Lépni akarok, de nem tudok – a tanult tehetetlenségről

„Érzem, sőt tudom, hogy ez így nem jó, de képtelen vagyok lépni.” „Az erőfeszítéseimnek semmi eredménye.” Ismerősen csengenek ezek a mondatok? Legtöbbünk életében bekövetkeznek olyan szakaszok, amikor a tehetetlenség érzése fekete lyukat szaggat a lelkünkben. A tehetetlenség egy veszélyes állapot, amely egészen önsorsrontásig és depresszióig vezethet. Miért alakulhat úgy, hogy minden cselekvőkészségünket elveszítjük?

A tanult tehetetlenség jelensége arra utal, amikor sorozatos kondicionálás eredményeként megtanuljuk elfogadni és elviselni a kellemetlen helyzeteket. Magában foglalja ezen helyzetek elkerülésére való képtelenséget, akkor is, amikor azok egyébként elkerülhetők lennének. Egyszerűbben kifejezve: a tanult tehetetlenség egy olyan állapot, amelyben

A KONTROLLVESZTETTSÉG ÉRZÉSE DOMINÁL.

Bármit teszünk, bárhogyan tesszük, azt érezzük, semmi befolyásunk sincs a végkimenetelre. Így aztán próbálkozásaink fokozatosan a homályba merülnek.

Lehetne lépni, de mégsem

A kifejezés Martin Seligman, az egyik legnagyobb pozitív pszichológiai kutató tollából származik, és megszületéséhez néhány (napjainkban már kegyetlennek számító) állatkísérlet szolgált. Kutatásaiban a negatív megerősítés hatását vizsgálta kutyáknál. A kutyákat egy ketrecbe tette, ahol áramütés érte őket. Az áramütés elől csak úgy tudtak elmenekülni, ha a átugrottak egy akadályon, így átkerültek a ketrec biztonságos rekeszébe. Rövid időn belül újra áramütést kaptak, amit ugyanezen módszerrel lehetett megszüntetni. A kísérletbe bevont olyan kutyákat is, akiket korábban leszíjazva tett ki az áramütéseknek, tehát a kutyáknak a helyzet felett semmilyen kontrolljuk nem volt korábban. Amikor ezeket a kutyákat helyezte a ketrecbe, nagyon lassan vagy egyáltalán nem fedezték fel a módját az áramütéstől való elmenekülésnek. Seligman figyelmét felkeltette, hogy vajon a kutyák kontrollvesztettsége tette-e őket tehetetlenné. A második kísérleti szakaszban három csoportot (áramütésnek ellen tud állni, nem tud ellenállni, kontroll) azonos kondíciók között vizsgáltak. Az állatok a ketrecben áramütést kaptak, majd egy akadály átugrásával tudták azt semlegesíteni. Az egyes csoport és a hármas csoport akik vagy egyáltalán nem, vagy kontrollálható áramütést szenvedtek el, hamar megtalálták a hatástalanítás módját. A kettes csoport kutyái azonban passzívan vártak arra, hogy a kísérletvezető kapcsolja le az áramütéseket. Lefeküdtek a padlóra, és halkan vinnyogtak. Meg sem próbáltak elmenekülni, még akkor sem, amikor kikapcsolták az áramot, vagy éppen a kísérletvezető mutatta meg nekik a megoldást úgy, hogy átemelte őket az akadályon. A kettes csoport kutyáin eluralkodott a tanult tehetetlenség érzése. Megtanulták, hogy bármit tesznek, nem befolyásolja azt, ami történik velük.

Minek tenni tehát bármit is?

Ami kiemeltebb jelentőségű, hogy Seligman felfedezte, hogy ez a jelenség nemcsak a négylábúaknál, de az embereknél is megmutatkozik. Továbbá a tehetetlenség tünetei a kutyáknál összecsengenek a depresszióra emlékeztető tünetekkel embereknél.

Tanult tehetetlenség a depresszió hátterében

A tanult tehetetlenség sok mentális problémával mutat összefüggést, többek között a depresszióval. A tünetek nagyon hasonlóak: passzivitás, szomorúság, szorongás, ellenségesség. Hiedelmek uralkodnak el rajtunk, miszerint többé nem vagyunk képesek kontrollálni életünk lényegesebb területeit.

Ám ha körülnézünk, számos olyan ember él körülöttünk, akik annak ellenére, hogy rengeteg veszteség és negatív esemény éri őket, mégsem válnak depresszióssá. Megőrzik az életkedvüket és az optimizmusukat. Az eltérő életfelfogás hátterében sok esetben az attribúciós stílus áll. Ez határozza meg, hogy minek tulajdonítjuk a kontrollhiányt, amit egy adott helyzetben átéltünk. Egyes emberek jellemzően az őket ért sikertelenséget hajlamosak szituációs tényezőkkel, míg mások stabil, személyiségbeli tényezőkkel magyarázni. Ezt nevezzük alapvető attribúciós hibának. Tanult tehetetlenség és súlyosabb esetben depresszió akkor léphet fel, ha a minket ért negatív eseményeket következetesen belső, állandó jellegű okokkal magyarázzuk. A tanult tehetetlenségen túl

a reménytelenség szerepe is jelentős.

A jövő felé irányulást a reménytelenség, a változásban való hitetlenség határozza meg. Ezek a jelenségek számos egyáltalán nem, vagy csak nehezen érthető pszichés reakcióra adhatnak magyarázatot. Például arra, hogy miért nem menekülnek el adott esetben a bántalmazott családtagok (amikor pedig megtehetnék), miért viselik el passzívan, tehetetlenül nehéz helyzetüket. Ezen felül olyan hétköznapi helyzetekben mutatott viselkedéseket is magyarázhatunk ezzel, mint amikor képtelen vagyunk munkahelyet váltani, noha már jó ideje érezzük, hogy váltani kellene. De a politikai színtéren is jelentős szerepe lehet, például a választók passzív magatartásában és a választástól való távolmaradásban. A változásban való hitetlenség végül passzivitásban és politikai apátiában csúcsosodhat ki.