A Nem Adom Fel Kávézó és Étterem két éve nyílt. Eredetileg csak kávézóként indult, mostanra már étterem, számtalan kulturális program helyszíne, közösségi tér is. A hely legfőbb jellemzője, hogy az itt dolgozók 70-80 százaléka fogyatékossággal élő munkatárs. Vannak köztük gyengénlátók, mozgásban vagy értelmileg akadályozottak, autizmussal élők… Mindenkinek megvan a helye a csapatban. Ez a csapat pedig olyan sajátos, pozitív hangulatot teremt, ami azonnal magával ragad. „Főleg a vendégek miatt szeretek itt dolgozni” – mondta el nekünk Róbert, az étterem/kávézó egyik felszolgálója. „Az elfogadás nagyon sokat számít. Gézának a pozitív életszemlélete, inspiráló magatartása olyan, amit mi is át tudunk venni” – nyilatkozott Gyula, aki már régóta dolgozik ebben a körben. Dely Gézával, a Nem Adom Fel egyik szervezőjével készítettünk interjút.
Röviden összefoglalva mit mondana, mi a céljuk?
Szeretnénk, hogy a Nem Adom Fel egy olyan üzenetalapú hely legyen ebben a világban, ami arról beszél, hogy ha bárki bármikor hátrányos helyzetűnek van minősítve az életben, ha nem adja fel, rendkívüli dolgokat tud létrehozni. Mindenki nagyon sikeres dolgoknak lehet a részese, ha ki tudja hozni magából a legtöbbet.
A cél nem a fogyatékossággal élő emberek támogatása az ő nehéz helyzetükben. A fogyatékossággal élő emberek is válaszút elé kerülnek, akárcsak bármelyikünk, aki nehézséget él át. Ilyenkor vagy megkeseredem, és azt mondom, hogy le van fütyülve minden, nem érdekel semmi. Vagy pedig tudomásul veszem, hogy az életemben adódott egy nagyon nehéz helyzet, amiből ki fogom hozni a lehető legjobbat. Aki ezt a második utat választja, azt gondolom, nagyon nagy értéket tesz hozzá a társadalomhoz, önmagában ezzel a választással.
Miképp lehet kihozni a maximumot egy fogyatékossággal élő ember helyzetéből?
Például a Nem Adom Fel Alapítvánnyal vannak hátrányos helyzetű családokat segítő kezdeményezéseink, ahova szintén a sérült emberek járnak le segíteni. Ott Borsodban az emberek gyakran kilátástalannak élik meg a sorsukat. S ha egy akár testi vagy érzékszervi fogyatékos lemegy, s mondja, „Jöttünk segíteni! Mi szeretnénk hozzátenni valamit a világhoz, hisz rengeteg lehetőség van!” – akkor az emberek magukhoz kapnak, hogy tényleg, akkor csináljunk valamit. Ha te vagy én lemegyünk, arra lehet azt mondani, hogy neked könnyű. De ha egy sérült ember mondja, arra nem lehet ezt mondani! A szociális munkába való bekapcsolódás egy nagyon fontos lehetősége a fogyatékossággal élő embereknek. Ez ma még nincs kiaknázva, ebben szeretnénk zászlóvivők lenni.
Aki fogyatékossággal él, az
nemcsak egy nehézséget kapott, de egy különös lehetőséget is, amivel hozzáadhat valamit a világhoz.
Találó volt a névválasztás, úgy érzem…
Igen, és ez nem volt tudatos. Maguk a sérült fiatalok mondták mindig, s így lett végül ez a nevünk. De csak sokkal később csodálkoztunk rá, hogy basszus, ez nagyon jó! Az alapítvány jelmondata egyébként az, hogy „Mindenki elég gazdag ahhoz, hogy másoknak segítsen” – csak az a kérdés, hogy én magamat szegénynek definiálom vagy gazdagnak.
Én személy szerint abban hiszek, hogy az Isten mindenkit annyi dologgal ajándékozott meg, ami sokszorosa annak, amit be tudunk fogadni. De mi, emberek, sokszor olyan lelki nehézséggel küzdünk, mint amikor valakinek kálcium-felszívódási zavara van. Hiába viszi be a kálciumot a szervezetébe, egyre többet és többet, ha nem tudja felszívni. Ugyanígy, mi, emberek,
öröm-felszívódási zavarban szenvedünk.
Annak, ami az életemben rendelkezésre áll, a töredéke elég lenne ahhoz, hogy elégedett legyek – ha ezt megélem.
Milyen a kapcsolat a dolgozókkal?
