Mesterségem címere: zenész – interjú Csorba Lóránttal, a Lóci játszik zenekar frontemberével

„Mesterségem címere” interjúsorozatunkban ezúttal a zenész szakma izgalmaiba nyerhetünk betekintést. Aki pedig elkalauzol bennünket ennek rejtelmeibe, az nem más, mint Csorba Lóránt, a Lóci játszik alapító frontembere, basszusgitárosa és énekese.

Mi volt az a pont, amikor rájött, hogy a zenét választja hivatásként?

Én eredetileg bölcsész vagyok, portugál és filmelméleti szakon végeztem, illetve mindegyikből tanárképesítésem is van. Ugyanakkor nekem tizennégy éves korom óta abszolút jelen van a zene az életemben. Mindig volt együttesem, mindig is saját zenét akartam csinálni, mindig szerettem szórakoztatni az embereket. Azt csak nemrég realizáltam, hogy azért nem mentem el soha külföldre tanulni egy félévre vagy akár egy évre ­– ami pedig tök jó lett volna portugál szakosként, nyilván sokkal jobban tudnék portugálul is –, mert mindig azt éreztem, ha ebben a félévben kimegyek, lehet, hogy pont most futnék be zenészként, és akkor elrontom az egész életemet, ha nem vagyok itt. Visszatekintve nyilván el kellett volna menni. Két éve futás közben még azon gondolkoztam, hogy igazából minden, amit a zenéléssel csinálok, az a gyerekkornak egy meghosszabbítása, és fel kellene nőnöm. Aztán végül a zene lett a hivatásom.Ez elég nagy önismereti folyamat, hogy ki is vagy valójában, vagy hogy hogyan akarsz majd magadra visszaemlékezni. Mire tudsz igazán büszke lenni és mi az, amit fájna feláldozni? Inkább mindig ez a kérdés.

Hogyan indult a Lóci játszik? Mik voltak a tervek, célok?

Gyerekként én voltam tipikusan az a srác, aki a házibuliban, ha talált egy gitárt, akkor azt elővette és ott kellemetlenkedett az egyik sarokban. Ezt volt, aki szerette és volt olyan is, akit nagyon zavart. A hangom sose volt valami jó, ezért ezt az egyéb elemekkel igyekeztem kompenzálni. Szemüveges voltam, elálló fogú, így a humorral és az eszemmel kellett kárpótolnom azokat a részeket, amiket lehetett. Először egy szál gitáros produkciót kezdtem el Lóci játszik néven csinálni. Kis kocsmákban és kávézókban játszottam, amiket nagyrészt a mostani dobosunk, Tibi szervezett. Ezek a dalok igazából már a fejemben is, a lelki füleim előtt is másképp szóltak, mint ott egy szál gitárral, amikor épp magyar Ed Sheeranként próbáltam érvényesülni. Így végül összeraktunk egy zenekart, részben az akkor futó feldolgozás-zenekar tagjaiból. Velük már régóta ismerjük egymást és egyben barátok is vagyunk. A fúvósok külön kerültek bele az együttesbe. Ebből alakult ki a jelenlegi Lóci játszik. Most lesz decemberben a negyedik év, hogy az első koncertünk megvolt.

Az nem olyan sok idő, gyorsan befutottak.

Igen, de ebben az is benne van, hogy nincs sok új a nap alatt. Én harminckét éves vagyok, a zenekarnak a magja elmúlt már harminc, kivéve a gitárosunkat és a trombitásunkat. Ez azt is jelenti, hogy mindannyiunknak volt már egy olyan zenekara, amibe belebukott. Ezért amikor most jöttek a kezdeti sikerek vagy nehézségek, akkor ezt mindenkinek sikerült nagyon megbecsülnie. Szokták mondani, hogy annyit kell dolgozni, hogy már csak a szerencsén múljon, hogy befutsz-e vagy sem. Mi igazából tényleg voltunk annyira okosak, hogy semmilyen sztárallűrbe nem mentünk bele. Nem költöttük el rögtön azt a pénzt, amit megkerestünk. Volt, hogy nem a legdrágább stúdióba mentünk, hanem mi okoskodtuk ki, hogy hogyan legyen. Aztán meg a legdrágábba mentünk, azért hogy az úgy szóljon, hogy jó legyen. Nagyon érdekes néha ránézni erre a projektre. Egy tizenegy fős kis cég vagyunk, ami azért lett, mert én a hálószobában dalokat írtam. Ebbe néha nagyon fura belegondolni.

Volt B terv?

