Mesterségem címere interjúsorozatunk következő alanyának életét átszövi az elrejtett információ fellelése, továbbadása. Miről szól az újságírói szakma? Hogyan készül el egy oknyomozó riport? Mi jelenti a hiteles információforrást egy újságíró számára? Molnár Zoltánnal, a 24.hu újságírójával szakmai életútjáról és annak kihívásairól beszélgettünk. Interjúnk.
Hogy jutott el az újságírói hivatás választásáig? Milyen képzésben vett részt?
Minden egy elcseszett töridogával kezdődött. Végzős voltam a gimnáziumban, amikor a sztálinizmusról írtunk dolgozatot, amire hármast kaptam. A tanárom közölte, hogy ez újságcikknek megállná a helytét, menjek el újságírónak, de mint töridolgozatot, nem nagyon tudja értékelni. A „mi leszek, ha nagy leszek” dilemma végén arra jutottam, hogy a kommunikáció szak, újságírás irányvonal lenne hozzám illő. Azelőtt nem írtam iskolai újságba, viszont hírekkel már kiskoromtól kezdve foglalkoztam, családi szokás volt a közös híradónézés. Végül az ELTE BTK esztétika és kommunikáció szakjára adtam be a jelentkezésem és fel is vettek 2005-ben.
Hogyan alakult ezután az élet, hogy most a 24-nél van?
A tanulmányok kiválasztása után egyértelmű volt a haladás: bekerültem Magyari Péter kezei alá, aki most a 444-nél dolgozik, elismert újságíró. Ő tanított minket írásgyakorlatra és írott sajtóra. A földrajztudásom miatt elkezdett érdekelni a külpolitikai újságírás. Magyari csinált egy kurzust, melyen a Kinyerma nevezetű blogot mi hallgatók szerkesztettük, itt a világkörüli választásokról, politikai rendszerekről írtunk. Ezt az oldalt a kurzus befejeztével egy barátommal vittük tovább. Magyari Péter ajánlotta, hogy próbálkozzunk az Indexnél nyáron gyakornokoskodni, ami össze is jött. Egy év után Magyari újra megkeresett egy gyakornoki lehetőséggel az Origónál, ami akkor még az ország legszínvonalasabb hírportálja volt. Ott rájöttem, hogy amit eddig tanultam, az „kuka”. Az egyetemen elméleti képzést kapsz, a gyakorlatban ezzel szemben a mélyvíz várt: nem hibázhatsz, gyorsnak kell lenni, ami sok stresszel jár. Az egyetem mellett dolgoztam, majd 2009 elején állást ajánlottak. Másfél évet töltöttem az Origónál. A szakmai nívó hihetetlen magas volt, ott tanultam meg az újságírás alapjait. Ezért is sajnáltam, hogy el kellett jönnöm, viszont tisztában voltam vele, hogy akkor még nem voltam felkészülve ezekre a kihívásokra, ezért kellett távoznom.
Hogyan küzdött meg ezzel?
Értékválság következett nálam, elgondolkoztam, lehet, mást kellene csinálnom. Megírtam a szakdolgozatomat, lediplomáztam, hagytam időt magamnak gondolkozni. Közben azért írtam a Kitekintőnek és a Budaörsi Naplónak. Majd jött egy lehetőség, hogy a Velvetnél írjak. Az első egy-két évben nem éreztem jól magam, aztán egyre jobb lett. Kialakult bennem az az álláspont, hogy ha vissza akarok kapaszkodni a szakmába – nem is a legtetejére, de egy jobb helyre – akkor nem szabad válogatnom. Úgy kell dolgoznom, hogy magamért írok, mindegy hova. Ha bulvárnál vagyok, de minőségi cikkeket tudok szolgáltatni, azzal bizonyítok magamnak és másoknak is. Végezetül a következő és egyben jelenlegi munkahelyem a 24.hu lett.
Hogyan néz ki a munkája? Mennyire kap szabad kezet a témaválasztásban?
