Mivel a fogyatékosokról való gondoskodás milyenségét mindig a laikusok érzelmi hozzáállása határozza meg, érdemes ismerni, hogyan is tekint a társadalom a fogyatékossággal élőkre. Általánosítható-e, és milyen okokra vezethető vissza az esetleges negatív attitűd?
Nem kérdés, hogy az előítéletesség kérdésével kapcsolatosan a nemi, vallási és etnikai hovatartozáson túl az egyik leginkább érintett csoport a fogyatékossággal élők csoportja. Egy társadalmat mindig szemléletesen jellemez az,
hogyan viszonyul az öregekhez, súlyos betegeihez vagy a fogyatékossággal élő emberekhez,
legyen az testi vagy akár szellemi érintettségű. A történelem során az egyes korok és kultúrák pedig meglehetősen változatos módon reagáltak ezekre. Kultúrtörténetünk része a Taigetosz, ugyanakkor számos példa van arra is, amikor a társadalom a fogyatékos embereket valamilyen különleges, pozitív képességgel ruházta fel. Napjaink fogyatékossággal élőinek azonban egészen más előítéletekkel kell megküzdenie. A többségi társadalom stigmáival, azzal, hogy a fogyatékos embereket sokan betegnek, munkaképtelennek, önálló életre alkalmatlannak tartják.
Másság mint társadalmi meghatározottság
A szociológiai megközelítés elsődlegesen abból indul ki, hogy a fogyatékosságokat a társadalom határozza meg. Mint ahogyan egy korábbi, Foucault (2000) által megfogalmazott híres mondás is tartja:
„a betegségnek csak olyan kultúrában van valósága és értéke, amely betegségként ismeri fel”.
A szociológia felfogása szerint a szokásostól való testi vagy szellemi eltérés gyakran a normálistól való eltérésként is értelmeződik, hiszen a tartósan létező szokásost a közösségek hajlamosak egynek tekinteni a normálissal. Ennek oka egyrészt az önigazolásban, másrészt az ismeretek hiányában keresendő. Ahogyan azonban azt egy korábbi cikkünkben is részleteztük, a különböző társadalmi viszonyok, gazdasági és földrajzi körülmények között mást tartanak az emberek normálisnak és mást abnormálisnak.
Az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint a fogyatékosság az egészség károsodását jelenti. Az egyént korlátozza cselekvőképességében és kihat a társadalomban való részvételére. Tehát ezek alapján általában: „nem maga az állapot, hanem a társadalom, mint közeg tesz egy személyt fogyatékossá, azáltal, hogy kategorizál.”
A fogyatékosság emellett azonban nemcsak egyszerűen tény és állapot, hanem sajátos társadalmi viszony is. Fogyatékos embernek lenni egyszerre jelenti a fogyatékosok társadalmához való tartozást és az épek világához való nem tartozást.
A fogyatékosságokat illető általános társadalmi megítélés legfontosabb eleme talán az épek fogyatékosságképe és a fogyatékosok emberekhez való viszonya. Ezzel kapcsolatban Stollár megjegyzi, hogy „a fogyatékos ember helyzetét minden társadalmi formációban az átlagos képességű állampolgár fogyatékosról kialakult képzete határozza meg.” Szemléletes példa erre, hogy a fogyatékosságok és a fogyatékosok elnevezésére használt, eredeti szándékuk szerint semleges, leíró kifejezések a használat során fokozatosan értéktelítettekké alakulnak. A „bolond” és a „hülye” szavak mára már sértéssé változtak a magyar nyelvben, holott eredetileg az értelmi fogyatékos emberek semleges megjelölésére jöttek létre. (Bass-Torda, 1988).
Murfitt (2006) szerint a fogyatékossággal kapcsolatos attitűdök pozitív megváltoztatásában kulcstényező a fogyatékos személyekkel létesített interakció. Sokan számolnak be arról, hogy bár korábban szánakozással és sajnálattal tekintettek rájuk, a velük való közvetlen érintkezés és saját tapasztalatszerzés után közelebbi kapcsolatot éltek meg fogyatékossággal élő társaikkal.
Így a legtöbbek szerint a fogyatékos személyek elfogadására vonatkozó szemléletváltozásnak a személyes tapasztalatokon kell alapulnia.
Ez megvalósulhat a mindennapi eseményekben való részvételben, vagy akár formális érzékenyítő programok keretein belül is. Az eddigi kutatási eredményekből levont konklúziók azonban ellentmondásosak: vannak, akik szerint a fogyatékos emberekkel kapcsolatos bővebb ismeretek az elfogadó attitűddel járnak együtt, mások viszont nem találtak kapcsolatot az ismeretek mennyisége és az attitűd között, sőt olyan vélemény is van, amelyik szerint a nagyobb informáltság éppen a kisebb elfogadást eredményezi. Az előítéletekkel foglalkozó szakirodalomban gyakran írnak le olyan eseteket, amikor a negatív előítélettől sújtott társadalmi csoportok maguk is hasonló előítéleteket táplálnak más csoportokkal szemben, például az amerikai feketék a koreaiakkal szemben (Allport 1977, Csepeli 1997).
