Talán mindenki számára ismerős, amikor a buszon belefeledkezünk gondolatainkba, és bár testileg épp A-ból B-be zötykölődünk, fejben valahol egész máshol járunk. Az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kezd kapni az úgynevezett maladaptív álmodozásnak nevezett állapot, melynek lényege, hogy a mindenki által megtapasztalt, hétköznapi elkalandozás kóros méreteket ölt, jelentős distresszt is okozva ezáltal az ebben érintetteknek.
A napokban a Research Digest nevű brit oldal közölt egy cikket, melyben egy idén májusban született, malapatív álmodozással kapcsolatos kutatást mutattak be. Jelen cikkben ezt az írást ismertetjük a magyar olvasókkal.
Kóros álmodozás?
„Amióta csak az eszemet tudom, elveszem a nappali álmodozásaimban. Ezek az álmodozások általában történetek formáját öltik, amik valós érzelmeket, örömöt és szomorúságot váltanak ki belőlem, megnevettetnek vagy megríkatnak. Olyan fontos részei a mindennapjaimnak, mint bármi más; akár órákat is képes vagyok eltölteni egyedül, az álmodozásaimba merülve. Vigyázok rá, hogy társaságban kontrolláljam a cselekedeteimet, tehát azt nem mondhatjuk, hogy az agyam mindig ezek körül forog és mindig el is veszem bennük.”
Ezt a levelet egy 20 éves nő írta Eli Somernek, annak a kutatónak, aki munkatársával együtt jelentetett meg 2018 májusában egy tanulmányt a maladaptív álmodozásról (MD), illetve annak pszichopatológiai mutatókkal való kapcsolatáról. A levélíró önmagát maladaptív álmodozónak diagnosztizálta, és bár ez a diagnózis egyelőre nem szerepel a mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai rendszerében, különböző internetes közösségen belül használt a kifejezés. Somer és munkatársa pedig azt írják, hogy az utóbbi néhány évben egyre inkább elfogadottá vált a nézet, mely szerint az álmodozás extrém és kóros méreteket ölthet, ezek az állapotok pedig klinikai relevanciával bírhatnak.
A kutatók szerint ez az első olyan tanulmány, mely azt vizsgálta, hogy a maladaptív álmodozás milyen kapcsolatban áll a mentális egészség különféle mutatóival, és az állapot kialakulása mögött meghúzódó okokon kívül arra is kíváncsi volt, hogyan előzhető meg, illetve hogyan állítható le az álmodozásokba való túlzott beleragadás. A MD kutatása azért lényeges, mert noha az ebben érintettek arról számolnak be, hogy az adott pillanatban élvezettel tölti el őket az álmodozás,
negatív kihatással lehet a társas kapcsolataikra, mindennapi életükre és az általános érzelmi jólétükre.
Korábban, 2016-ban már készült egy vizsgálat a témában, mely arra a megállapításra jutott, hogy a maladaptív álmodozók szignifikánsan több figyelmi problémáról, kényszeres és disszociatív tünetről számoltak be, mint a kontroll csoport, azonban ez a kutatás csak visszamenően kérdezett rá ezekre a tünetekre, míg Somerék ezúttal tizennégy napon keresztül folyamatosan nyomon követték a vizsgálati személyek állapotát.
A vizsgálatba hetvenhét önmagát diagnosztizáló maladaptív álmodozót vontak be, akiknek a 80 százaléka nő volt. Az arányok valószínűleg azért alakulhattak így, mert az állapot vélhetően inkább a nőket érinti – állítják a kutatók. Kiemelik azt is, hogy az öndiagnosztizálás természetesen egy módszertani gyengesége a kutatásnak. A résztvevőktől előzetesen megkérdezték, hogy van-e valamilyen diagnosztizált mentális betegségük: huszonegyen számoltak be diagnosztizált depresszióról, tizennégyen szorongásos zavarokról és öten kényszerbetegségről (obszesszív-kompulzív zavarról).
