„Mindannyian szenvedünk a saját kognitív részrehajlásainktól” – interjú dr. Amy Corennel

Hogyan fér meg egymás mellett a jog és a pszichológia? Hogyan hat a pszichológia a törvényalkotásra, és hogyan jelenik meg a bírósági ítéletekben? Interjúnkban többek közt ezeket a kérdéseket jártuk körül amerikai, Fulbright ösztöndíjas vendégoktatónkkal, dr. Amy Corennel.

Mivel foglalkozik pontosan? Mi a szakterülete?

Van egy GD fokozatom jogból (megj.: Amerikában a jog nem graduális  képzés, mint Magyarországon), illetve egy PhD-m kognitív pszichológiából. Teljes állásban oktató vagyok a jogon és a pszichológián egyaránt, de ügyvédként is praktizálok Washingtonban pro bono, vagyis ingyen azok számára, akik hátrányos helyzetük miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy ügyvédet fogadjanak. A kutatási területem viszont a kettő – a pszichológia és a jog – kombinációja. A döntéshozatalokban szerepet játszó bírálatokat vizsgálom, a hátterükben álló kognitív kérdéseket, illetve azt, hogy az amerikai jog hogyan veszi ezeket figyelembe.

Hogyan definiálja az amerikai jog az épelméjűséget?

Mi általában őrültségről vagy elmebajról beszélünk, nem épelméjűségről. Jogi kifejezéssel azt mondjuk valakire, hogy elmebeteg. A pszichológiában más kifejezéseket használunk. Az amerikai jogban az elmebaj létének vizsgálata arra vonatkozik, hogy a bűncselekmény elkövetésekor milyen volt az elkövető elmeállapota. Pszichológiailag két részre oszthatjuk az épelméjűséget a bírósági gyakorlatunkban. Az egyik a tárgyalásra való alkalmasság, azaz hogy alkalmas-e az elkövető arra, hogy végigcsinálja a bírósági procedúrát. Vagyis a tárgyalóterembe lépéskor tudja-e, hogy egy bűncselekmény elkövetése miatt van jelen, kik az ügyvédek, ki a bíró, és kik alkotják az esküdtszéket. Nem kell tisztában lennie a pontos jogi definíciókkal, de tudnia kell, hogy ki melyik szerepben van. Az alkalmasság kritériumai államonként különböznek az USA-ban.

A másik a jogi elmebaj. Ez az alkalmasság megállapítása után következik. Első körben épelméjűnek és ártatlannak kell vallania magát az elkövetőnek. A bíró önmagában nem döntheti el az épelméjűség kérdését, ezért elindul a vizsgálat. Elképzelhető ugyanis, hogy az elkövető épelméjű volt a bűncselekmény elkövetésekor, de nem volt tisztában azzal, hogy amit tesz, az rossz. Például lelőtt egy embert, de skizofrén, és a lövés pillanatában éppen azt hallucinálta, hogy ott van egy démon vagy egy nagy madár, és arra lőtt. Tudta, hogy lő, tudta, hogy a lövésnek mi a következménye, de azt nem tudta, hogy egy emberre lő. Démonra vagy madárra lőni pedig nem illegális az Államokban.

Milyen gyakori, hogy valaki elmebajra hivatkozzon?

Az Egyesült Államokban az 1 év alatt elkövetett bűncselekmények mindössze 1 százalékában.

Milyen esetekben a leggyakoribb, hogy elmebajra hivatkoznak? Lehet általánosítani?

Nem, mindenféle esetekben előfordul. Kevésbé erőszakos bűncselekményeknél, mint gondolnánk. Leginkább vétségeknél. Például betörésnél a skizofrén elkövető azt gondolta, hogy a maci az ablakban beszél hozzá, ezért betörte az ablakot. Nagyon ritkán találkozunk ezzel mondjuk tömeggyilkosoknál. Viszont ha mégis, arról mindenki tudni fog, mert nagy nyilvánosságot kapnak az ilyen ügyek. Nemrégiben volt egy ügy, a coloradói lövöldözés kapcsán. Az elkövető ügyvédje elmebajra hivatkozott, de az esküdtszék elutasította, és azt hiszem, a tettes életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Egy másik híres ügy Dylan Roofé, a templomi lövöldözőé Charlstonban. Azt gondolom, ő valójában elmebeteg, de a bűncselekmény elkövetésekor tisztában volt azzal, mit tesz.