Mi állhat a háttérben?
Sok szélsőséges álláspontot képviselők érve sokszor az állatvilághoz való hasonlítás, ahol a sérült egyed az esetek túlnyomó többségében pusztulásra ítéltetett. Részben a természetes kiválasztódásnak nevezett folyamat eredményeként, részben pedig gyakran éppen saját társai pusztítják el. Az emberi és állati társadalom különbsége azonban sok egyéb mellett pontosan ebben áll: az embert kultúrája, az általa felépített egészen komplex rendszer teszi képessé olyan társadalmi intézmények működtetésére, melyek folytán az állatok szintjén bekövetkező, említett következmények kikerülhetőkké válnak. A fogyatékossággal élő emberrel szembeni előítélet végső, legtávolabbi forrása részben mégis feltehetően éppen ez az ősi ösztön, melynek hatása újra és újra, korról korra átüt a kultúra védőszövedékén.
Az előítéletek egy másik oka talán a „meg nem értettségben” keresendő. Az ember alapvető szükségletei között van az, hogy megértse, mi miért történik körülötte és átlátható rendszerben lássa ennek okait. Az ember úgy van a sérülten születéssel, mint a halállal:
nehezen képes elfogadni, hogy lehetséges, s ha mégis, nem képes értelmezni, hogy miféle okok idézik elő.
Ami pedig idegen és nehezen értelmezhető, az mindig ellentmondásokat szül bennünk. Egy dolgot érdemes azonban ezzel kapcsolatban megjegyezni. A fogyatékosságok kialakulását elemző legutóbbi magyarországi vizsgálat szerint is a fogyatékos férfiak 34, a fogyatékos nők 14 százaléka baleset vagy háború során vált fogyatékossá, 33, illetve 42 százalékuk betegség nyomán lett fogyatékos – a veleszületettség tehát egyáltalán nem domináns oka a fogyatékosságnak (KSH 1989).
Mindent eldönt egy fogyatékosság?
Az előítélet okainak keresése mellett a fogyatékosságokkal kapcsolatban egy másik alapvető kérdés az, hogy a fogyatékosság milyen mértékben befolyásolja az emberek társadalmi helyét és lehetőségeit. Vajon egyéb faktorokhoz képest, mint például a tulajdoni és a vagyoni helyzet, az életkor, a nemi hovatartozás, a kulturális háttér és az iskolai végzettség, milyen szerepet tölt be az egészségi állapot a társadalmi helyzet meghatározódásában. Természetesen ezek sohasem értelmezhetőek egymás nélkül, jó példa erre a szellemi fogyatékosságok esete, ahol az iskolai végzettség, és ezáltal talán a későbbi vagyoni helyzet is apavetően meghatározott a csökkent értelmi képességek miatt. Érdekes szempont azonban Csepeli egy korábbi kijelentetése, miszerint „…az intelligencia önmagában semmit nem magyaráz az egyének társadalmi kompetenciája tekintetében, hanem számos más tulajdonság és képesség összefüggésében fejti ki hatását..”
A cikk legnagyobb részt a Fogyatékosságtudományi Tanulmányok VIII. Háttérismeretek és a szemléletformálás szövegei című szociológiai-szociálpolitikai gyűjtemény alapján készült. (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, 2009. )
Egyéb felhasznált irodalom :
Allport, Gordon W.: Az elõítélet. Budapest, Gondolat, 1977.
Bass László &Torda Ágnes: „Õk” és „Mi”. A fogyatékosság témája a magyar sajtóban. Gyógypedagógiai Szemle 1988. 3., 101–107. o.
Csepeli György et al (szerk.): Kisebbségszociológia. Szöveggyűjtemény egyetemi és főiskolai hallgatók számára. Budapest, ELTE Kisebbségszociológiai Tanszék, 1997.
Foucault, Michel: Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése. Budapest, Corvina,2000.
Stollár János: A fogyatékosok (különösen az értelmi fogyatékosok) társadalmi beilleszkedési lehetõségei. In: Középsúlyos értelmi fogyatékos felnõttekrõl. MTA Szociológiai Kutató Intézete, Szociálpolitikai Értesítõ 1985. 2.
Rasszizmus- Antirasszizmus kurzus vizsgadolgozatai Éder Katalin: A fogyatékosok megítélése a társadalomban
Kálmán Zsófia, Könczei György (2002): A Taigetosztól az esélyegyenlőségig, Osiris Kiadó
Felhasznált irodalom
Mivel a fogyatékosokról való gondoskodás milyenségét mindig a laikusok érzelmi hozzáállása határozza meg, érdemes ismerni, hogyan is tekint a társadalom a fogyatékossággal élőkre. Általánosítható-e, és milyen okokra vezethető vissza az esetleges negatív attitűd?