Azért vagyok zenész, mert tudom, hogy jobb zenész vagyok, mint amilyen tanár lennék. Tanítani nagyon nagy felelősség lenne, és azt vettem észre a próbatanításoknál, hogy ahhoz is inkább előadóként viszonyulok. Sportriporter is akartam lenni, de nem érdekelt annyira a sport és a játékosok nevét se tudnám megjegyezni. A műsorvezetés viszont lehet, hogy érdekelne, az valamiért izgi. Jó lenne egy saját tévéműsor, de arról is már lekéstem, mert már senki nem néz tévét. A filmrendezés meg hosszú folyamat. Négy-öt év, mire valami látható lesz abból, amin dolgoztál. Ehhez képest zenészként azonnali visszajelzést kapsz: játszol és tapsolnak, vagy nem. Emiatt is egy hálás szakma ez. A Yesterday egy szál gitárral is ugyanolyan jó szám.

Hogy néz ki egy átlagos napja?

Nagyon szerencsés vagyok, mert nincs kettő ugyanolyan. Ennek megvan a hátránya is: ez elég sok stressz is. Ennek ellenére vannak olyan dolgok is, amik keretezik a napomat. Például van egy reggeli rádióműsor, amiben megzenésítem mindennap a nap üzenetét. Jönnek az SMS-ek, én egyet kiválasztok és megzenésítem. Ezt régen a rádióból csináltam, de most már otthonról, mert úgy jobban kijön időben. Ez reggel fél kilenckor van, és akkor is fel kell kelni, ha háromkor értem haza. Hatkor felkelek, megcsinálom, utána együtt reggelizek a barátnőmmel, ha már éjszaka nem tudtam vele lenni. Ez az egyik, ami állandó a napomban. A másik pedig, hogy ha nincs koncert vagy nincs próba estefelé, akkor igyekszem minél kevesebb programot odarakni, hogy akkor tényleg együtt tudjak lenni azokkal is, akik akkor érnek rá.

Mennyire érzi azt, hogy egyensúlyban van a munka és a magánélete?

Most csak egy általános közhelyhez tudok nyúlni. Azt szokták mondani, hogy

a zenésznek végül mindig a zenész énje győz,

így hogyha ezt a párja nem tudja elfogadni, az a kapcsolat halálra van ítélve. A zenésznek muszáj zenészként működnie, de közben meg el kell fogadnia azt, hogy egy párkapcsolatnak ő az egyik fele, és ha nem tesz bele abba a félbe semmit, akkor nincs értelme csinálni. Nálam így áttolódott a hangsúly arra, hogy a közösségi programok helyett magán programok vannak, és amikor csak lehet, a páromhoz igazodom.

Van olyan emlékezetes, munkához köthető története, amit szívesen megosztana az olvasóinkkal?

Igazából, ha jól csinálod ezt a zenész létet, meg a rock and rollt, akkor folyamatosan sztorikba ütközöl. Ahogy a Kiss Tibi szokta mondani:

nyitott szemmel kell járni, mert bármelyik sarkon lapulhat egy refrén.

Ha valahol éppen két utcalány veszekszik és részeg egyetemisták nézik ezt a jelenetet, akkor neked is oda kell menned, hiszen valószínűleg ott egy refrén születik éppen. Ha viszont nagyon rock and roll vagy, akkor nem tudod végigcsinálni. Nekem most augusztusban tizennégy egymást követő napon volt az, hogy mindennap felkeltem és elmentem valahova játszani és mindennap másik helyen kellett lennem. Egyik nap hajnalban fejeztük be Villány mellett a bulit, de este nyolckor már Sepsiszentgyörgyön voltunk, nyolcszáz kilométerrel arrébb, úgyhogy tizenhárom órába tellett mire megérkeztünk. Ezeket nyilván elvállalod, nyilván kényelmetlen és nagyon fárasztó, de ez is a része. Ha ezeket visszautasítod, akkor nem fogod megtudni igazán, milyen a zenész élet.

Most éppen egy új buszba akarunk befektetni. Ez ugyanolyan, mint egy cégnél:

mindig van hova fejlődni, mindig van olyan, amit jobban is tudnál csinálni

és ezeket próbáljuk kikalapálni. Művészetileg viszont egy egészen különleges dolgot állítunk színpadra december 21-re Novák Péter rendezésében. Az Extravaganza egy koncertszínházi előadás lesz, aminek a tematikáját egyrészt a jól ismert dalok, valamint új, illetve alkalmi produktumok, a helyszínen születő szerzemények adják. A zenés show egyik vonzó momentuma az interaktivitás lesz, ahol a publikum nemcsak hallgatója, hanem szerves része is a történéseknek. Ez egy részben nagyon új pálya, de ugyanakkor hisszük azt, hogy a színházak közönségét is le tudjuk nyűgözni. Csak egyszer kell eljönnie az embereknek, hogy megértsék mennyire más formában lesz ez szórakoztató, mint egy Lóci játszik koncert. Itt az improvizáció helyzetgyakorlatai a zene nyelvén szólalnak meg, ekképpen feszegetve a műfaji határokat.

