„Ma sem csináltam semmit” – A semmittevés pszichológiája

Mindannyiunknak ismerős az érzés, hogy legszívesebben semmit nem csinálnánk egész nap. Nem feltétlenül azért, mert lusták vagyunk, hanem egész egyszerűen csak mintha az egész testünk, sőt akár az agyunk is az ellen ágálna, hogy ma bármit is letegyünk az asztalra. Vajon milyen gyakoriságtól számít ez már betegségnek? Mikortól merül fel a depresszió, krónikus fáradtság, vagy egyéb klinikai, mentális betegség lehetősége? Cikkünkben megvizsgáljuk, hogy a semmittevés pszichológiája miből áll, és meddig tartanak a határai.

A semmittevés egy tág fogalom, hiszen például a meditáció, mindfulness is alapoz elménk semmittevésére, amikor behunyjuk a szemünket és arra koncentrálunk, hogy ne gondoljunk semmire. Ülünk, lélegzünk, és egyetlen célunk, hogy idővel elérjük, üres lehessen elménk, ha csak egy másodpercig is. Amikor kibámulunk az ablakon, és csak nézzük, hogy mi történik a külvilágban, bámészkodunk. Ilyenkor is éppen mélyen elfoglaltak vagyunk a semmittevésben. A semmittevés egy másik verziója, ha tényleg csak úgy érezzük, nincs erőnk semmihez – ilyenkor nem valószínű, hogy fizikailag nem lennénk képesek valamit megcsinálni, inkább csak, mintha lelkileg nem tudnánk magunkat rávenni egy feladat elvégzésére. Ahhoz, hogy megérthessük a semmittevés eredetét, nézzük meg, hogy mi is az pontosan, és miben tér el a lustaságtól.

A lustaság és a semmittevés

A lustaság alapvetően egy negatív előjelű szó, hiszen még a Bibliában a 7 főbűn egyikeként is szerepel, így mind spirituálisan, vallásilag, mind pedig társadalmunk felépítésére vonatkozóan is inkább elítélendő dolog. Egy állandó felfogásunk, hogy ha valaki nem tesz meg a céljaiért semmit, mert lusta, akkor nem is érdemli azt meg. A lustaság egyik definíciója szerint akkor vagyunk lusták, ha nem úgy viselkedünk, ahogy az elvárt lenne, és ez az elvárás jöhet belülről és kívülről is. Képesek lennénk elvégezni a feladatot, de nem tesszük, mert energiabefektetést igényel. Ezzel mindannyian szembesülünk, akár csak arról legyen szó, hogy nincs kedvünk kivinni a tányért magunk után, vagy időben kikelni az ágyból. Gyakran keverik a semmittevéssel, pedig a kettő teljesen eltérő dolog.

A hangulatunkat két dimenzió mentén mérhetjük: az arousal és a kellemesség. Előbbi a szervezet izgalmi szintjét, állapotát mutatja, és utóbbival, a kellemességgel együtt különböző kombinációkat eredményeznek. A skálán az érzelmeink intenzitása érhető tetten. Mind a két mutató -5 és +5 között mozoghat, és együtt értelmezhetőek. A skálák két végén a magas szintű izgalmi állapot és az alvás, valamint a kellemes és kellemetlen állapot található. A kísérleti alanyoknak bizonyos érzelmet kell a skálán osztályozniuk, ahol  -5 azt jelenti, hogy az érzés nagyon kellemetlen, a +5 pedig hogy nagyon kellemes. Emellett a másik skálán ugyanazt az érzelmet kellett az arousal szintjén is jelölniük: a -5 azt jelenti, hogy nagyon nyugodtak az érzelem megélése közben, a -5 pedig hogy nagyon éberek.

A szorongás esetén a kellemesség kisebb, mint -3, az arousal szint viszont nagyobb, mint 3 – így a sokak által átélt kellemetlen, mégis görcsös, izguló érzés leírható vele. Bármelyik irányba való eltolódás, szélsőség mentális betegség jele lehet, így nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az úgynevezett Kellemes Lustaság akkor lehet hangulatzavar, ha a kellemesség túl magas, azonban az éberségi szint alacsony (+3 és -3).

Ezzel ez elmélettel az is előrevetíthető, hogy ezekből a hangulatzavarokból milyen klinikai betegség alakulhat ki, például a depresszió vagy bipoláris személyiségzavar. 

A Kellemes Lustaság, mint mentális betegség, eddig hanyagolva volt, pedig kimutatható hangulatzavar, amiből aztán kialakulhat más klinikai kórkép is, így érdemes figyelni rá.

