Introspekció nevű rovatunkban a hazai pszichológia szaktekintélyei szólalnak meg olyan aktuális kérdésekről, melyek hatással vannak a pszichológusszakma egészére vagy jelentős részére. Első cikksorozatunk folytatásában dr. Kuritárné Dr. Szabó Ildikóval, a Debreceni Egyetem Magatartástudomány Intézet Klinikai és Egészségpszichológiai Tanszékének, valamint a Debreceni Egyetemen zajló klinikai szakpszichológus képzésnek a vezetőjével beszélgettünk a koronavírus-járvány kapcsán felmerülő szakmai korlátokról, etikai kérdésekről és a pszichológusok társadalmi felelősségvállalásáról.

Mit gondol a pszichológusok társadalmi felelősségvállalásáról a koronavírus kapcsán? Kötelesek-e a pszichológiai kutatások és megfigyelések tanulságai alapján állást foglalni társadalmi kérdésekben, iránymutatást adni morális dilemmák esetén? (Például: kinek jusson lélegeztetőgép?)

Tudomásom szerint jelenleg nem ennyire súlyos a helyzet. Ha mégis ennyire súlyosbodna, akkor ez az orvosok (és nem a pszichológusok) nehéz dilemmája lesz. Nem hinném, hogy a pszichológusok lennének minden morális kérdés felkentjei, akiknek maguknak kellene vindikálniuk a tanácsadás jogát. Nem hiszem, hogy egy ilyen döntés tekintetében magasabb rendű tudással vagy érvényesebb szempontrendszerrel rendelkeznének, mint azok, akik aktív ágensként benne vannak a kritikus helyzetek sűrűjében. Az orvosok nemcsak szakemberek, hanem hivatással rendelkező morális lények is. Erre tették fel az életüket. Odahajolnak a beteghez, akiktől mi igyekszünk fizikailag távol tartani magunkat. Ők tudják a legjobban, hogy az emberi segítségnek határai vannak, és hogy mindnyájan halandók vagyunk. (A saját orvos ismerőseim körében nagyon érett és elkötelezett attitűdöt tapasztaltam a járványhelyzettel kapcsolatban. Akinek az orvosi szakvizsgája nagyon távol áll az intenzív terápiás orvos munkájától, azt mondta: megyek ágytálat cserélni vagy megitatni a betegeket.)

Szabad-e pánikot kelteni a „jó ügy” érdekében?

Pánikot nem lenne szabad kelteni (pl. azzal, hogy részletezik egyes tévéműsorokban a súlyos szövődmények esetében megjelenő tüneteket és kóros élettani folyamatokat. Miért, egyébként szép a  halál, és könnyű a hozzá vezető út?) Hiteles tájékoztatásra van szükség. Kérdés, hogy ezt vajon megkapjuk-e.

Hiányolom a jelen helyzetben a tágabb kontextus megjelenítését, ami segíthetne a járvány, a veszélyhelyzet átkeretezésében. Ki ígérte, hogy a mai nyugati világ emberei sebezhetetlenek? Vagy azt, hogy mentesülhetünk a szenvedéstől, betegségtől, netán a haláltól? Hogy a mi életünkben nem fordulhatnak elő katasztrófák? Az emberiség története a maitól sokkal súlyosabb tragédiákkal van tele (járványok, háborúk, éhínségek, természeti katasztrófák, népirtások), azokról nem beszélve, akik a harmadik világban most is állandó veszélyben és krónikus deprivációban élnek. Lenne mit tanulni a járványhelyzetből, például alázatot, vagy együttérzést azon embertársaink iránt, akikről elfeledkeztünk a mi kényelmes jólétünkben. „Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen”.

Mi a véleménye az online terápiás térről, mikor indikált, mikor kontraindikált a klientúra online térbe való költöztetése? Hogyan közelítsük meg felelősen ezt a kérdést?

