Hogyan épül be valaki az alvilágba? Mi történt a Heineken emberrablás után, mit kell tudni az elkövetőről? Hogy alakult az elkövető és a körülötte lévők élete a továbbiakban? Astrid Holleeder „Júdás” című regénye ezekbe a kérdésekbe ad betekintést a hírhedt bűnöző, Wim Holleeder és saját történetén keresztül. Könyvajánlónk.
„Izgalmas bűnügyi történet és megrázó családi dráma egyben” – áll a könyv borítóján. Ennél jobban nem is lehetne jellemezni egy mondatban a regényt. Végig jelen van benne a krimik izgalma, mindemelett viszont részletes, élethű leírás egy családról, melynek tagjai terrorban éltek, tulajdonképpen egész életükben. Ez a kettő szál a könyvben végig jelen van. Látjuk a történéseket, de mindemellett az író érzelmei, gondolatai, értelmezései, kommentárjai kísérnek ezen a furcsa, rendhagyó krimin keresztül. Az igaz történet és az első kézből kapott leírások húsba vágóan élővé teszik a regényt. De lássuk az elejéről, hogyan is történik mindez és miért is lehet pszichológiai szempontból érdekes!
Az írónő nem finomkodik: már a könyv első oldalán egy gyilkossági kísérlettel indít, amelynek elkövetése mögött bátyját sejti. Azután viszont visszaugrunk az időben, és belecsöppenünk az egykori Holleeder családba. Részletes képet kapunk egy olyan dinamikájú családról, melyben egyszerre van jelen a bántalmazás és az alkoholfüggőség.
Ezt a rendszert az alkoholista apa irányítja,
aki rendszeresen különféle erőszakos tetteket követ el, családja minden tagjával szemben. Ezzel kialakul a bántalmazás normája, és ez meglátszik a következő generáció, a gyerekek kapcsolatában is. Ebben a családban is láthatjuk az általános mintát, miszerint amit a szülők kapcsolatában látnak a testvérek, azt művelik egymással is: civódnak, erőszakoskodnak, zsarolnak. Bizalmi légkör helyett a bántalmazás kiszámíthatatlansága közepette a bizalmatlanság és a félelem érzése a jellemző. Az egész családra csapás volt ez az elnyomás, Astrid azonban fel akart lázadni ellene. „Arra készültem, hogy megölöm őt. Sok éjszakát töltöttem el azon töprengve, mi lenne a legjobb módja apám megölésének. Még álmomban is ezt gyakoroltam. Nem sikerült megölnöm őt. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert a végzet másképp döntött.” – egy ilyen beszámolóból sejthetjük, mennyire volt súlyos a helyzet.
Az írónő és a történet hitelességét jelzi, hogy a könyv beszámol néhány, gyakorinak mondható, kifejezetten bántalmazásban élő gyerekekre általánosítható pszichológiai jellemzőről. Ezek közé tartozik például a szenzorok kifejlesztése. Ezek a hiperszenzitív érzékelők kiéleződtek apja viselkedésére, hogy még időben fel tudja mérni mennyire részeg, milyen hangulatban van, hogyan kell manipulálnia vagy éppen elmenekülnie előle. Ez az érzékenység a könyvben a későbbiekben is sokszor megjelenik. A bántalmazás kártékony hatását mi sem szemlélteti jobban, mint az a beszámoló, amit Astrid később, az apjától való elszakadás után írt: „ régóta áhított béke és csend új nehézségeket hozott a felszínre. Már hozzászoktam az elnyomáshoz. Az otthoni bántalmazás a napi rutinom része lett. Ennél jobbat nem ismertem.
A folyamatos éberség volt az alapbeállításom, és bármilyen esztelenül hangozzék is, kényelmessé vált számomra ez az állapot.
Az ennyire folyamatos stressz átformálja az ember elméjét, érzékeit és érzelmeit. A kiskorom óta használt megküzdési mechanizmusok – amiket azért alkalmaztam, hogy túl tudjak élni a családomban – jelentették az egész világomat; ezek voltam én. A családi rend most felbomlott, és nem tudtam, hogyan működjem tovább.”
Hosszú éveken keresztül fennmaradt ez a rendszer, mert az anya belekerült az apa manipulációjába, aki lépésről lépésre rombolta le az önbizalmát, zárta el a külvilágtól. Így eltűnt a társas támasz lehetősége, nem volt semmilyen családon kívüli megbízható kapcsolata, és képtelenné vált kilépni a helyzetből. Többször megpróbált elszökni, de egyedül nem volt képes eltartani a családot. Viszont egyszer csak vége szakadt a terrornak: az apa a lépcsőn próbálta meg ledobni az anyát, de a kisebb fia fellázadt ellene és megütötte. Ezután az anya és Astrid elszöktek otthonról. Eme történéskor azonban már a többiek függetlenedtek a családtól – Wim, a nagyobb fiú az alvilágban lelte meg társaságát, amely hasonló normák szerint működött, mint a származási családja.
