Szinte lehetetlen úgy sportversenyt nézni, hogy ne állnánk az egyik vagy a másik fél oldalára: az élmény jelentős részét épp maga a szurkolás adja. Ha az általunk támogatott versenyző vagy csapat nyer, mi is győztesnek érezzük magunkat, vereségét pedig saját veszteségként éljük meg. Mi lehet az oka, hogy ennek ellenére sokszor mégis az esélytelenebb fél nyeri el a szimpátiánkat? Milyen pszichológiai motívumok késztethetnek arra, hogy olyan sportolónak drukkoljunk, akinek látszólag semmi esélye a sikerre? Cikkünkből kiderül!
Nem meglepő módon az emberek többsége szeret a győztesek oldalán állni, s nincs ez másképp a szurkolóknál sem. Nemzeti válogatottunk, kedvenc csapatunk vagy a rajongásunk tárgyát képező versenyző győzelme után a mi keblünk is dagadhat a büszkeségtől, és örömünk szinte már a sikert elérő sportolókéval vetekedhet. A szociálpszichológia ezt a jelenséget a társas identitás elméletével magyarázza, amelynek alaptétele, hogy énfogalmunk egy része a csoporttagságunkból származik. Így annak a csoportnak a teljesítménye, amivel azonosulunk, kulcsfontosságú az önértékelésünk szempontjából: mikor az általunk pozitívan értékelt csoport sikereket ér el, kívülálló megfigyelőként is sütkérezünk a dicsőségében és igyekszünk hangsúlyozni a vele való kapcsolatunkat. A negatív megítélésű, sikertelen csoportoktól ezzel szemben igyekszünk elhatárolódni.
Miért fordulhat elő mégis, hogy gyakran olyan sportolónak drukkolunk, akinek szemlátomást nincsenek jó győzelmi kilátásai? Hogyan szerezhetünk pozitív élményeket egy olyan egyénnel vagy csapattal azonosulva, amely minden valószínűség szerint vereségre van ítélve?
Az esélytelenség vonzereje
Ezen kérdések megválaszolására tett kísérletet a Dél-Floridai Egyetem kutatócsoportja egy 2007-es kutatásukban. Meghatározásuk szerint az a fél nevezhető esélytelenebbnek („underdog”-nak), aki valamiféle hátránnyal indul a versenyszituációban és várhatóan veszíteni fog. A történelemben, az irodalomban, a mitológiákban és a filmekben különösen vonzók számunkra azok a hősök, akik ennek ellenére győzelmet aratnak. De vajon érvényesül ez a tendencia a sportversenyek valóságában is?
Az említett kutatás alapján a válasz egyértelműen igen. Vizsgálatuk során a résztvevőknek egy rövid leírást adtak két Euroligában versenyző – s ezáltal számukra jórészt ismeretlen – kosárlabdacsapat (a Maccabi Tel Aviv és a CSKA Moszkva) meglehetősen kiegyenlítetlen párharcáról, ami a vizsgálati személyek fele számára az egyik, fele számára a másik csapatot tüntette fel egyértelmű esélyesként. Ezt követően a résztvevők megnéztek egy 15 perces videórészletet a két csapat egy korábbi meccséből, melynek során a felek fej-fej mellett haladtak, és nem derült ki, kié lett a végső győzelem. Habár ugyanazt a videót nézték, a résztvevők mégis rendkívül különbözően ítélték meg a két csapat teljesítményét
attól függően, hogy esélyesnek vagy esélytelennek vélték őket,
és szurkolói preferenciáik is ennek megfelelően alakultak. Egyértelműen a kevésbé esélyes csapat győzelmének örültek volna jobban, emellett úgy látták, hogy bár az esélytelenebb csapatban játszó játékosok képességei elmaradtak riválisaikétól, nagyobb erőfeszítést tettek a győzelemért, „harcosabbak voltak”, ami kedvező fényben tüntette fel őket.
Mi állhat a háttérben?
A fentiek alapján a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy amennyiben a versenyhelyzetet megelőzően nincsen előzetes kötődésünk a versengő felek egyikéhez sem, hajlamosak leszünk azt támogatni, aki érzésünk szerint meg nem érdemelt hátrányból indul. Ilyen helyzetekben ugyanis olyan egyenlőtlenséget észlelhetünk, ami sértheti az igazságérzetünket, és habár a verseny eredményére nem lehetünk közvetlen hatással, az esélytelenebb fél támogatásával megpróbálhatjuk helyrebillenteni a mérleget.
Emellett gyakori jelenség, hogy a hátrányos helyzetben lévő csoport tagjait kedvező tulajdonságokkal ruházzuk fel (pl. a szegényeket őszintébbnek, erkölcsösebbnek tartjuk a gazdagoknál), így próbálva meg ellensúlyozni a fennálló egyenlőtlenségeket, hogy végső soron úgy érezhessük, a világ mégis csak igazságos hely. Hasonlóképpen azzal, ha a kevésbé esélyes csapatot vagy játékost az ellenfelénél pozitívabb fényben látjuk,
pszichológiai egyensúlyt hozunk létre
egy olyan helyzetben, ami felett egyébként nem tudunk kontrollt gyakorolni. Kialakul bennünk a meggyőződés, hogy az esélytelenebbnek tűnő sportoló bizonyára jobban törekszik a sikerre, kitartóbban és nagyobb szívvel küzd, mint előnyösebb helyzetből induló és jobb képességekkel bíró ellenfele. S mivel az adottságairól az ember jóval kevésbé tehet, mint arról, milyen erőfeszítéseket tesz, úgy érezhetjük, hogy akinek többet kell tennie érte, az jobban meg is érdemli a sikert.
Mindezek mellett egy személyesebb okunk is lehet arra, hogy az esélytelenebb sportolónak szorítsunk: ebben a helyzetben gyakorlatilag nincsen veszítenivalónk. A hátrányos helyzetből induló versenyző győzelmére kisebb ugyan az esély, de a nem várt siker épp emiatt érzelmileg kielégítőbb lehet, mint egy várható győzelem. Azt pedig, ha az általunk támogatott versenyző veszít, nem olyan nehéz megemészteni, mint egy váratlan kudarcot – hiszen tulajdonképpen csak az történt, amire előzetesen mindenki számított.
Összességében tehát elmondható, hogy az esélytelenebb félnek való drukkolás pszichológiai szempontból korántsem olyan ésszerűtlen, mint első látásra tűnik. Sőt, intenzívebb érzelmi élményt is okozhat annál, mint ha az esélyesebbnek tűnő versenyző mellett tennénk le a voksunkat.
***
A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!
https://www.youtube.com/watch?v=z-htXgkYeeE&t=4s