Amikor én huszonévesként erre a területre kerültem, többnyire arra szocializálódtam, hogy a civil szervezetekben a segítők és a segítettek között egy éles határvonal van. Például, amikor egy táborban takarodó van, a (felnőtt korú!) fogyatékossággal élők lefekszenek, s a segítők akkor kezdenek élni. Buli, gitározás, sör, mindenki jól érzi magát. Külön körben. A Nem adom fel nem ez a világ – bár mi is szép fokozatosan alakultunk át. Nálunk a fogyatékossággal élő társaink kollégák, barátok. Nincs segítő, segített. Itt emberek vannak, akik szeretnék megélni, hogy jobb velünk a világ. Ebben teljes egyenrangúság van, sőt, lelki állóképességben nem vagyok olyan erős, mint a fogyatékossággal élő barátaim, sok mindenben én tanulhatok tőlük.
Mitől függ vajon ez a lelki állóképesség?
Legfontosabb a szándék, a döntés, hogy a tőlem telhetőt meg akarom tenni...
Tehát erre bárki képes lehet.
Ez egy nagyon nehéz kérdés, hogy mi mindenből áll össze a lelki állóképesség, akár már gyerekkorban… De én abban hiszek, hogy az önbizalom attól növekszik, hogy reális célokat tűzök ki, és teljesítem őket. Ahogy a futásban vagy az úszásban lehet fejlődni, egyfajta lelki edzéssel is lehet előre jutni. Egy bizalommal teli környezet persze nagyon sokat adhat.
Ez mennyire adott az érintetteknek általában?
Azt látom, hogy Magyarországon, illetve az európai kultúrában a fogyatékosság az egy tragédia. De abból a szemléletből nézve, hogy Isten mindenkinek többet adott, mint amit fel tud dolgozni, ez nem kéne így legyen. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az, ha valakinek fogyatékos gyermeke születik, ebben a kultúrkörben egy nagyon nehezen feldolgozható élmény. Sajnos az édesanyák nagyon nagy százaléka – minden tisztelet mellett! – tragédiaként tekint a fogyatékos gyermekére. Természetesen erről nem tehetnek, és a szülők bármit megtesznek, hogy mindent megadjanak a gyermeküknek, de ha valaki úgy nő föl, hogy körülötte mindenki tragédiának tartja őt, nem tudja másnak megélni magát. Nagyon ritka az, hogy erre valaki „Nem adom fel”-lelkülettel tud reagálni.
A fogyatékossággal élő gyermekeknek és felnőtteknek leggyakrabban nem az a valódi hátrányuk, hogy kerekesszékben ülnek vagy nem látnak, hanem hogy nem tudják elképzelni, hogy elég értékesek ahhoz, hogy hozzá tudjanak tenni a világhoz.
És milyen ebből a támogató közegből, amit itt a Nem adom fel által nyújtott munkahely jelent, nap mint nap visszatérni abba a világba, ahol a fogyatékosságot tragédiának tekintik?
Múltkor valakit kérdeztem pont, hogy mit jelent az egészséges személyiség. Azt mondta, hogy az egészséges személyiség megoldott problémák sorozata. Olyan ez, mint a vitorlásnál a tőkesúly – minél nagyobb ez a súly, annál kevésbé borulok fel. Minél több élménye van valakinek arról, hogy sikeresen tud helyzeteket megoldani,
annál stabilabb lesz.
Nekünk az a dolgunk, hogy ezt a tőkesúlyt nehezítsük. Azt, hogy valaki milyen nehézzel jön, azt nem tudjuk befolyásolni. De az, hogy önmagához képest ellenállóbb legyen, bízzon a saját terveiben – ez működik, úgy érzem.
Mesélne egy történetet, ahol valami ilyesmi történt?
Mondok egy nagyon jó példát. Visszatérve azokra a táborokra, amit említettem. Amikor az első ilyen táborok voltak, ott volt egy fiatalember. Zolinak hívták, később a Nem adom fel együttes frontembere lett. Ő is egyike volt azoknak a fogyatékos fiataloknak, akiket tíz órakor lefektettünk, s utána elkezdtünk zenélni. Mindig azt lehetett hallani, hogy valaki hátulról beleénekel. Zoli volt az. Visszakísértük, mondván, már takarodó van. Tíz perc múlva újra ott volt, aztán fél óra múlva is… A harmadik napon már azt mondtuk, na jó, maradjon. Aztán ő lett az egész éneklésnek a központja. Ő egy olyan színpadra termett személyiség, hogy a társaságban egyszerűen mindenki őrá figyel. Ez egy adottság. Később ezt az adottságát meg tudta élni zenészként, az Arénában énekelt számtalanszor, Magyarország összes sztárjával fellépett… Ő valóban egy sikertörténet. Az adottságait a lehető legjobban ki tudta és ki tudja használni a mai napig. De ehhez, azt gondolom, kellett az a környezet, amelyet a Nem Adom Fel csapata jelentett, és kellett a szüleinek az elfogadó, bátorító szeretete is. De ezen kívül is rengeteg olyan történetünk van, hogy emberek itt önmagukra találtak.
