Mindennel kapcsolatban lenni – a közösségi média hatása életünkre

Napjainkban egyre több a telefont nyomogató ember a közvetlen környezetünkben. Bármelyik pillanatban azon kapjuk magunkat, hogy már megint csak a telefonunkon görgetjük a közösségi oldalak hírfolyamait. Vajon ez milyen hatással van ránk? Miért ragaszkodunk ennyire az Instagramhoz és a Facebookhoz? Rengeteg tanulmány foglalkozott már az online lét, a virtuális valóság témájával. Vizsgáljuk meg, hogy eddig mire jutottak a szakemberek!

Egy amerikai kutatás szerint az emberek párbeszédeik 40 százalékában magukról beszélnek, ellenben egy internetes portálon ez az érték a kétszeresére nő. Vajon miért?

Ha elképzeljük, hogy egy párbeszéd során mennyi mindenre kell odafigyelnünk, máris megkapjuk a választ. Egy online, írásbeli formátum során elegendő csak a sorok tartalmára figyelni. Azt, hogy milyen ruhában, milyen hangulatban, hogyan és milyen non-verbális jelekkel kommunikálnak velünk beszélgetőpartnereink, már nem kell monitoroznunk. Tehát az online világban egy egyszerűsített kép vár ránk, amiben elegendő csak a tartalom elemzése és megértése, így egy helyre koncentrálódik figyelmünk. Ez sokkal energiatakarékosabb megoldás, vagyis a kognitív kapacitásunkat sokkal kevésbé igénybe vevő mechanizmus.

Azonban megoszthatunk képeket az interneten, amivel prezentáljuk magunkat. Ez azt jelenti, hogy a folyamatos „helyzetjelentés” helyett cenzúrázott, szerkesztett tartalmakat nyújthatunk másoknak.

A képekkel fiktív valóságot teremtünk, amivel megtéveszthetjük magunkat és a környezetünket is.

Ennek pozitív és negatív hatása is lehet az önbizalmunkra, hiszen önbecsülésünk és önmegerősítésünk megváltozhat. Gondoljunk a rengeteg üzenetre, amelyek pozitívan értékelnek minket. Ettől sokkal magabiztosabbá válhatunk, nem törődve azzal, hogy egy adott képpel egyébként egy órán át foglalkoztunk, miközben még barátnőnkkel is összevesztünk, hogy milyen kompozíciót alkossunk. Az árnyoldala a túlzott önbizalmon kívül a zaklatás veszélye, a negatív megnyilvánulások, verbális bántalmazások megjelenésének a lehetősége.

Dr. Zacher Gábor a személyiség változására, valamint a személyiségzavarok létrejöttének veszélyére is felhívta már a figyelmet. Egy előadásában azt hangsúlyozta, hogy az online lét során bármilyennek beállíthatjuk magunkat – bármilyen személyiségjellemzővel, hobbival, tulajdonságokkal is létezhetünk a virtuális világban. A személyiségzavaron túl a magányosság is fontos problémája a mai fiataloknak, rengetegen virtuális baráti körrel rendelkeznek úgy, hogy a valós kapcsolataikat nem tudják fenntartani, hiszen nehezen kommunikálnak szemtől szemben.

Mit tesz velünk egy like?

Akárhányszor feltöltünk egy posztot, fényképet, egyéb tartalmat bármilyen közösségi hálóra, biztosan kapunk rá visszajelzéseket. A legfőbb ilyen reakció a kedvelés. Az olvasó is átélhette vagy megélhette már, hogy egy kép megosztása után percenként nézi fiókjának értesítéseit, hányan lájkolják, hogyan reagálnak legújabb posztjára.

A like önmegerősítő hatású, segít kapcsolatot teremteni és fenntartani azt. Gyakran a kölcsönösséget is kifejezzük vele – gondoljunk a bizonyos „vissza like-olásokra”, csak mert a múltkor kedvelte az illető az én posztom. A kölcsönösség gyakran megjelenik írott formában is, mikor nyíltan megkérnek minket hozzászólásban, hogy „like és vissza-like”.

Miért kommentelünk?

Gyakran hozzászólások formájában fejtjük ki véleményünket. Ezen felül egy-egy komment a megértést is szolgálhatja. Sokszor a posztok alatt lévő hozzászólásokból több információt nyerhetünk, illetve megérthetjük az emberek gondolatmenetét egy komolyabb hangvételű tartalom esetében.

Mindezek tudatában, vajon mitől leszünk mégis függővé? Mi szükséges ahhoz, hogy szervezetileg is vágyjunk bármilyen megosztásra, kedvelésre és posztolásra? A testünkben számos hormonális változás megy végbe, míg a hírfolyamunkat végigtekerjük. Nézzük, milyen hormonokról van szó!

A dopaminról és az oxitocinról. Az előbbi a kiszámíthatatlanság serkentéséért felelős, a pozitív visszacsatolást és az információk keresését fokozza, tehát az érdeklődés és annak fenntartása a dopamintermelődés következménye. Míg az utóbbi, vagyis az oxitocin a fő oka a közösségi oldalak gyakori használatának.

Az ölelkező hormonként is ismert biológiai anyag legtöbbször ölelkezéskor és csókolózáskor termelődik szervezetünkben, illetve napjainkra már az Instagramozás közben is.

Amerikai kutatók szerint 10 perc tweetelés vagy rövid tartalmak megosztása 13 százalékos oxitocin-növekedést eredményez. Mindez azt is jelenti, hogy ezek a folyamatok felelősek a csökkent stressz-szintért, emelkedettebb empátiáért, bizalomért és szeretetért – vagyis ezeknek az érzéséért.

Ha testünk ilyen pozitív változásokon (pozitív érzések megélésén) megy keresztül, érthető, hogy gyakran internetezünk. Azonban nem szabad megfeledkezni a felelősségről, amit ezáltal kapunk. Fontos, hogy milyen tartalmakat osztunk meg magunkról, gondolatainkról és barátainkról.

Gondoljunk csak bele, néhány évtizede még nem is volt internet, most pedig nélküle szinte létezni sem tudunk. Hogyan lehet ezzel megbirkózni egyedül, és hogyan adhatjuk át a megszerzett tudást utódainknak? Talán szüleink legnehezebb feladata ez, hiszen mikor ők gyermekek voltak, nem volt ilyen,

így nem is létezik számukra egy követhető modell, ami szerint cselekedhetnének.

Ilyen esetben vajon hogyan kellene eljárniuk? Ehhez kapcsolódóan két filmet szeretnék ajánlani olvasóink figyelmébe! Az egyik a Férfiak, asszonyok és gyerekek című film, amiben a gyerekek és a szülők hozzáállása az internethez és közösségi médiához látható.

Egy másik pedig a B.Ú.É.K. Ez egy magyar játékfilm, amiben a néző figyelemmel követheti, hogy mi történik egy baráti társaságban, ha egy este nyilvánosak lesznek a privát üzenetek, hívások és bejegyzések. Ugyanebben a filmben másképp van hatással a kapcsolatokra a közösségi média, de mindenképp érdemes azt a perspektívát is követni, amiből kiderül, hogy magánszféránk hogyan jelenik meg a közösségi hálón.