Tagja vagy egy rovatnak, ami behatárolja, hogy milyen témákban kell elsődlegesen írnod. Emellett nálunk lehetőség van más rovatba is publikálni, de ez sokkal inkább másodlagos. A szabad kéz a témaválasztás esetében nem jó szó. Minden újságnál van hierarchia, folyamatos a kommunikáció a szerkesztőkkel: ők is ajánlanak témákat, és elvárják, hogy te is hozz. Én a Közélet rovat tagja vagyok, az esetek 80 százalékában inkább követjük az eseményeket. Ha van egy szivárogtató ember, vagy dokumentumot találunk, mi is tudunk előállítani eredeti tartalmakat, de ez a nehezebb része. Az Elios-ügy részletei például nálunk jöttek le először a hazai sajtóban. A Washington Post írt róla elsőként, majd az egyik kolléga meg tudta szerezni az EU-s csalás ellenes dokumentumokat, mely alapján megszületett az Elios cikksorozat. De ne csak oknyomozó anyagokban gondolkodjunk: például mész az utcán és látod, hogy egy hajléktalan színes képeket fest, amit imádnak az emberek. Rákeresel az interneten, nem írtak-e már korábban róla. Ha nem, akkor odamész hozzá, beszélgetsz vele, és az egészből egy izgalmas történet kerekedhet.
Milyen időbeosztásban dolgozik? Lehet-e azt mondani a munkájára, hogy ciklikus vagy inkább állandó jellegű?
Háromféle munkabeosztásban dolgozunk: reggeles és estés hírügyelet, mely során párokban dolgozunk. Illetve vannak riporteri napok, amikor saját anyagon dolgozunk. Minden nap szokott lenni egy napindító értekezlet az egész szerkesztőségnek közösen, mely során kiosztják a feladatokat, megbeszéljük ki hol tart, mik a történések. A munkámra a ciklikus helyett a hektikus szót használnám. Míg a sport rovatnál logikus a ciklikusság az Eb, az olimpia és egyéb sportesemények miatt, addig a mi munkánkat nehéz függetleníteni az adott politikai helyzettől. A jelenlegi politikai kommunikáció a konstans kampány: 2014-től indult a plakátkampány, népszavazási kampány, jövőre jönnek az EP- és önkormányzati választások. Ráadásul, ha bejönnek breaking sztorik, azok akár napokra, hetekre témát adhatnak. Nincs leeresztés.
Hogyan zajlik a riportkészítés?
A riport célja, hogy színes-szagos, tapintható legyen, és a valóságról szóljon, például hogyan pusztít a szegénység Dél-Baranyában. Emiatt a műfaj sajátossága, hogy fontos a szöveg, de egyenrangú félnek tekintem a fotóst vagy videóst, aki velem tart a riportkészítéskor, mert szimbiózisban kell visszaadnunk ezeket a történeteket. Egymást kiegészítve dolgozunk, hisz több szem többet lát. Én azt hiszem, hogy csapatmunkából tudnak a legjobb dolgok születni. És persze azért is szükség van a csapatra, mert az adott illető hírszerkesztői, mindennapi munkáját esetenként pótolniuk kell a többieknek, míg ő egy-egy riporttal foglalkozik.
Milyen információforrásokból tájékozódnak?
Arról szól a hír alapú vagy politikai újságírás, hogy tudod, mit csinál a másik: mit írnak a hazai és a külföldi lapok. A legtöbb magyar újságnak van egy budapesti székhelye, és jobb esetben egy-két tudósítója vidéken, netalántán külföldön. Az ország, világ híreit egy 20-30 fős szerkesztőséggel nem tudod közvetíteni, ezért van arra szükség, hogy más forrásokra is támaszkodjunk. A rövid híreket aztán tovább lehet fűzni. Például ha kijön egy három bekezdéses cikk arról, hogy xy lopott a közbeszerzésen, de nincs meghátterezve, akkor egy újságíró megkeresi a cégpapírokat, adatokat, utánanéz, valós-e az ügy.
Honnan jönnek az oknyomozás kiindulását képző információk?
