Külső szemmel sokszor egyértelmű, hogy ki kellene lépnünk párkapcsolatunkból, munkahelyünkről. Mégis gyakran egy meghatározhatatlan erő tart fogva bennünket, és társas környezetünk ilyenkor folyton azt kérdezgeti tőlünk: Miért nem hagyod már ott? Miért nem mondasz fel végre? Tényleg, miért nem lépünk ki mérgező kapcsolatainkból, kellemetlen élethelyzeteinkből?
Van párunk, van munkahelyünk, vannak barátaink. Mégis újra és újra meg-megszólal bennünk egy hang, és azt kérdezi: „Biztos jó helyen vagy?".
Tartós, komoly párkapcsolatban élünk, mégis szorongva érkezünk haza a nap végén, és az otthonlét párunkkal korántsem pihentető. De hát ki látott már tökéletes párkapcsolatot.
Legjobb barátunkkal találkozunk, de nem érezzük a találkozótól remélt feltöltődést, sőt, mintha lecsapolták volna energiáinkat. Mégis megbeszéljük a következő találkozót.
Munkahelyünkön minden egyes perc küzdelem, észre se veszik igyekezetünket. Nem baj, csak éljük túl a napot.
Biztosan sokunknak ismerősek ezek az élethelyzetek és rájuk adott magyarázataink, azonban talán kevesebben tudjuk, hogy milyen pszichológiai dinamikák működnek felszínes magyarázatainkon túl.
Racionalizáció
Számtalan magyarázatot alkotunk magunknak a maradás alátámasztására. A végletekig hiszünk a küzdelemben, hiszünk a helyzet, vagy a másik fél megváltozásában. Ilyenkor barátaink gyakran megkapják válaszunkat: „Értsd meg, nem tehetem meg, hogy kilépjek!" De miért is nem?
Tudattalan folyamatok a mocsárban ragadás hátterében
A számunkra előnytelen helyzetekbe és kapcsolatokba tudattalan elakadásaink és hiányaink miatt vagyunk képesek észrevétlenül is beleragadni.
Ezek a tudattalan folyamatok több szempontból is marasztaló erővel bírnak, és a miattuk átélt szenvedés gyermekkorunk óta kísértetiesen ismerős lehet számunkra. Vagy mi magunk éltük már át, vagy egy közeli családtagunk mintáján keresztül volt benne részünk. Így öntudatlanul is biztosítjuk saját magunknak ugyanazt a megszokott érzelmi állapotot, amit már korábban tapasztaltunk. Ezt biztonságosnak érezzük, hiszen már régóta megtanultunk alkalmazkodni a rosszul működő rendszerhez, kifejlesztettük a lavírozáshoz szükséges azon kompetenciákat, amelyek az évek alatt túlélő stratégiánkká váltak.
Gyermekkori vágyak és hiányok újraélése
Gyakran figyelhető meg párhuzam a párkapcsolatban megélt érzelmek és a gyermekkorban a szülőkhöz fűződő érzések között. Amilyen szeretetet nyújtottak a szüleink, hajlamosak leszünk hasonlót keresni felnőtt korunkra, ezáltal tudattalanul megismételve korai kapcsolataink dinamikáját.
Ha gyermekkorban az anya vagy az apa érzelmileg csak szakaszosan volt elérhető, ha a gyermek az idő nagy részében egyedüllétet, magára hagyatottságot, meg nem értettséget élt meg, felnőtt korára könnyen hasonló párkapcsolatban találhatja magát. A gyermeki hiányérzet megszólal a felnőttben, és évtizedekkel később is ugyanolyan kétségbeesetten harcol a szeretetért és figyelemért, mint azt korábban tette, miközben újraéli a már jól ismert fájdalmakat, szenvedést és kétségbeesést.
Neked elhiszem, hogy nem vagyok elég jó...
A mérgező kapcsolatok egyik jellegzetessége, legyen az barátság, szerelmi- vagy munkaviszony, hogy jelen van benne a versengő dinamika.