Mi történik, ha elfogy a múzsa?

Átalakulunk valamivé. Amúgy ez egy állandó stressz tud lenni. Nálunk idén érkezett el az a pont, hogy úgy éreztük, hogy a jelenlegi tizenegy fős kapacitásunkkal nem tudjuk úgy ellátni a feladatokat, hogy fejlődni tudjon az együttes. Van egy csomó más szép termékünk, amiket koncert utána eladunk, és utána ezeket adminisztrálni kell, ellenőrizni a készletet, válaszolni kell az e-mailekre, a problémásokat kezelni, postázni. Ezt valakinek csinálnia kéne amellett, hogy gitározik, koncertet szervez vagy hangosít.Csomó olyan dolog van, amiben igazából kéne egyet lépni előre. Emiatt úgy döntöttünk, egy cég a cégben megegyezés keretében a kiadónak az erőforrásait fogjuk használni, amiért cserébe mi is adunk neki dolgokat. Lényegében egy kiadó ernyője alá így becsatlakozunk.

Én nem vagyok vállalkozó, én zenész vagyok és maradok is.

Rájöttem, hogy ilyen szempontból sok buta zenész van és én is közéjük tartozom tulajdonképpen, mert próbálhatok okos lenni, de a tipikus zenész hibák meg bénaságok bennem is megvannak. Van olyan, amikor annyira nem hiszel magadban, hogy mindig meg kell erősíteni és arra megy el az energia. Ezt persze senki nem fogja neked megmondani. A menedzser mindig azt fogja mondani, hogy nélküled a világ kevesebb, gyere szépen és gyere még és még. Illetve mi van, ha most befektetünk egy csomó pénzt, és nem tudok még egy Nem táncolsz jobban mint én-t írni? Vannak vésztervek, de hogyha meg szinte csak erre gondolsz, akkor inkább ne is csináld az egészet.

Ön hozza a döntéseket a zenekarban nagyrészt?

Mi mindig mindent megvitatunk, mindenki mindig tud mindenről. Persze vannak olyan döntések is, amiket egyszerűen nem lehet együtt meghozni, mert nem ér rá annyi időn keresztül, hogy találkozzunk mindenkivel és megbeszéljük. Van egy fajta bizalom helyezve a dobos kollégánk meg az én irányomba, mivel mi foglalkozunk a legtöbbet napi szinten ezekkel a dolgokkal. Tibi inkább az üzleti oldalával foglalkozik, mert ő ahhoz ért. Sokkal precízebb, sokkal jobban képben van, mert neki van saját vállalkozása. Én inkább a művészeti kérdésekkel kapcsolatos döntéseket hozom meg, illetve én vagyok felelős a jövőképért is. Ezen felül az én feladatom interjúkat adni, én vállalom a megjelenős részét ezeknek a dolgoknak.

Azt mondják, egy zenekar két dolgon tud összeveszni: az egyik a gázsi, a másik a csajok. Szerencsére egyre többen házasok a csapatból, így várhatóan nem lesz gond a csaj részével.

Az elején rengeteg zenekar veszik össze azon – többnyire még gyerekfejjel –, hogy ki, milyen szerepben, mennyit keres és miért. Nekünk az elején erre sikerült egy elég jó rendszert kitalálni magunknak, amiből a zenekarnak is jut, de a félretett pénz is megvan. Utóbbiból tartjuk fent a próbatermet, meg álljuk az egyéb költségeket.

Esetükben nagyon fontos, hogy jó legyen a csapat hangulata, hiszen sok időt töltenek együtt. Mi az, amivel ezt elérik? Hogyan kezelik az esetleges konfliktusokat?