Az apa és idősebb báty, Wim hasonló szabályokban léteztek. Kapcsolataikban is hasonlóan működtek: az elzárás, kapcsolati abúzus például jellemző mindkét személyre. A félelemkeltés és terror légköre mind az apával, mind a Wimmel kapcsolatos beszámolókat olvasva a mi szobánkban is megjelenhet. „Mindenki rettegett tőle. És mi mindenki másnál jobban rettegtünk, mert mi ismertük őt legjobban” – írja Astrid a bátyjáról. Wim összeesküvés-elméleteket szőtt, manipulált, zsarolt. Mindenkit! Azokat is, akikkel egy csapatban játszott, a családját, barátait, de ugyanígy a rendőröket is. Ezeknél az eseteknél azonban nem kisebb, mint az emberek élete volt a tét. A mézes madzagot bárki előtt elhúzta és gyorsan beférkőzött az életébe, belevonta az ügyeibe. Majd ezt kihasználta, kért valamilyen szívességet. Ha netán az ember nemet mondott, onnantól kezdve viszont az ellenségévé vált.
Fenyegetőzni kezdett, erőszakoskodott, zsarolt és – ha kellett – hozzátartozók életére tört.
Viszont a rendőrségnek az illető nem szólhatott, mivel az a lebukás személyével fenyegeti őt. Aki az ő társaságában van, az már önmagában gyanús. A család még felnőve is ennek az antiszociális személyiség kényének-kedvének volt kiszolgáltatva. Amikor az apai terror megszűnt, ez következett.
Hogyan hat egy bűnöző jelenléte a családban annak identitására? Láthatjuk, hogy a család tagjai elvesztik önálló létezésüket, maguk is bűnrészessé válnak. Innentől kezdve egész életükben ezzel a stigmával kell élniük. Astrid valamelyest maga is azonosul egyébként bátyjával, hiszen ő is alkalmazza néha a manipuláció vagy kijátszás eszközeit, viszont végig hangsúlyozza a kettőjük közötti eltérést. Ezen technikák, az igazságügyi kiskapuk a könyvben részletezve vannak, éppen ettől válik élővé és rendkívül izgalmassá az egész.
Olvasás közben szembesülünk azzal a dilemmával és pszichés teherrel, ami a családtagokra tevődik és az egyik központi kérdés – a cím is erre utal:
tanúskodjanak-e a bátyja ellen, hiszen tudják, hogy bűnös?
Az empátia, a családi összetartás, az igazságérzet, az erkölcsi meggyőződés és a többi ember védelme áll egymással szemben. Érdekes lenne látni a többi családtag megélését, mivel így csak egy személy szemszögéből kapunk képet, viszont ez az egy igyekszik minél objektívebb lenni. Látjuk, milyen szempontokat kell mérlegelni ennél a döntésnél, milyen hosszú és hányszori átgondolást igényel. Árulja el a bátyját? Legyen Júdás? Választhatnak, hogy életüket kockáztatva színt vallanak, vagy egész életükben rettegésben élnek tovább. Az árulás többször is felbukkan a könyvben. Hiszen jobban belegondolva nemcsak az ügyészséggel tárgyalás, hanem Wim életveszélyes fenyegetései és tettei a családjával szemben is minősíthetőek árulásnak. Végigkísérjük a döntési folyamatot, együtt élhetünk és érezhetünk az íróval. Saját bőrünkön érezhetjük a terhet, gyászt, bűntudatot, félelmet, feszültséget és fájdalmat, amit Astrid maga élt át. Mintha egy bűnügyi sorozatot néznénk, viszont ez megtörtént dolgokon alapszik – emiatt még inkább hátborzongató. „Életfogytiglant kapsz miattam, de én is ugyanezt kapom. Egy félelemmel teli életet, egészen addig, amíg el nem jön az én időm.”- írja a bátyjához intézett utószóban.
Ezen a feszültséggel, félelemmel, dilemmákkal teli úton lehetünk az írónő mellett a regényt olvasva. Akarva-akaratlan is elkezdünk együttérezni vele. A könyv realitása az elbeszélés hitelességén keresztül ránt magával minket a Holleeder család valóságába, amely leginkább bátyjuk, Wim és a bűnüldözés köré rendeződik – legalábbis a könyv ezt a szálat emeli ki. A közvetlen stílus és az izgalom miatt ezt a könyvet tényleg nehéz letenni! Annak ajánljuk, aki szívesen belemerülne egy bűnügyi történetbe, viszont nem zárkózik el attól, hogy a cselekmény mögötti mozgatórugókat lássa.
