Küzdelem a hiteles létezésért – betegség, megismerés és egzisztencia, II. rész

Cikkünk előző részében a betegségek, krízisek, a magunkba tekintés sokszor szomorú és ijesztő mélységeinek tudattágító hatásáról értekeztünk. A folytatásban arra a kérdésre keressük a választ, hogy abban a korban, amikor a „hogyan legyünk boldogak/nem depressziósak” vagy a „mely agyterület felelős” típusú publikációk özönével szembesülünk a könyvesboltokban és az interneten, hogyan tudunk mégis a mélyebb létkérdésekből önismeretet, erőt és pozitív energiát csatornázni reflektáltabb énstruktúránkba. Vendégszerzőnk, Dr. Kőváry Zoltán egyetemi docens, klinikai szakpszichológus írásának folytatása. 

A pszichobiográfiai jellegű megismerést (amely sokkal, de sokkal közelebb áll a másik pszichoterápiás folyamat során történő megismeréséhez, mint az „objektív”, természettudományos igényű vagy pozitivista szemléletű vizsgálódások) számos kritika érte, éri és érheti. Ilyen például az, hogy túl „szubjektív” (sőt időnként önanalízisbe csap át) és „bizonyíthatatlan” kijelentéseket tartalmazhat. Ezek a kijelentések azonban csak akkor végzetesek az ilyen jellegű vizsgálódások tudományos státuszát illetően, ha fenntartás nélkül elfogadjuk azt a prekoncepciót, hogy csak egyfajta tudományos paradigma létezik.

A fenomenológia atyja, Edmund Husserl már több mint száz éve rámutatott, hogy a kutatásnak nem előzetesen megválasztott ideálokhoz kell igazodnia,

hanem a vizsgált dolog természetéhez.

A szubjektivitás szeme

Ha elfogadjuk, hogy a pszichológiai megismerésnek és a módszerek alkalmazásának mindenképp „bizonyítékon” kell alapulnia, vagyis a természettudományos gondolkodás és megismerés logikáját kényszerítjük egy olyan jelenségre (az emberi létezésre és annak tapasztalatára), amely valójában nem kényszeríthető bele a Jerome Bruner által paradigmatikus/logikai tudományosnak nevezett gondolkodás Prokrusztész-ágyába, akkor egy olyan redukcionista, mechanisztikus felfogáshoz és emberképhez jutunk el, amely ellentmond mind a terápiás tapasztalatainknak, mind az önmagunkkal, saját életünkkel és sorsunkkal kapcsolatos élményeinknek.

Freud és tanítványai tehát megtették az első lépéseket abba az irányba, hogy kiszabadítsák az embert a biomedikális koncepciók fogságából, azonban maga a pszichoanalízis alapjait tekintve nem szakadt el pozitivista alapfeltevéseitől, a „klinikai tekintettől”. (Erre építenek azok a mai kutatók, akik úgy vélik, a pszichoanalízist a 21. században az idegtudományok eredményeire építve kell újrakonceptualizálni, például „neuropszichoanalízisként”).

A következő fontos lépést a Daseinanalízis megalapítója, a freudi felismeréseket a husserli és heideggeri filozófiával ötvöző Ludwig Binswanger tette meg, aki egyenesen kijelentette, hogy

„őrültség nem »létezik« önmagában.”

Binswanger szerint „minden ilyenfajta fogalom – és ide tartoznak a kórlélektani tünetek is – annak köszönheti létét, hogy egy dialektikus folyamat során a létezést természettudományos értelemben felfogott pszichopatológiai módszerrel az orvosi-klinikai ismeret síkjára redukálják."

Binswanger vs. Freud 

Binswanger annyira következetes volt, hogy pszichiáter létére az „orvosi-klinikai ismeret redukált síkjáról” lemondva nem betegségről, hanem „egzisztenciaváltozásról” beszélt olyan esetekben, amikor a hagyományos klinikai megközelítés kórképeket azonosítana. Freudhoz hasonlóan ő is azt hangsúlyozta, hogy a „normális” és „kóros” tapasztalat között nincs éles választóvonal, de míg Freud a neurózis irányából igyekezett megérteni az embert, Binswanger az ellenkező irányból közelített.

