Kire bízhatom ma a gyerekem? – A szociális háló szerepe a gyereknevelésben

A világszintű mobilitás, a generációk között elhatalmasodó szakadék és a végtelen számú nevelési nézet ömlesztett elérhetősége egyre jobban elszigeteli a szülőket a társas támogatástól, ami negatív hatással lehet a saját mentális jóllétükre, és a gyerekek fejlődésére is.

A mai szülőtársadalom nincs könnyű helyzetben, ha azt nézzük, kire támaszkodhat a gyereknevelést érintő kérdésekben. A nagyszülők elvei gyakran elavultak, a pedagógusok nézetei sokszor megbízhatatlanok, a szülőtársaké pedig hasonlóan zavarosak illetve szélsőségesek lehetnek az internet adta információrobbanás következtében. A világunk változik, azonban olyan sebességben teszi mindezt, amit képtelenek vagyunk lekövetni, ezért összehasonlítási alapnak továbbra is csak a korábbi generációkról alkotott képünket tudjuk venni, illetve a médiából áradó többnyire hamis idillit. Ez egyre jobban elszigeteli a szülőket, negatívan hatva a mentális jóllétükre, és sokszor a gyerekek lelki fejlődésére is.

Nem véletlen az afrikai mondás, miszerint „egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell."

A kérdés, hogy miért, és mit tehetünk, ha a mai szülők számára elérhető „falu” nem túl meggyőző?

Szülői magány a 21. században

Az utóbbi évtizedekben társadalmi problémává nőtte ki magát a szülői magány és elszigetelődés. Ennek egyik oka a mentális változásra való felkészülés hiánya. A szülővé válás egy ún. átmeneti magányt vált(hat) ki, amelynek élménye hasonló lehet egy szerettünk elvesztéséhez. Megváltozik a hormonháztartás, a test működése, az agyi mechanizmusok, a kapcsolataink és maga az élet, amit addig éltünk. Valamiképp mi is újjászületünk. Erre fel kell készülni, hogy el tudjuk fogadni, és nyitni tudjunk az új önmagunk, valamint újszülött gyermekünk megismerésére.

A változás elutasítása elbizonytalanít, a bennünk felmerülő kételyek pedig még érzékenyebbé tesznek minket a környezetünkből érkező ingerekre (megjegyzések, testbeszédek, elvárások, felületesség), ami aztán talajvesztést és további elzárkózást eredményezhet. És itt még nem is beszéltünk az eltérő nevelési elvekről, amelyek napjainkban szintén nagy ellenérzéseket, és így más családoktól, felnőttektől való tartózkodást indukálhatnak. Az ember azonban természeténél fogva társas lény,

a valahová tartozás és az elfogadás/befogadás érzésének szükségletét nem nélkülözheti negatív következmények nélkül.

Egy biztonságos szociális hálóra a szülőknek és a gyerekeknek is szükségük van.

A szociális háló hatása a gyerekre

Modern korunkban gyakran okoz (főként belső) konfliktust a gyerek más felnőttre való rábízása. Vannak, akikben lelkiismeret furdalást kelt, mintha meg akarna szabadulni a gyerektől, vagy önző módon a saját igényeit tenné prioritásba, miközben szülőként ki kellene élveznie minden pillanatot. Mások ezzel ellentétben éppen a kontroll hiánya miatt tartózkodnak a szociális háló kihasználásától, hiszen ha nincsenek ott, hogyan tudnák megvédeni a gyereket a negatív élményektől, rossz felnőtt mintáktól?

A közösségekben tett saját tapasztalatok ugyanakkor fontos szerepet játszanak a kisgyermekek (ön)bizalmának megerősítésében. Kezdetben a szülő által nyújtott biztonság, válaszkészség és az így kialakuló kötődés erősíti meg a gyerek önbizalmát, hiszen igényeit sikerül úgy kommunikálni, hogy azt a felnőtt megérti, elfogadja és kielégíti.

Két éves kortól viszont a gyerekek a szülőkről való fokozatos leválásra, saját tapasztalatokra vágynak, amelyet még mindig a szülőkből áradó bizalom erősít meg.

Bizalom a közösség iránt és hit a gyerekben, hogy meg fog tudni birkózni esetleges nehézségekkel. Ezekre az élményekre van szükségük ahhoz, hogy a későbbiekben egészséges kapcsolatokat tudjanak kialakítani másokkal. Ennek megtapasztalása nélkül a gyerekekben kétely támad nem csak afelől, hogy bízhatnak-e másokban (a szüleiken kívül), hanem hogy egyáltalán bízhatnak-e önmagukban.

A legnagyobb védelem az otthoni feldolgozásban van

A közösség megélésére mindenkinek szüksége van. A válaszkész szülőséghez, ahhoz, hogy a gyerekeink szükségleteit valóban ki tudjuk elégíteni, nélkülözhetetlen a saját igényeink tiszteletben tartása, megvalósítása.

Nekünk is kell egy közösség, akikre támaszkodhatunk, akikkel feltöltődhetünk, mert adni csak abból tudunk, ami nekünk is van.

A gyerekeinket pedig nem kell féltenünk se attól, hogy eltávolodnak tőlünk érzelmileg, ha másra bízzuk, se attól, hogy életre szóló káros hatások fogják érni őket. Ha jól érzik magukat más társaságban, mi pedig kipihentebbek tudunk lenni újratalálkozásokkor, akkor a kettőnk kapcsolata is virgágzóbbá válhat.

S habár gyerekeinket nem feltétlenül tudjuk megvédeni minden negatív eseménytől, két dolgot nem szabad elfelejtenünk: nem egy esemény okoz traumát elsősorban, hanem annak a nem megfelelő feldolgozása. Az otthoni mintáknál pedig nincs erősebb, azaz csak az a kérdés, hogy mi otthon miként viselkedünk, kommunikálunk a gyerekeinkkel, és adunk-e számukra kellő elfogadást, lehetőséget, hogy megnyíljanak felénk, segítve ezzel a feldolgozást.

Más nevelési elveket valókkal szemben ezt a tényt továbbra is tartsuk szem előtt, csak úgy, mint annak lényegességét, hogy mi valóban bízunk-e a másik felnőttben és a gyerekünkben. Mert csakis akkor fogjuk meglátni a szociális háló pozitív hatását, ha valóban bízunk! Akkor viszont annak minden apró gyönyörűségét megélhetjük.