Nem kérdés, hogy az előítéletesség kérdésével kapcsolatosan a nemi, vallási és etnikai hovatartozáson túl az egyik leginkább érintett csoport a fogyatékossággal élők csoportja. Egy társadalmat mindig szemléletesen jellemez az,
hogyan viszonyul az öregekhez, súlyos betegeihez vagy a fogyatékossággal élő emberekhez,
legyen az testi vagy akár szellemi érintettségű. A történelem során az egyes korok és kultúrák pedig meglehetősen változatos módon reagáltak ezekre. Kultúrtörténetünk része a Taigetosz, ugyanakkor számos példa van arra is, amikor a társadalom a fogyatékos embereket valamilyen különleges, pozitív képességgel ruházta fel. Napjaink fogyatékossággal élőinek azonban egészen más előítéletekkel kell megküzdenie. A többségi társadalom stigmáival, azzal, hogy a fogyatékos embereket sokan betegnek, munkaképtelennek, önálló életre alkalmatlannak tartják.
Másság mint társadalmi meghatározottság
A szociológiai megközelítés elsődlegesen abból indul ki, hogy a fogyatékosságokat a társadalom határozza meg. Mint ahogyan egy korábbi, Foucault (2000) által megfogalmazott híres mondás is tartja:
„a betegségnek csak olyan kultúrában van valósága és értéke, amely betegségként ismeri fel”.
A szociológia felfogása szerint a szokásostól való testi vagy szellemi eltérés gyakran a normálistól való eltérésként is értelmeződik, hiszen a tartósan létező szokásost a közösségek hajlamosak egynek tekinteni a normálissal. Ennek oka egyrészt az önigazolásban, másrészt az ismeretek hiányában keresendő. Ahogyan azonban azt egy korábbi cikkünkben is részleteztük, a különböző társadalmi viszonyok, gazdasági és földrajzi körülmények között mást tartanak az emberek normálisnak és mást abnormálisnak.
Az Egészségügyi Világszervezet meghatározása szerint a fogyatékosság az egészség károsodását jelenti. Az egyént korlátozza cselekvőképességében és kihat a társadalomban való részvételére. Tehát ezek alapján általában: „nem maga az állapot, hanem a társadalom, mint közeg tesz egy személyt fogyatékossá, azáltal, hogy kategorizál.”
A fogyatékosság emellett azonban nemcsak egyszerűen tény és állapot, hanem sajátos társadalmi viszony is. Fogyatékos embernek lenni egyszerre jelenti a fogyatékosok társadalmához való tartozást és az épek világához való nem tartozást.
A fogyatékosságokat illető általános társadalmi megítélés legfontosabb eleme talán az épek fogyatékosságképe és a fogyatékosok emberekhez való viszonya. Ezzel kapcsolatban Stollár megjegyzi, hogy „a fogyatékos ember helyzetét minden társadalmi formációban az átlagos képességű állampolgár fogyatékosról kialakult képzete határozza meg.” Szemléletes példa erre, hogy a fogyatékosságok és a fogyatékosok elnevezésére használt, eredeti szándékuk szerint semleges, leíró kifejezések a használat során fokozatosan értéktelítettekké alakulnak. A „bolond” és a „hülye” szavak mára már sértéssé változtak a magyar nyelvben, holott eredetileg az értelmi fogyatékos emberek semleges megjelölésére jöttek létre. (Bass-Torda, 1988).
Murfitt (2006) szerint a fogyatékossággal kapcsolatos attitűdök pozitív megváltoztatásában kulcstényező a fogyatékos személyekkel létesített interakció. Sokan számolnak be arról, hogy bár korábban szánakozással és sajnálattal tekintettek rájuk, a velük való közvetlen érintkezés és saját tapasztalatszerzés után közelebbi kapcsolatot éltek meg fogyatékossággal élő társaikkal.
Így a legtöbbek szerint a fogyatékos személyek elfogadására vonatkozó szemléletváltozásnak a személyes tapasztalatokon kell alapulnia.
Ez megvalósulhat a mindennapi eseményekben való részvételben, vagy akár formális érzékenyítő programok keretein belül is. Az eddigi kutatási eredményekből levont konklúziók azonban ellentmondásosak: vannak, akik szerint a fogyatékos emberekkel kapcsolatos bővebb ismeretek az elfogadó attitűddel járnak együtt, mások viszont nem találtak kapcsolatot az ismeretek mennyisége és az attitűd között, sőt olyan vélemény is van, amelyik szerint a nagyobb informáltság éppen a kisebb elfogadást eredményezi. Az előítéletekkel foglalkozó szakirodalomban gyakran írnak le olyan eseteket, amikor a negatív előítélettől sújtott társadalmi csoportok maguk is hasonló előítéleteket táplálnak más csoportokkal szemben, például az amerikai feketék a koreaiakkal szemben (Allport 1977, Csepeli 1997).