Követőivel együtt azon fáradozott, hogy Heidegger nyomán körvonalazza a létezés azon általános struktúráit (az ún. egizisztenciálékat), amelyek nyomán érthetővé válik egy adott emberi lény egzisztenciaváltozása. Ezzel a lépésévével Binswanger a 20. század közepén megformálódó egzisztencialista pszichológia első jelentős képviselőjévé vált, amely a pszichoanalízissel együtt talán a legmélyebbre hatolt az ember lelki életének feltárásában, ameddig az értelem és az intuíció elérhet. Az már más kérdés, hogy Szondi Lipót szerint Binswanger ezzel a fürdővízzel együtt

a gyereket is kiöntötte a pszichológia kádjából.

Sokakban felmerülhet a kérdés: mit akarunk kezdeni napjainkban az egzisztencialista pszichológiával, egy olyan irányzattal, ami több mint fél évszázada élte a virágkorát? Hiszen a tudomány rohamosan fejlődik, nagyszerű új kutatási eredmények születnek, új módszerek tűnnek fel, amelyek hatékonysága minden korábbinál jobban alá van támasztva tudományosan.

Vajon az, aki egy 20. század közepi irányzatot emleget, valamiért nem tud lépést tartani napjaink látványos fejlődésével?  Nagyszerű könyvükben (A Critical History and Philosophy of Psychology, 2014) Richard Walsh, Thomas Teo és Angelina Baydala rámutatnak, hogy sokszor tisztázatlan előfeltevéseink következtében (sok más történelmi folyamathoz hasonlóan) a tudomány, ezen belül a pszichológia történetét is hajlamosak vagyunk egyoldalúan, kizárólagosan progresszív fejlődési folyamatként értelmezni. Ez többek közt azt jelenti, hogy fenntartások nélkül elfogadjuk, hogy a megdönthetetlen tudományos eredményekre hivatkozó új koncepciók mindig felülírják a korábbiakat, amelyek így érvényüket vesztik, ahogyan a természettudományban, például az orvostudományban is történik.

Amikor a tudomány saját céljának ellenségévé válik...

Holott könnyen előfordulhat, hogy a pszichológiában ez másképp van, és a már említett, felül nem vizsgált előfeltevéseink, illetve egyéb hatások (technikai fejlődés, gazdasági, hatalmi érdekek) következtében könnyen „félreismerjük” tárgyunk természetét (jelen esetben az emberi „pszichikumot”). Ez egyrészt hamis irányokba fordíthatja a kutatást, másrészt elfeledtethet velünk olyan elgondolásokat, amelyek – minket megelőzően – akár nálunk közelebb is járhattak a „valósághoz”. Nem technikai eszközeik fejlettsége következtében (hisz azok alkalmazhatósága elég limitált ezen a területen), hanem azért, mert a tárgy „természetével” (ontológia) és ember általi megismerhetőségével (episztemológia) kapcsolatos rendkívüli tudatosságuk és (ön)kritikusságuk nyomán

kevésbé álltak reflektálatlanul előfeltevéseik hatása alatt.

Lehetséges, hogy a (jó értelemben vett) pszichoanalízis és az egzisztencializmus ennek következében a 20. század során eljutott a határára annak, ami az értelemre alapozva pszichológiailag elmondható az emberrel kapcsolatban? Az evolúciós pszichológia, a kognitív idegtudomány vagy a viselkedésgenetika empirikus eredményei ennek nyomán vajon felülírhatják-e, „elavulttá” tehetik-e Binswanger, Rollo May, Viktor Frankl, Margaret Mahler, Heinz Kohut, Julia Kristeva és mások koncepcióit? Vagy pedig minduntalan Husserl szavai kell hogy eszünkbe jussanak, amikor a „hogyan legyünk boldogak/nem depressziósak” vagy a „mely agyterület felelős” típusú publikációk özönével szembesülve a könyvesboltban és az interneten „valóban csak csodálkozhatunk, amikor ezt az irodalmat látjuk, hogy milyen nagy mértékben hanyatlott az érzék azok iránt a mélységes problémák és nehézségek iránt, amelyeknek az emberi szellem legkiválóbb képviselői életük egész munkásságát szentelték…”?