Ez nekem is rejtély néha, de szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok annyira benne az oknyomozásban, inkább riport vonalon mozgok. Akik régebben vannak a szakmában, kiépítettek egy olyan kapcsolati hálót, ahonnan szivárognak információk. Akár egy régész ismerős is szolgáltathat kiindulási alapot, aki arra panaszkodik, hogy megváltoztatták a régészeti szabályokat. Többször előfordul olyan is, hogy olvasó jelentkezik jó sztorival. Az emberek egyre jobban féltik az állásukat, így nem mernek szólni, ha át is gázolnak rajtuk. Szerencsére akadnak emberek, akiket ha igazságtalanság ért, azt mondják, drága újságíró úr, tegyen valamit, mert a hatóságok nem foglalkoznak az ügyemmel. Ilyen mikrosztorikat is feldolgozunk, mert kórképet adnak az ország állapotáról.
De honnan tudja, hogy hiteles az információforrása?
Sok olyan informátor van, aki visszakövethetetlen. Mondjuk kapsz egy e-mailt egy random címről. Mit tudsz ezzel kezdeni? Alapvetően az oknyomozó vonal első fázisa az ellenőrzés: ha bizonytalan vagy, akkor előre jön a második fázis, hogy megkeresed az érintett hivatalokat. A fél cikk arról szól, hogy megszólaltatod az érintett feleket. Ha olyan az ügy, akkor megkeresed a bíróságot, az ügyészséget, a károsultakat, akik érintettek. Más esetben közérdekű adatokról van szó, amivel kapcsolatban indítasz egy közérdekű adatigénylést hivatalos formulában. Ha nem adják ki, akkor bírósághoz lehet fordulni. Van olyan, hogy rájössz, hamis a sztori, vagy nem tudod bizonyítékokkal alátámasztani, és akkor jogilag nem állja meg a helyét. Csak olyan cikk mehet ki egy normális újságban, ami a bíróságon is megállná a helyét. A legtöbb újságnál van egy jogász, aki ügyvédi szemmel olvassa a cikket, támogatva ezzel a hitelességet. Magyarán az egy dolog, hogy az újságíró ellenőrzi a forrást és a sztorit, de vannak felette ellenőrző szintek. Mindenki nagyobb anyagát legalább egy szerkesztő átnézi, de a fajsúlyosabb anyagokat még több is.
Milyen a kapcsolata az olvasóival? Rendszeresen olvassa a kommenteket?
Sokan vannak a szakmában, akik nem foglalkoznak velük, törlik a kellemetlen kommenteket. Én az a típusú újságíró vagyok, aki nem nézi le az olvasókat. Ha egy kevésbé kvalifikált olvasó elküld téged valamiért a fenébe, de a szikráját látom annak, hogy nem a puszta trollkodás vagy rosszindulat van a háttérben, megkérem, indokolja meg, miért mondja ezt. Sokszor volt, hogy bejött és kialakult egy logikus, kulturált eszmecsere. A másik típusúak, a szándékosan trollkodók és agresszívek, lepörögnek az emberről.
Hogyan hatott a jellemfejlődésére az újságírói munka?
Paranoiddá tett. A félig viccet félretéve, nem is a munka alakít feltétlen, hanem az, hogy milyen közösségben vagy. Amikor napi nyolc órában vagy emberekkel, átragadnak rád dolgok. Volt olyan újság, ahol azt éreztem, nem feltétlen előre fejlődik a jellemem. A 24.hu-nál viszont az egyik legjobb közösség van, ahol eddig dolgoztam. A legfontosabb, amiben fejlődtem, az az emberek kezelése és a velük való kommunikáció. Korábban inkább introvertált alkat voltam, de ez a szakma nagyon kinyitott.
Egy idő után kialakul az újságíróban, hogy nincs kitől félni, legyen akárki az alany, ő is ugyanúgy ember.
Milyen tulajdonságok előnyösek ebben a szakmában?