Mi állhat a háttérben?
Sok szélsőséges álláspontot képviselők érve sokszor az állatvilághoz való hasonlítás, ahol a sérült egyed az esetek túlnyomó többségében pusztulásra ítéltetett. Részben a természetes kiválasztódásnak nevezett folyamat eredményeként, részben pedig gyakran éppen saját társai pusztítják el. Az emberi és állati társadalom különbsége azonban sok egyéb mellett pontosan ebben áll: az embert kultúrája, az általa felépített egészen komplex rendszer teszi képessé olyan társadalmi intézmények működtetésére, melyek folytán az állatok szintjén bekövetkező, említett következmények kikerülhetőkké válnak. A fogyatékossággal élő emberrel szembeni előítélet végső, legtávolabbi forrása részben mégis feltehetően éppen ez az ősi ösztön, melynek hatása újra és újra, korról korra átüt a kultúra védőszövedékén.
Az előítéletek egy másik oka talán a „meg nem értettségben” keresendő. Az ember alapvető szükségletei között van az, hogy megértse, mi miért történik körülötte és átlátható rendszerben lássa ennek okait. Az ember úgy van a sérülten születéssel, mint a halállal:
nehezen képes elfogadni, hogy lehetséges, s ha mégis, nem képes értelmezni, hogy miféle okok idézik elő.
Ami pedig idegen és nehezen értelmezhető, az mindig ellentmondásokat szül bennünk. Egy dolgot érdemes azonban ezzel kapcsolatban megjegyezni. A fogyatékosságok kialakulását elemző legutóbbi magyarországi vizsgálat szerint is a fogyatékos férfiak 34, a fogyatékos nők 14 százaléka baleset vagy háború során vált fogyatékossá, 33, illetve 42 százalékuk betegség nyomán lett fogyatékos – a veleszületettség tehát egyáltalán nem domináns oka a fogyatékosságnak (KSH 1989).
Mindent eldönt egy fogyatékosság?
Az előítélet okainak keresése mellett a fogyatékosságokkal kapcsolatban egy másik alapvető kérdés az, hogy a fogyatékosság milyen mértékben befolyásolja az emberek társadalmi helyét és lehetőségeit. Vajon egyéb faktorokhoz képest, mint például a tulajdoni és a vagyoni helyzet, az életkor, a nemi hovatartozás, a kulturális háttér és az iskolai végzettség, milyen szerepet tölt be az egészségi állapot a társadalmi helyzet meghatározódásában. Természetesen ezek sohasem értelmezhetőek egymás nélkül, jó példa erre a szellemi fogyatékosságok esete, ahol az iskolai végzettség, és ezáltal talán a későbbi vagyoni helyzet is apavetően meghatározott a csökkent értelmi képességek miatt. Érdekes szempont azonban Csepeli egy korábbi kijelentetése, miszerint „…az intelligencia önmagában semmit nem magyaráz az egyének társadalmi kompetenciája tekintetében, hanem számos más tulajdonság és képesség összefüggésében fejti ki hatását..”
A cikk legnagyobb részt a Fogyatékosságtudományi Tanulmányok VIII. Háttérismeretek és a szemléletformálás szövegei című szociológiai-szociálpolitikai gyűjtemény alapján készült. (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, 2009. )
Egyéb felhasznált irodalom :
Allport, Gordon W.: Az elõítélet. Budapest, Gondolat, 1977.
Bass László &Torda Ágnes: „Õk” és „Mi”. A fogyatékosság témája a magyar sajtóban. Gyógypedagógiai Szemle 1988. 3., 101–107. o.
Csepeli György et al (szerk.): Kisebbségszociológia. Szöveggyűjtemény egyetemi és főiskolai hallgatók számára. Budapest, ELTE Kisebbségszociológiai Tanszék, 1997.
Foucault, Michel: Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése. Budapest, Corvina,2000[a].
Stollár János: A fogyatékosok (különösen az értelmi fogyatékosok) társadalmi beilleszkedési lehetõségei. In: Középsúlyos értelmi fogyatékos felnõttekrõl. MTA Szociológiai Kutató Intézete, Szociálpolitikai Értesítõ 1985. 2.
Rasszizmus- Antirasszizmus kurzus vizsgadolgozatai Éder Katalin: A fogyatékosok megítélése a társadalomban
Kálmán Zsófia, Könczei György (2002): A Taigetosztól az esélyegyenlőségig, Osiris Kiadó
