Mi a közös Vincent Van Gogh és Salvador Dalí pszichológiájában? – A helyettesítő gyermek elmélete

Egyre több szó esik a transzgenerációs hatások olykor meghökkentő, átható szerepéről az életünkben. Nem volt ez másképpen régen sem: mi a közös vonás Vincent Van Gogh és Salvador Dalí élettörténetében, ha a transzgenerációs hatásokat vizsgáljuk? Hogyan értelmezhetjük a példájukat a saját életünkre? Borbély Lilla tanácsadó- és iskolapszichológus cikke.

Mit is értünk transzgenerációs hatások alatt? Egyik korábbi cikkünkben már foglalkoztunk behatóbban a témával, ugyanakkor ha röviden össze szeretnénk foglalni, a család egyes generációin átívelő hatásokról beszélhetünk. A klinikai munkában már régen ismert, rejtélyes folyamat, hogy

az utódgenerációk annak ellenére mutatnak traumatizáltságra jellemző tüneteket (például depresszió, szorongás, hipervigilancia, alacsony önértékelés, öngyilkossági gondolatok stb.), hogy ők maguk nem éltek meg traumát,

ám a család történetében korábban ilyen előfordult. A traumákon túl transzgenerációs hatás az is, ha egy család történetében egybeesések, ismétlődések figyelhetőek meg. Hogyan kapcsolható Van Gogh és Dalí ezekhez a hatásokhoz?

„Én élek helyetted”

Megfigyelhetünk első pillantásra megmagyarázhatatlannak tűnő eseményeket, ha találkozunk egy úgynevezett „helyettesítő gyermekkel”, aki

azért született, hogy egy nemrég elhunyt fiatal gyermeket vagy rokont helyettesítsen.

Nagyon gyakori, hogy a megfogant gyermek az elhunyt nevét viseli, és/vagy a halálának évfordulóján születik meg anélkül, hogy a szülők elgyászolták volna veszteségüket. Ha ez a halál beárnyékolja a születést és a gyász feldolgozatlan, a helyettesítő gyermek sorskönyve nem tartozik a legboldogabbak közé.

Meglepő példa erre Vincent Van Gogh élete. 1852. március 30-án született, egy évvel bátyja halála után, akit szintén Vincentnek hívtak. A testvér halálának tragédiája hatalmas titkot, tabut jelentett a család számára: nem akartak az elhunyt gyermekről beszélni. Mégis az ő keresztnevét adták a későbbi festőnek,

aki felnőve olyan tragikus életet élt, mintha megtiltották volna számára a létezést.

Nagyon közeli kapcsolatot ápolt az „édesapjukra hasonlító testvérével”, Theo-val. Theo megházasodott, majd gyermeke született, akit testvére iránt érzett szeretetéből szintén Vincentnek kereszteltek. Néhány hónappal később így írt testvérének a fiáról: „Remélem, hogy ez a Vincent végre képes lesz élni és megvalósítani valamit.” Mikor Van Gogh megkapta a levelet, öngyilkosságot kísérelt meg, mintha egy időben nem élhetne két Vincent Van Gogh, mintha a testvére a jelenlétük összeférhetetlenségére mutatott volna rá a levelében.

Van Gogh átvette egy elhunyt személy helyét, akit nem gyászoltak el, ezáltal nem adtak neki életteret. Nem adatott meg neki a lehetőség, hogy elhunyt bátyjáról beszélhessen, bizonyos módon „bitorlónak” érezte magát, aki elvette valakinek a nevét és a helyét, amit nem neki szántak.

Bohóccá válni

Salvador Dalí esetében másféle folyamatot, reakciót láthatunk. Ő gyermekkorától kezdve ismerte a másik, „igazi” Salvador Dalít, aki az ő elhunyt bátyja volt. Édesanyjuk gyásza nem múlt, hetente kétszer a halott báty sírjánál sírdogált. Ennek következtében

Dalí elhatározta, és ki is mondta, hogy bohóccá válik.

Így megkülönbözteti magát attól a Salvador Dalítól, aki angyalként halt meg, majd eltemették.

Később rögeszméjévé vált Jean-Francoise Miller Az angyal című műve, melyet később 64 különböző formában festett meg. A képen az látható, ahogy egy földműves és a felesége kezeiket összekulcsolva, fejüket lehajtva imádkoznak egy kosár krumpli fölött. A festmény röntgenvizsgálata során kiderült, hogy a kosár alatt egy fiatal gyermek urnája található. Értesülve a történtekről, Dalí azt mondta, „mindig is egy gyermek halálát érezte a festményben”. Dalí így mesélt életéről:

„Megtapasztaltam a halált, mielőtt éltem volna… A bátyám meghalt… három évvel azelőtt, hogy megszülettem. Halála a teljes kétségbeesésbe taszította apámat és anyámat… Már az anyám hasában éreztem (a szüleim) gyötrelmét. Saját magzatom egy pokoli placentában úszott. Mélyen legbelül éreztem e jelenlét állhatatosságát – egyfajta szeretet-tolvajlást… A halott bátyám szelleme fogadott…, és nem véletlen, hogy Salvadornak nevezték, ahogy az apámat és engem is… Megtanultam a szeretet hiányának a feltöltése által élni, azon szeretet hiánya által, amit soha nem kaptam meg igazán.”

Van Goghot és Dalít is hasonló transzgenerációs hatások érték, melyekre azonban egészen különböző módon reagáltak. Mindkettőjüknél érezhetjük azonban, hogy súlyos örökségüket nem sikerült igazán átdolgozniuk. Hasonló helyzetbe kerülve nagyon fontos lehet szakértő segítséget kérnünk, hogy letehessük nehéz terhünket.

Fontos azonban leszögezni, hogy sem egy gyermek, aki elhunyt személy után születik, sem egy gyászoló, depressziós anya gyermeke nem lesz feltétlenül helyettesítő gyermek.

Néha a gyermek születése jelképezi azt, ahogy az élet erőteljesen és örömmel visszatér a családba.

Hogyan értelmezhetjük példájukat a saját életünkre?

Eric Berne Sorskönyvében sok támpontot nyújt ahhoz, hogyan tehetjük megfoghatóvá őseink örökségét. Elméletében megfogalmazza, hogy életünk első éveiben szüleink közvetítik felénk, már-már „programoznak” minket élettervünkre, hogy milyen sorsot alakítsunk ki magunknak (melyet aztán elfogadhatunk, vagy elutasíthatunk). Érdemes lehet átgondolnunk, szüleink milyen üzeneteket közvetítettek felénk, amikor kicsik voltunk. Milyen életet éltek szüleink, nagyszüleink, hozzátartozóink? A családfánk felrajzolása és átgondolása szintén fontos információkat nyújthat a számunkra.

A transzgenerációs hatások felismerésével a saját életünk tisztábbá, érthetőbbé válhat. Tudatosabban nézhetünk szembe azzal, hogy kik vagyunk mi valójában, kivé válhatnánk. Anne Ancelin Shützenberger szerint valójában sokkal kevésbé vagyunk szabadok, mint azt gondolnánk.

Szabadságunk azonban visszaszerezhető: véget vethetünk az ismétlődéseknek, ha családi történetünk fonalainak kontextusát megismerjük, a maguk komplexitásában.

Ily módon a szüleink, nagyszüleink, elhunyt testvéreink élete helyett a sajátunkat élhetjük meg.

…

Ha érdekel a művészek és műalkotások pszichológiája, ne hagyd ki dr. Kőváry Zoltán A kreatív én nyomában című Pszicho-kávéház előadássorozatát!