A zongoristával tizenhárom éve egy zenekarban játszunk, így már jobban ismerem, mint a felesége. Tibivel ők még együtt jártak focizni régen az iskolában, mégis ők nagyon össze is tudnak veszni apró dolgokon. Pont ezen a nyáron lett egy olyan mondás, hogy fontosabb a barátság, mint hogy összevesszünk, és ezért mindig minden feszültséget előveszünk, megtárgyalunk. Hajlandóak vagyunk azonban annak a megoldásán túlkerekedni, ha ez éppen nem tud abban a pillanatban megtörténni, de azért vannak kivételek. Tavaly volt egy nagy ugrás a zenekar életében, mert megnyertük a Nagy-Szín-Pad nevű tehetségmutatót, aminek köszönhetően felléphettünk a Sziget, a Volt és a Strand Fesztivál nagyszínpadán is. Utóbbinak mi írtuk a himnuszát, a Nem strandolsz jobban mint én-t. Azt éreztem ezzel, hogy előrébb vagyunk helyezve, mint ahol tartunk, és hogy ezt valahogy nagyon ügyesen kéne csinálni, mert valószínűleg mindenki másképp fogja ezt feldolgozni. Valaki lehet, hogy nagyképűen, van aki szorongva, van aki egyéb szerekkel próbálja a tudatát módosítani ahhoz, hogy képbe kerüljön és végig tudja ezt csinálni. Mi rájöttünk arra, hogy a legrosszabb, ha egymással kezdünk el foglalkozni, ha egymást kezdjük el hibáztatni, mikor valami nem úgy sikerül, vagy akár egymáson töltjük ki a feszültséget. Így megbeszéltük, hogy mivel nagyon szeretünk együtt zenélni, jó barátok vagyunk, és azt akarjuk, hogy ez hosszú távon menjen, nem most van a nagy önmegvalósításnak az ideje. Bár mindenki óriási aranytestű rock isten, de mindenki ugyanúgy beül a kisbuszba egymás mellé. Ahogy mondani szokták,

a zenésztárs több mint barát, de kevesebb, mint a család.

Valahol a kettő között van.

Mi motiválja egy-egy húzósabb időszak után?

Ez egy csapatjáték. Szerintem ez az egyik alap. A másik amiről eddig azt hittem, hogy mellébeszélés, míg aztán rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos dolog: az új kihívások megtalálása. Itt visszacsatolok egy kicsit a sikerhez:

ha nincs benned belső késztetés, el se kezdd!

Ha másnak kell téged meggyőznie arról, hogy gyakorolj, dalt írj vagy fellépj, az valószínűleg nagyon kevés lesz. Egy csomó irányba el lehet indulni. Én abba az irányba mentem, hogy szakmai kihívást találjak, ami engem mindig is érdekelt. Épp ezért ezt az egész Lóci játszik zenekarosdit egy másik szintre fogjuk helyezni, mint ahol most van, és gyakorlatilag egy merőleges keresztbevágással a felét levágjuk annak, ami van, és egy másik felet rakunk rá.

Mit ért pontosan ez alatt?

A korábban említett koncertszínházi előadást, az Extravaganzát. Amit kifejezetten szeretek a színházban, hogy minden volt már a színpadon, és mégis, még mindig lehet újat felvinni. Amikor anno a MÜPA-ban játszottunk, akkor vettük észre, hogy a Lóci Játsziknak jól áll, ha figyel a közönség. Persze nagyon jó, amikor hangos vagy, és letéped a fejüket egy gitárszólóval. Meg a sikoltozó első soros lányok is, hiszen azért csinálod az egészet, hogy ez legyen. Viszont azt vettük észre, hogy a mi közönségünk nagyon fogékony az olyan ötletekre, mint ez. Ez egy teljesen új kihívás, és motivál, hogy most ezt máshogy csináljuk. Ezzel párhuzamosan pedig a harmadik lemezünk előfutára is megjelent október 12-én, Szív-láb-dob címmel.

Ön szerint mi kell ahhoz, hogy ezen a pályán valaki igazán sikeres legyen?

Nekem van egy gyerekkori példaképem: Hajós András. Nagyon vágytam arra, hogy ő azt mondja, jó az, amit csinálok. Egyszer kiderült, hogy ő tényleg nagyon kedveli a zenénket. Találkoztunk párszor, és nagyon jó érzés volt az, hogy sok dologban egyezik a véleményünk. Olyan tanácsokat adott, amik érvényesek és adott önbizalmat is, kapaszkodót is meg tájékozódási pontot is. Tehát valószínűleg az nagyon sokat segíthet, ha van egy ilyen mentor. De talán az egyik legfontosabb tényezője a sikernek a kudarctűrő képesség. Az, hogy mennyire tudsz szembe nézni azzal, hogy ha valami nem sikerült, vagy hogy nem voltál elég jó, és abból mit tudsz leszűrni ahhoz, hogy tovább menj. A tehetség önmagában nem elég. Most úgy tűnik, hogy a Lóci játszikban van annyi kohéziós erő, ami összetartja a nehéz időkben is a csapatot.

Címlapfotó kredit: Nagy Márton