Stressztűrés, de azt nagyon! Olyan tulajdonságokat pedig fejleszt, mint alaposság – hisz nem engedhetsz ki akármit a kezed közül. Továbbá a csapatjátékosságot emelném ki, de ezt embere válogatja. Én nem egyéni sztár alkat vagyok, hanem szeretek csapatban dolgozni, úgy elérni a közös célt.
Hogy képzeli a jövőjét? Újságíróként látja magát?
Ez az a szakma, ami soha nem fog nyugalmat adni, hiszen a hektikusság, össze-vissza munkaidő jellemző rá. Egyszer leteszem a tollat és a nagy távlati célom leköltözni vidékre. A szakmai pályám részletezésekor azt kihagytam, hogy 2016 nyarán a We Love Balatonnál dolgoztam. Előtte éreztem, hogy fáradok, kellene valami új hatás, váltás. Akkor egyszer csak bejött ez a lehetőség, és megragadtam. Most is így lennék ezzel, ha jönne valami.
Mi számít sikernek az újságírói munkában? Mi az a szakmai cél, amit el szeretne érni?
Szakmai célja lehet egy újságírónak, hogy díjat kapjon munkájának elismeréseként. Ezekre sosem éreztem magam esélyesnek. Az is elégedéssel tölt el, ha megveregetik a vállam egy anyag miatt. A saját szakmai céljaimat úgy érzem, elértem: egy fejlődő szerkesztőségnek vagyok a tagja, egyre ismertebb és elismertebb újságban, ami tartja a függetlenségét. Arra is büszke vagyok, hogy eddig csak olyan lapoknál dolgoztam, ahol lehetséges volt a független munka, sose szóltak bele felülről az anyagokba a szakmai javításokon kívül.
Hogyan határozná meg magát az újságírói szerepben? Mi az, amit újságíróként közvetíteni akar?
Alapvetően azért választottam az újságírást, mert irtóztam attól, hogy olyan munkám lesz, ahol kötelező az öltöny, bemegyek, egész nap a klaviatúrát nyomkodom, aztán este hazamegyek. Ez szerencsére nem valósult meg, aminek örülök. Mindemellett látom, hogy nem én vagyok az újságírás csúcsa. Azt szoktam mondani, hogy egy hasznos fogaskerék vagyok a gépezetben, akire majdnem mindent rá lehet bízni – akár egy könnyebb oknyomozó anyagot is. Lényeg, hogy sokoldalú legyek, jó cikkek kerüljenek ki a kezem közül. Újságíróként az interjúban már említett elvek mentén igyekszem dolgozni, még akkor is, ha a mai médiakörnyezetben sok médium magasról tesz bármiféle elvre vagy etikára. Bizonyos jelenségekre fel kell hívni a figyelmet, napirenden kell tartani azokat. Sokáig írnak valamiről az újságok, aminek nem lesz hatása. Viszont ha folytatódik a cikkezés, egyszer csak áttörik az üvegplafon. Lehet, hogy felfigyel rá a nemzetközi sajtó, megírják, ami már tényleg reagálásra kényszeríti a felső vezetést is. Ilyen volt például Schmitt Pál doktorija. Klisésen fog hangzani, de a társadalom fejlődését szeretném támogatni, amit ha mikroszinten is, de remélem, előre tudok mozdítani az anyagaimmal.
***
Az interjú megjelenése előtt nem sokkal üzenetet kaptunk Molnár Zoltántól, amiben meglepő bejelentést tett, visszavonul a napi újságírástól: „Úgy döntöttem hosszas, tényleg több hónapos gondolkodási folyamat végén, hogy elhagyom a szakmát, legalábbis a napi darálós részét. Ennek megfelelően távozom a 24.hu-tól, és elvonulok megjátszani a buddhistát. Páran biztos szívatnak majd, hogy beszartam a kétharmadtól, de ezektől szükségtelen félni. A napi pörgés volt most elég egy időre. Szabadúszóként még tervezek írni, és minden támogatást megadok a kollégáknak, hogy harcoljanak tovább a nyilvánosságért. Majd a Facebookon hamarosan bővebben írok a miértekről. Addig is köszi mindent, olvasók!”