Kérdezek egy kicsit a mindennapokról. Miben más ennek a helynek a működtetése, mint egy átlagos kávézónak?
Nehéz megmondani, átlagos vendéglátóhelyen sosem dolgoztam. Közülünk senki sem jött vendéglátóipari múlttal, mindent meg kellett tanulnunk, bár persze kaptunk szakmai segítséget. Nehéz összehasonlítani, de alapvetően a civil és az üzleti szféra között az a nagy különbség, hogy az előbbiben a visszajelzés nem annyira direkt. Az üzletben mindent a pénz mér. A civil szférában elveszítjük önmagunkat, ha csak ez lesz a fontos. Nekünk a pénz csak eszköz.
A dolgozók is vendéglátói háttér nélkül jöttek ide?
A séfünk nem, a többiek nagyrészt igen.
Mégis mindenki profi baristának és felszolgálónak tűnik. Hogy nézett ki a betanítás?
Nyitás előtt volt egy két-három hónapos magunk által kreált tanfolyam, a kiszolgálást, tálcahasználatot, ilyesmiket gyakoroltuk, ebben nyilván segítséget kértünk vendéglátósoktól. A nyitás nagyon huszáros volt. 2016. január 26. éjszaka még senki nem hitte, hogy reggel tízkor itt nyitás lesz. De mégis lett. Ez is egy igazi Nem Adom Fel sztori.
Mi a tipikus reakció a vendégek részéről?
Nagyon pozitív. Kevés mondjuk az olyan ember, aki úgy jön be, hogy nem tudja, mi ez a hely – főleg annak köszönhetően, hogy relatíve eldugott helyen vagyunk.
Volt példa negatív visszajelzésre?
Nem nagyon emlékszem ilyenre. Egyszer-kétszer előfordult, hogy valaki elégedetlenkedett, a Facebookra írt kicsit támadóan… Szóval egy-egy ilyen volt, de az sem kimondottan a sérült embereknek szólt. Összességében, aki ide lejön, az kedves, pozitív. Tényleg nagyon igyekvőek a dolgozóink, nekik ez az életük kinyílása. Élvezik, szeretik, s ha pozitív visszajelzést kapnak, érzik, hogy megbecsülik őket. Meg itt mindig történik valami, programok vannak, híres emberek jönnek, zenélés van, buli van… Egyszerűen az ember azt érzi, hogy a mainstream sodrában vagyok, általam és velem zajlik az élet.
Mik a tervek 2018-ra?
Először is, szeretnénk elérni a fedezeti pontot, hogy éves szinten nullára jöjjünk ki. Vannak olyan hónapok, mikor ez megvalósul, de többnyire nem. A nyár meg egyenesen katasztrofális. Ez azért is problémás, mert ilyenkor a dolgozók azt érzik, hogy nem elég jó, amit csinálnak, nem elég fontosak. Ahhoz, hogy elérjük a fedezeti pontot, fontos része, hogy kiülős hely legyünk. Szerencsére most megnyertük az Erste Bank Higgy magadban! pályázatát, úgyhogy belevághatunk a kialakításba. A teraszépítés szoft verziója az, hogy a parkolókat megszerezzük, s oda csinálunk kiülős részt. De a mi reményünk az, hogy ha az étterem előtti útszakaszon létrehozhatnánk egy varázslatos, mesés közösségi teret, ami kulturális központ is lenne. Ehhez szükség lenne egy nagyobb összefogásra, de egész Józsefvárost „fölvirágoztatná” kicsit.
Szeretnénk emellett elterjeszteni a Nemadomfel vásárlói kártyánkat – erre bármilyen összeget fel lehet tölteni, s ajándékba adni. Akár cégek a dolgozóiknak, akár családtagoknak, hiszen ez amellett, hogy ajándék, egy szép üzenet is, és egy jó vacsora mindenkit összehoz.
Mit javasolna annak, aki szeretne közelebb kerülni ehhez a világhoz?
Jöjjön el, igyon egy kávét… Csak az furcsa, ami szokatlan. Ha valaki nem dolgozik börtönben, annak az egy furcsa és misztikus világ. Ugyanígy, aki nem sebész, annak az idegen. Nekem sokszor az a furcsa, hogy másoknak miért nem természetes fogyatékossággal élő emberekkel dolgozni. Csak az marad félelmetes, amit az ember nem ismer. Érdemes megismerni őket. Annyi jó ember van. Amúgy is, de a fogyatékos emberek között is. Élvezni kell egymás társaságát, minden emberi kapcsolat ajándékká válhat.
