„Minden ember más világ, más világrend. És sohasem önmagunk felett ítélkezünk, ami kötelességünk volna, hanem egymás felett, amihez nincs jogunk” – mondta egykoron Aszlányi Károly magyar író. Manapság sem tekintély, sem szakmai teljesítmény, sem tiszteletre méltó életút nem véd meg minket mások hangos ítélkezésével szemben. Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus cikkében az emberi ítélkezés okaival, funkciójával és lélektanával foglalkozik.
Hát, nem jó dolog ítélkezni?! Hát de! Csak jónak kell lennie, ha ennyien űzik, ekkora lelkesedéssel! Sőt, ahogy én tapasztalom, ez a lelkesedés egyre csak nő, és sokak számára első számú szabadidős tevékenységgé fejlődik. Miért csinálta, miért nem csinálta, ha csinálta miért úgy, és nem máshogy, és különben is hogy néz ki, hogy viselkedik, hogy éli az életét az az idióta. Mert mi más lenne a másik ember, mint minimum egy idióta, hiszen ahhoz, hogy az ítélkező különbnek érezhesse magát, jól le kell értékelnie a másikat. Tömegek köszörülik a nyelvüket másokon, és törnek pálcát az Atyaúristen felett is. Ez az erőteljesnek tűnő megfogalmazás valójában arra utal, hogy manapság sem tekintély, sem szakmai teljesítmény, sem tiszteletre méltó életút nem véd mások hangos ítélkezésével szemben.
Az ítélkezésnek funkciója van.
Nem puszta passzióból gyakorolják olyan sokan. Azért csinálják, mert jó érzéseket generál, de legalábbis csökkenti a rosszakat. A pszichológia projekciónak, kivetítésnek nevezi ezt a jelenséget. A projekció egy elhárító mechanizmus. Ennek a tudattalan lelki működésnek a feladata, hogy fenntartsa a pszichés egyensúlyt, megvédje az ént az elfogadhatatlan, kínos vagy nem realizálható késztetésektől. Mindenkinek vannak nemszeretem tulajdonságai, nehezen elfogadható késztetései, elnyomott vágyai. Ezekkel valamit kezdeni kell, mert igen nagy feszültségeket képesek generálni a lélek mélyén. Ezért a legegyszerűbb rávetíteni valaki másra mindazt, amit nem tud magában elfogadni az ember, és máris csökken a belső nyomás. Amíg mások felett ítélkezik ilyen-olyan tulajdonságok, viselkedések, érzések kapcsán, addig mentesül a kínzó bűntudat alól, amíg máson köszörüli a nyelvét, nem kell szembenéznie saját elfogadhatatlannak tartott belső tartalmaival. Így talán már érthető, miért örvend ekkora népszerűségnek az ítélkezés! Azt is mondhatnánk, ez a lélek gyorsan ható fájdalomcsillapítója. De nézzük meg, milyen látszatelőnnyel jár az ítélkezés az ítéletalkotó számára!
Az ítélkezés haszna:
- A láthatatlanság illúziója.
Amíg a másik hülyesége a téma, addig nem kell foglalkozni a saját hiányosságokkal, frusztrációkkal. Amíg a másik elfogadhatatlansága a téma, addig a saját elfogadhatatlanság szinte láthatatlanná válik. A másik cikisége kitölti a látóteret, jótékonyan eltakarva a saját hibákat, elfogadhatatlan késztetéseket. - A bátorság illúziója.
„Jól megmondtam neki, nem félek én kifejezni a véleményemet!” Ez akár még lehetne is a bátorság jele, csak éppen a) senki nem kérte, b) nem volt támadás, így a véleménynyilvánítás nem is tölt be védelmi funkciót, és c) az ítélkezés nem szolgál építő jellegű célokat. Mindezt összevetve nem is tekinthető bátor cselekedetnek. - A felsőbbrendűség illúziója.
Aki a másikat leértékeli, értelemszerűen felé kerekedik, legalábbis a saját belső megélése szerint. Olcsó öröm ez, de mégis nagyon vonzó, hiszen tényleges erőfeszítés nélkül, könnyen változtatható a szubjektíven megélt rangsorbeli helyzet. Nincs küzdelem, pláne nincs küszködés: néhány becsmérlő, lekicsinylő megállapítás, és a saját pozíció máris jelentősen javult. - A tökéletesség illúziója.
Aki rendszeresen mások felett tör pálcát, az nagy valószínűséggel képtelen elfogadni a saját tökéletlenségeit, nem tud mit kezdeni sem a hibáival, sem az indulataival. Ezért aztán a belső feldolgozatlan negatív impulzusokat kivetíti a környezetében élő másokra. Máris mennyivel könnyebb a léleknek. A rossz kívülre került, így már fel lehet venni ellene a harcot. Belül csak a jó, így nem is lehet más, mint tökéletes. - A tévedhetetlenség illúziója.
Az ítélkező általában kinyilatkoztat, a kinyilatkozások pedig, természetükből adódóan megfellebbezhetetlenek, hiszen nem hordozzák a tévedés lehetőségét. Aki pálcát tör a másik felett, az általában teljes meggyőződésből teszi, az sem zavarja, ha pusztán részinformációkon alapul az ítéletalkotása. A történések, helyzetek, emberek komplexitása mit sem érdekli. A dolgok vagy feketék vagy fehérek, hagyjuk már az átmeneteket! Sőt, erre még erényként is képes tekinteni: neki aztán kristálytiszták az elvei, megkérdőjelezhetetlenek az erkölcsei. - A józan ész illúziója.
Az ember görcsösen kapaszkodik felsőbbrendűségének érzésébe, amit elsősorban a gondolkodás képességével magyaráz. Fajunkat a gondolkodás képessége emelte ki az állatvilágból – mondják sokan, abban a boldog hitben ringatva magukat, hogy a ráció valami különleges képességünk, ami teljesen leválasztható minden érzelemről. Az ítélkező úgy gondolja, az ember mindig birtokolja a higgadt, és racionális gondolkodás képességét, kis odafigyelés csupán és hideg fejjel dönt. Már önmagában ez is paradox, hiszen, aki a ráció mindenek felett állását hirdeti, saját érzelmi szükségleteit elégíti ki. Miközben fennen hirdeti, hogy ő aztán mindig, mindent átgondol, csökkenti félelmét a saját érzései erejével kapcsolatban.
Amennyiben az ítélkezés evolúciós hátterére is kíváncsi, folytassa a cikk olvasását a MAI Pszicho magazin oldalán!