Szükséges hozzá egy negatív hiedelem, egy olyan vélekedés saját magunkról, amit a másik öntudatlanul is megerősít bennünk, ezáltal igazolva a magunkról alkotott negatív képünket. Társunk nem feltétlenül rosszindulatból teszi ezt, valójában ő is kisebbrendűségi sémájának áldozata, és automatikusan húzza le a másikat, saját értékességének helyreállítása érdekében. A „felkapaszkodó - áldozat” szerepkör állandósulhat vagy váltakozhat is a kapcsolaton belül. Ha a társunk úgy bánik velünk, ahogy mi saját magunkról gondolkodunk, az idők végezetéig benne ragadhatunk egy romboló kapcsolatban. Nem szabad elfelejteni, hogy
a szeretet tekintete mindig inkább többet lát bele a másikba, mintsem kevesebbet.
Végsőkig tartó küzdelem
Kilépni azért sem könnyű, mert rengeteg energiát fektettünk már bele a kapcsolat, vagy a helyzet megmentésébe, élhetőbbé tételébe. Ugyan értünk el kisebb sikereket, de a küzdelem egyre inkább kimeríti energiakészleteinket.
Amint észleltük, hogy helyzetünk nem kielégítő, nem fogadnak el, nem hallgatnak meg, nincs elegendő kontrollunk, frusztráltak leszünk. Azok, akik megengedik maguknak érzelmeik szabad áradását, kifejezhetik dühüket, hangot adhatnak egyet nem értésüknek, és így a helyzet gyakran rendezhetővé válik. De ha inkább magunkba fojtunk mindent, mert szüleinktől származó transzgenerációs mintáink ezt teszik lehetővé, akkor küzdeni kezdünk. Harcolunk saját magunkért, a kapcsolatért, a munkánkért, az önbecsülésünkért.
Egy destruktív környezetben csatázunk a saját életünkért.
Közben pedig észrevétlenül lemondunk alapvető igényeinkről, vágyainkról, álmainkról. Háttérbe szorul, sőt, akár el is felejtődik valódi énünk, személyiségünk, és kialakulnak az önkorlátozó gondolatok, mint például, hogy „Én nem vagyok fontos.”, „A boldogságot nem engedhetem meg magamnak.”, „Az én sorsom a szenvedés.”, „A párkapcsolatok egytől egyig hazugságok.”
Ahogy a munkában, a párkapcsolatban is megjelenik a kiégés, ami bezárkózással, és a személyiség nagyfokú megváltozásával, torzulásával jár. Cinikussá, lobbanékonnyá, reményvesztetté válunk, és így gyorsan fényévnyire kerülünk eredeti énünktől.
Az új sokszor félelmetes
Tudattalan elakadásaink, transzgenerációs mintáink, jól bevált szenvedéseink a mocsár illuzórikus biztonságát nyújtják számunkra.
A megszokott rosszból való kilépés pedig ugyanolyan félelmetes, mint bármilyen komfortzónán kívüli történés. Ha már eljutottunk automatizmusaink és önkorlátozásaink felismeréséhez és tudatosításához, ha nincsen új, alternatív mintánk, stratégiánk, akkor nincs is hova kiugranunk. A pszichológussal való közös gondolkodás ezeket az új, lehetséges utakat, elmozdulási irányokat segíti feltérképezni, kialakítani.
Az első lépés, hogy merjünk beszélni a problémáinkról, nehézségeinkről, fájdalmainkról, fogalmazzuk meg őket egyértelműen, és fejezzük ki nyíltan, kertelés nélkül igényeinket. Engedjük meg magunknak a segítségkérést, és azt, hogy türelmes önismereti munkával letehessük évek óta dédelgetett béklyóink súlyos hátizsákját, hogy elindulhassunk a konstruktív, felnőtt, egyenrangúságon alapuló kapcsolatok irányába.
A szerző Heller Csilla, (krízis)tanácsadó szakpszichológus, relaxációs terapeuta, család-és párterapeuta-jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.