Az, hogy valakinek mentális problémái vannak, nem jelenti azt, hogy teljesen elmebeteg.

Milyen mértékben enyhítheti a büntetést, ha valakiről bebizonyosodik, hogy elmebeteg?

Van egy elég általános tévhit az emberekben arról, hogy mi történik az emberrel, ha bebizonyosodik róla, hogy elmebeteg. Sokan azt gondolják, akkor kész, ennyi, a tárgyalás végén csak elsétálnak. Ez egyáltalán nincs így. Elküldik a beteget egy pszichiátriai intézménybe, ahol addig marad, míg meg nem állapítják, hogy sem magára, sem másra nem jelent veszélyt. Ez általában elég hosszú idő, 5-7 év. Abban az esetben, ha az elkövető nem jogosult szabadlábra helyezésre, akkor átlagosan 12 évet tölt el bent, többet, mintha börtönbe ment volna. Szóval nem ez a legjobb opció. Nem enyhébb fajta büntetés, inkább más.

Egy másik jó példa, hogy mi történik azután, hogy bebizonyosodik az elmebaj: John Hinckley volt az, aki a ’80-as években megpróbálta megölni Ronald Reagen elnököt. Sikertelen volt a próbálkozása, amit azért csinált, hogy lenyűgözze Jodie Fostert. Elmebetegnek vallotta magát, és így azt mondták, nem bűnös. Virginia államba küldték egy pszichiátriai intézetbe, ahonnan tavaly engedték ki. Az, hogy kiengedték, valójában azt jelenti, hogy nyomkövetőt kell viselnie, nem használhat telefont néhány különleges esetet leszámítva, nem nyilatkozhat a médiában, nem használhatja a közösségi oldalakat, az anyjával kell laknia. Minden mozdulatát nyomon követik. Nem engedik csak úgy szabadon az embereket.

Beszéljünk egy kicsit a kutatásairól. Hogyan veszi figyelembe az amerikai jog a döntéshozatalok hátterében álló bírálatokat?

Azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb dolog, amit a pszichológia adott nekünk, azok az esküdtszék által követett instrukciók. Minden tárgyaláskor kapnak egy specifikus instrukció-készletet, amelyet szigorúan követniük kell. Miért fontos ez? A pszichológia számos alkalommal rámutatott már, hogy mekkora hatással van ránk a keretezés, azaz, hogy milyen formában prezentálnak egy információt számunkra. Ha például azt mondják: itt egy gyógyszer, amely az emberek 25 százalékánál eredményes volt, kevés vagy szinte nulla mellékhatással, az elég jól hangzik. Optimista, van benne számadat, hihetőnek hangzik. De ha belegondolunk, 100-ból 25 azt jelenti, hogy 75 embernél egyáltalán nem vált be, és valószínűleg szenvedtek a mellékhatásoktól. Ha a 75 százalákot emelik ki, valószínűleg nem akarod kipróbálni a gyógyszert, de ha csak a 25 százalékot, talán teszel egy próbát. A jognak is figyelembe kell vennie ezeket, amikor kialakítják egy tárgyalás menetét. Ebbe beletartoznak az esküdtszék számára összeállított instrukciók, az, hogy hogyan értelmezik a tanúvallomásokat stb. Én leginkább azokat az esetek vizsgálom, amikor a jog nem veszi figyelembe ezeket a faktorokat. Többnyire nem büntetőeljárásokról van szó, ahol arra vagyunk kíváncsiak, hogy a kognitív előítéleteink milyen szerepet játszanak a döntésekben.

Akkor mondhatjuk, hogy a pszichológia formálja, alakítja a jogot?

Igen, a pszichológia folyamatosan változtatja a jogot. Különböző területeket különböző mértékben. Például már érzelmi károkozásért is lehet perelni.

A pszichológia új perspektívát hozott be azzal, hogy megmutatta, az emberek számos láthatatlan módon károsulhatnak

más emberek cselekedetei által, amit figyelembe kell vennünk akkor is, ha az elkövető nem szándékosan okozott kárt. Úgy hiszem, ez az egyik terület, ahol a pszichológia próbálja rávezetni a jogot arra, hogy a pszichológiai faktorok figyelembe vétele nem elhanyagolható.