A semmittevés esetén semmit sem csinálunk. Ennek oka lehet a lustaság, de az is, hogy most éppen nincs is mit csinálnunk, vagy kényszerítjük magunkat arra, hogy ne csináljunk semmit, például meditáció során vagy betegség esetén. Utóbbinál mindenki kivétel nélkül azt tanácsolja, hogy „ne csinálj semmit, pihenj, aludj", így ez például külső motiváció is a semmittevésre. Sokszor a semmittevést romantikus értelemben is használjuk, nem véletlen az a kifejezés, hogy „édes semmittevés”. A legtöbb ember azért dolgozik, hogy aztán ne csináljon semmit, de mégis, ha sorban állunk, és valóban nem tudunk semmit sem csinálni, akkor idegesek és frusztráltak leszünk.

Christopher Hsee és kutatócsapata laboratóriumi körülmények között vizsgálták a semmittevést. Az eredménye, hogy az emberek szívesen választják a semmittevést, ha az, amit helyette tenniük kellene számukra értelmetlen és feleslegesnek látják. Ennek ellenére azonban nem igazán örülnek, hogy csak ülniük kell egy helyben. Még ha rá is vesszük őket, hogy egy teljesen felesleges, a feladat elvégzését egyáltalán nem szolgáló aktivitásra, akkor is boldogabbak, mintha csak egy helyben ülnének és várnának. Ezáltal láthatjuk, hogy boldogabbak leszünk egy felesleges cselekvés miatt, mint a semmittevés által. Ennek oka talán abban kereshető, hogy a semmitevés az őskorban igenis fontos volt: lapulni a fűben, amíg elmegy a ragadozó, vagy bent maradni a barlangban, amíg eláll az eső, a túléléshez fontos volt. Így akármennyire is nem volt kényelmes, őseinknek muszáj volt a semmittevést választaniuk. Az energia spórolása szintén a túlélés kulcsa volt. Ma viszont már ezek a veszélyek nem fenyegetnek minket, nem találkozunk ragadozókkal, és van esernyőnk, autónk, eső idejére. A sok energiát pedig valahol le kell vezetnünk, ezért próbálunk inkább folyamatosan csinálni valamit, és rosszul érezzük magunkat, ha épp semmit sem csinálunk. Erre valószínűleg a társadalom elvárása és a megbélyegzés is közrejátszik: senki sem akarja, hogy lustának tartsák.

Miért is fontos a semmittevés?

Ennek eredményeképpen a semmittevés, bár ösztönünk is erre buzdít minket, mégiscsak az ellenségünk. Folyton agyalunk, gondolkozunk valamin, és lefoglaljuk magunkat. Bekapcsoljuk a TV-t, a zenét, hogy ne kelljen önmagunkkal kettesben maradnunk, ne halljuk szó szerint a saját gondolatainkat, és ne kelljen szembe néznünk a vágyainkkal, és legfőképp az érzéseinkkel. Semmit sem csinálni a legnehezebb és legkihívóbb dolog a világon, hiszen kénytelen vagy önmagaddal eltölteni az időt.

Ha nagyon elfoglaltak vagyunk, például teljesen összpontosítva dolgozunk, akkor az agyunk nem csinál valójában túl sok mindent. Amikor viszont nem csinálunk semmit, agyunk akkor is a potenciális veszélylehetőségeket keresi, hiszen az bármikor, bárhonnan lecsaphat ránk.

Lehet, hogy úgy érezzük, valójában agyunk kikapcsol, például csak bámulunk ki az ablakon, valójában, az nagyon is dolgozik. Ezek az időszakok bizonyítottan javítják a döntéshozatalunkat és a kreativitásunkat – mindenképp jobban, mintha folyamatosan csak elfoglalnánk magunkat. Arisztotelész is úgy gondolta, hogy a semmittevés felér egy intellektuális megvilágosodással, egyfajta feltöltődéssel, valódi boldogságot hordoz magában, de ha az ember folyton koncentrál és dolgozik, akkor nem fogja tudni elérni és megélni.

Az introvertált embereknek a semmittevés inkább egyedül történik, elvonulva másoktól. Ábrándoznak, csak hagyják, hogy a gondolataik elárasszák őket, és ilyenkor jönnek az igazán kreatív ötletek! Emellett viszont az extrovertált emberek számára a társas interakciók jelentik a kreativitás megjelenésének és megélésének a módját. Kávézókban, bárokban, vagy egy egymásnál eltöltött kellemes vacsora mellett a legjobb, ahol megbeszélhetik az ötleteiket, vagy akár új embereket ismerhetnek meg. Az édes semmittevés társaságban teljesen más megvilágításba kerül.

A semmittevés nem rossz dolog, hagynunk kell agyunkat is kicsit az ösztöneink szerint dolgozni. Folyton elfoglalni magunkat nem mindig célravezető, sőt, akár ártalmas is lehet. Érdemes ösztönünkre hallgatni, ami folyton azt súgja, hogy ne csináljunk semmit. Sokszor árthatunk a túlzó buzgóságunkkal. A semmittevés során sokat tehetünk önismeretünk elmélyítéséért, és fejlesztheti a kreativitásunkat. Legyen szó egy egész napos megérdemelt pihenésről, vagy a meditációról.