Ezt követően minden este, tizennégy napon át különféle kérdőíveket töltöttek ki aznapi élményeikről. Ezekkel mérték a disszociáció, a depresszió, a kényszeres tünetek, az általános és szociális szorongás szintjét, a pozitív és negatív érzelmek megjelenését és természetesen a maladaptív álmodozás mértékét is. Többek között olyan állítások mentén kellett jellemezniük magukat, mint pl. „Szükségét vagy kényszerét érzem, hogy folytassam az álmodozást azután is, hogy azt már egy valós élethelyzet egyszer megszakította." Ez alapján úgy tűnik, hogy MD esetében az álmodozáshoz való kényszeres ragaszkodás állhat fenn, akár olyan élethelyzetekben is, amikor az inadekvát. Ez például egy fontos különbség lehet a mindenkire többé-kevésbé jellemző álmodozáshoz, elkalandozáshoz képest.
Erős kapcsolat a kényszeres tünetekkel
Az eredmények szerint a résztvevők napi négy órát töltöttek álmodozással egy nap. A MD azokon a napokon volt kifejezetten intenzív és sok időt felemésztő, amikor a résztvevők több kényszeres tünetet, disszociációt, negatív érzelmet és szorongást éltek át. Bejósolni azonban egyedül a kényszeres tünetek tudták a következő napi maladaptív álmodozás szintjét, tehát
minél magasabb volt a kényszeres tünetek szintje adott nap, másnap annál inkább jelen volt a maladaptív álmodozás,
függetlenül attól, hogy a kényszeres tünetek aznap is hangsúlyosak voltak-e az illető viselkedésében. Ez azért érdekes, mert ha visszagondolunk, csak öten számoltak be arról, hogy kényszerbetegségben szenvednek, miközben a depresszióban szenvedők száma huszonegy volt. Mégis úgy tűnik, hogy a MD és a kényszeres tünetek hasonló működési mechanizmussal rendelkeznek és valamiféleképpen interakcióban állnak egymással, azonban a kutatók kiemelik, hogy a MD nem a kényszerbetegség egy altípusa. Inkább arról lehet szó, hogy az ebben érintettek egyfajta kényszeres működésre emlékeztető módon ragadnak bele a nappali álmodozásaikba.
A hasonló működésmód felveti a biológiai hasonlóság lehetőségét is, nevezetesen azt, hogy a szerotonin túl alacsony szintje ugyanúgy szerepet játszhat a maladaptív álmodozásban, mint a kényszerbetegségben, ezáltal a szerotonin rendszerre ható szerek akár használhatóak lehetnek a jövőben MD esetében is. Ez csak egy saját ötlet, de érdekes lehetőségként merülhet fel a mindfulness alkalmazása is, hiszen ennek a módszernek épp az a lényege, hogy a jelen, az itt és most megélésére treníroz, és első látásra úgy tűnik, hogy a maladaptív álmodozóknak ezzel akad nehézségük. Akárhogy is, bármifajta kezelés csak akkor nyerheti aktualitását, ha az adott illető egyáltalán szeretné kezelni ezt az állapotot, hiszen a cikk elején idézett levélíró sem foglalt egyértelműen állást a kérdésben, amikor ezt írta: „Szétszakít a harc, melyet az álmodozásaim iránt érzett szerelem és az a vágy vív bennem, hogy én is normális legyek.”
Az eredeti cikkben hivatkozott szakirodalom:
Bigelsen, J., Lehrfeld J. M., Jopp D. S., Somer, E. (2016). Maladaptive daydreaming: Evidence for an under-researched mental health disorder. Consciousness and Cognition, (42), 254-266.
Soffer-Dudek, Somer, E. (2018). Trapped in a Daydream: Daily elevations in Maladaptive Daydreaming are associated with daily psychopathological symptoms. Frontiers in Psychiatry, 9:194.