A jelenlegi helyzetben az online terápia nagy segítséget jelent azoknak a pácienseknek, akinek módjukban áll így folytatni egy megkezdett terápiát. Noha az egyik legfontosabb terápiás hatótényező, a közvetlen emberi kapcsolat jellege kicsit módosul, és valószínű, hogy néhány pszichoterápiás módszer és technika online alkalmazhatósága is kérdésessé válhat, mégis lehetőséget ad arra, hogy a beteg ne maradjon váratlanul egyedül. Igazán nagy problémának azt látom, hogy azoknak, akik anyagi szempontból ellehetetlenülnek a járvány következtében, nem lesz módjuk a terápia folytatására.

Ugyanakkor nem gondolnám, hogy a pszichoterápiához való hozzájutás korlátozottsága csupán 2020. március közepe óta felháborító és igazságtalan.

A pszichoterápia bizonyítékokra alapozott módon hatékony gyógyító eljárás számos kórkép esetében, mégis csak igen szűk körben nyújtható államilag finanszírozott keretek között, a gyermek és felnőtt ellátás területén egyaránt. Az igen gyakran szükséges hosszú terápiák lényegében elérhetetlenek a társadalombiztosítás keretei között. Magyarországon jószerivel csak a fizetőképes emberek részesülnek érdemi pszichoterápiás ellátásban.

Hogyan hat a terápiás folyamatra, a szakember objektivitására, hogy ő is része a járványügyi helyzetnek, nem tudja kivonni magát a fertőzésveszély, karantén és egyéb hatások alól?

A krízisterápiák mind ilyenek. Olyan problémákkal szembesül a szakember, amelyekkel ő maga is küzdött vagy küzdeni fog. Ennek nyeresége is van. Megfelelő feltételek esetén (önismeret, szupervízió stb.) inkább az előnyök érvényesülnek.

Mi a véleménye a járvány kapcsán szerveződő pro bono mentális segítői kezdeményezésekről? Mit gondol arról, hogy az egyik ilyen oldalon arra bátorítják a segítséget keresőket, hogy fizikai/pszichoszomatikus tünetekkel, erős szorongással is fordulhatnak az önkéntes mentális segítőkhöz, akik között vannak pályakezdő kollégák, mentálhigiénés szakemberek és pszichológia szakos hallgatók is?

Krízishelyzetben a „nemszakember” is érdemi segítséget tud nyújtani. Ez a krízisintervencióval kapcsolatos szakmai álláspont (tananyag). Természetesen ez csak a krízisintervencióra vonatkozik. A pszichoterápia más kérdés, azt csak megfelelően kiképzett szakember nyújthat. Véleményem szerint a pszichológusszakma ezzel kapcsolatban kellene, hogy önvizsgálatot tartson! Ez ismét nem csak a koronavírus járvány kezdete óta problematikus kérdés. Az Ön által felvetett számos kérdés és fogalom (felelősségvállalás, morális dilemma, indikáció/kontraindikáció, a szakember képzettsége) ebben a tágabb kontextusban igazán releváns. Nemcsak most, hanem évek óta. Vajon minden egyes pszichológus kifejezetten a saját képzettségének, gyakorlottságának és szakmai kompetenciájának megfelelő segítő tevékenységet folytat(ott) a járványhelyzetet megelőző időkben?

Lehet-e a koronavírus a 2. világháborúhoz hasonló katalizátora a 21. századi pszichológia tudományának? Vannak-e etikai korlátai a járvánnyal kapcsolatos kutatások lefolytatásának?

Én annak is örülnék, ha a szakmai- és közgondolkodást humánusabb és etikusabb irányba terelné.

***

Új, Introspekció című rovatunkban pszichoterapeuták, oktatók, intézményvezetők és kutatók vegyesen szerepelnek beszélgetőpartnereink között. Célunk, hogy gondolataik útmutatóként szolgáljanak pályakezdő vagy már tapasztalt pszichológus kollégáinknak, de jelenthetik egy-egy szakmai párbeszéd, vita kiindulópontját. Így örömmel fogadjuk az Introspekció rovat cikkeire érkező válaszokat, hozzáfűzéseket Facebook oldalunkon vagy e-mailben.