Miért szeretünk félni? – A horrorfilm-paradoxon

Nem bánjuk, hogy hetekig rémálmaink lesznek és azt sem, hogy mostantól kezdve minden este be kell néznünk az ajtó mögé, hogy nincs-e ott valaki. Hiába kapaszkodunk már a vetítés elején a székünkbe a félelemtől, mégis sorra nézzük a legijesztőbb filmeket, amikre csak jegyet lehet váltani. Mi késztet minket arra, hogy horrorfilmeket nézzünk? Mit tudunk élvezni a sok vér látványán? Milyen hatással vannak ránk ezek a félelmetes jelenetek? Cikkünkben a horrorfilmek lélektanával foglalkozunk.

„Ne menj be oda!” – gondoljuk magunkban, a főhős azonban máris elszánt arccal közelít a filmvásznon abba a szobába, ahová tudjuk, hogy nem kellene bemennie. A zene elhallgat a háttérben, a kép elsötétül és egyszer csak egy sikoly hallatszik. Becsukjuk a szemünket, mert tudjuk, hogy mi fog következni. Bent mindannyiunk legrosszabb rémálma várja. Azzal a különbséggel, hogy a film hősének nem kell még hónapok múltán is benéznie az ajtó mögé, hogy nem bújt-e meg ott valaki.

Miért szeretünk félni? Hiszen akárhogyan is nézzük,

a félelem szeretetének nincs értelme.

Ez ugyanis egy nem kívánatos érzés, így ösztönösen belénk van programozva, hogy meneküljünk előle. Ez az ösztön pedig épp a túlélésünk miatt alakult ki bennünk, hiszen ha menekülünk attól, ami fenyegető ránk nézve, nagyobb valószínűséggel fogunk életben maradni.

Horrorra akadva

Az emberek gyakran félnek. A félelmet számos dolog kiválthatja, gondoljunk csak a különböző fóbiákra vagy szociális jellegű szorongásokra. Miért fordul elő mégis gyakran, hogy keressük ezeket a félelmetes helyzeteket? Számos magyarázat van erre.

Az egyik legkézenfekvőbb az, hogy a félelem keltette izgalmat ugyanúgy könyveli el a testünk, mint ahogyan azt egy pozitív inger esetében is teszi. Azaz függetlenül a kiváltó ok negativitásától, a feszültség maga pozitívan értelmezhető. Az ingerületátvitel-elmélet azt mondja ki, hogy az a feszültség, melyet a félelem hatására élünk át, könnyen értelmezhető a testünk részéről egyfajta pozitív izgalomként.

Arról nem is beszélve, hogy az ilyen helyzetekben beindul az a program bennünk, amely stimuláló hatással van az agyunkra. A félelem tehát elevenebbé tesz mindent, s így könnyedén társíthatunk hozzá pozitív érzelmeket.

Egy horrorfilm nézése közben többnyire hasonló érzéseket élünk át, mint amikor stresszesek vagyunk. Izzadni kezd a tenyerünk, nő a vérnyomásunk és csökken a testhőmérsékletünk. Mindez annak köszönhető, hogy hirtelen megnőtt az adrenalinszintünk. Épp úgy, mint amikor le szeretnénk ugrani egy kötéllel a lábunkon egy szakadékba, vagy amikor felülünk egy óriási szerkezetre, ami tébolyult gyorsasággal cikázik velünk fejjel lefelé. Azzal a különbséggel, hogy a kontroll filmnézés közben nálunk van.

Bármikor megnyomhatjuk a piros gombot a tévékapcsolón

és azt mondhatjuk, hogy köszönjük szépen, ennyi vér elég volt nekünk mára, míg a másik két esetben az irányítást kiadjuk a kezünk közül. Nincsen ugyanis ráhatásunk arra, hogy mikor romlik el a szerkezet, vagy arra, hogy a személy, aki a biztonságunkért felel, mennyire végez alapos munkát.

Az, hogy hová helyezzük a kontrollt egy cselekvés esetében, nagyon fontos, hiszen amíg magunknál érezzük azt, addig bízunk abban, hogy mi irányítunk. Ilyen például az is, amikor vizsgán a kedvenc kabalánkat magunkkal visszük, hogy segítsen a megfelelő tételt húzni. Ha sikerül tényleg jól választani, legközelebb is magunkkal fogjuk hozni, mert úgy érezzük, hogy irányítani tudjuk a szerencsénket a segítségével.

Minden jó, ha a vége jó

Azt is fontos megemlíteni, hogy amennyiben egy inger többször is ér bennünket, egyre inkább érzéketlenek leszünk vele szemben, azaz habituálódunk. Ennek következtében egyre erősebbnek kell lennie az ingernek ahhoz, hogy ugyanazt a hatást érjük el (ahogyan a különböző függőségek esetében is). Épp ezért érezhetjük azt, hogy az utóbbi évek horrorfilmjei egyre véresebbek és embertelenebbek. Ahhoz, hogy ki tudják elégíteni az efféle filmeket pártoló közönség étvágyát,

egyre szörnyűbb dolgoknak kell történniük a filmben,

hiszen a sablonjelenetekhez már hozzá van szokva a közönség.

Végezetül a „happy end” is segíti a filmek eladhatóságát. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a horror végén az áldozatok összeszedegetik a széthullott testrészeiket, meggyógyulnak és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, hanem azt, hogy a film közben érzett félelem egyszer véget ér. A testünk pedig „díjazni” fogja azt, hogy egy hosszú időn át félelemben töltött időszak után mégis életben vagyunk, azaz sikeresen elkerültük a veszélyt. Bármit is tettél azért, hogy kikerülj ebből a helyzetből, ahogy vége van, örülni fogsz annak, hogy most már minden rendben van. Ahhoz pedig, hogy elérd ezt az érzést, szívesen fektetsz be könyvekbe vagy mozijegyekbe.

Az ijedtség ötven árnyalata

Nem szabad megfeledkezni ugyanakkor arról sem, hogy az ilyen jellegű filmeknek negatív következményei is lehetnek. Itt most nem is csupán a párna alatti szörny keresésére gondolunk egy-egy film megnézése után, hanem arra, hogy akár pszichiátriai jellegű problémákkal is hazatérhetünk egy vetítésről. Számos példa volt már ugyanis arra, hogy egy horrorfilm megtekintését traumaként élte meg a személy és neurózis alakult ki nála.

A tanulság tehát az, hogy a horrorfilmeket (is) fogyasszuk felelősséggel és mértékkel. Ismerjük a saját határainkat és ne akarjuk feszegetni őket. Amennyiben azonban mégis egy olyan film vetítésének közepén találjuk magunkat, amelytől folyamatosan a hideg ráz bennünket, jusson eszünkbe, hogy a kontroll nálunk van.