ábrahám Miklós és Török Mária (1998) transzgenerációs fantomnak nevezi a jelenséget.

Vannak, akik anélkül hogy tudnának róla, elődeik titkos lelki tartalmait, szégyenérzetét, boldogtalanságát, meg nem oldott konfliktusait öröklik.

Életük az átörökített fantom miatt kudarcokkal, félelmekkel, énidegen érzésekkel terhelt.

A transzgenerációs hatások megfigyelhetők a holokauszttúlélők leszármazottai között is, akiknél az átélt borzalmak visszhangjaként gyakori a személyiség és a társas kapcsolatok jellegzetes torzulása. Még a harmadik nemzedék tagjaira is jellemző, hogy szüleik elveszített szeretteik hiányának enyhítésére nemzették őket, mintegy „emlékmécsesként”.

Kinek a sorsa?

A sorsanalízis célja a készen kapott kényszersors levetése. A reakcióképzés vagy ellenazonosulás még nem jelent szabad sorsot,  a felszabadulás csak tudatosítás által érhető el.

Amikor szembe tudunk nézni azzal, amit magunkkal hordozunk, dönthetünk róla, továbbra is magunkkal szeretnénk-e cipelni.

Az önmegvalósítás csak a felmenőink történeteinek tudatosításával történhet. Mindaddig, amíg ezek az erők tudattalanul munkálnak, a személy a felmenők tünethordozója marad. Az individuáció, vagyis a választott sors megélése egész életen át tartó feladat, ezért az ősök megoldatlan komplexusai sokszor életfeladatokká válnak a hordozó utódok számára. A felismerések sokszor már csak a megélt életük visszapillantó tükrében mutatkoznak meg, így a tapasztalatok az elkövetkezendő generációk életét segíthetik.