Mit ad egyik ember a másiknak? Önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét – Erich Fromm munkássága

Erich Fromm (1900-1980) a humanisztikus pszichológia meghatározó egyénisége. Munkásságával alapvető értékrenddel gazdagította mind a pszichoanalízis, mind a politológia, etika vagy a filozófia tudományát, egyéni és társadalmi szinteken egyaránt. Cikkünkben Fromm szakmai hitvallását kívánjuk ismertetni.

Erich Fromm 1900. március 23-án született Frankfurtban. A német pszichoanalitikus és szociálpszichológus meghatározó elméletekkel gyarapította a humanisztikus pszichológia tudományágát. Fromm munkásságának központi elemét képezte az egyén és a társadalom közti interakciók vizsgálata, elméleteit is ezen keretek mentén fogalmazta meg.

1918-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait a Frankfurti Egyetemen, majd 1922-ben, a Heidelberg Egyetemen szerzett doktori címet. Habár ortodox zsidó család sarjaként a zsidókat érintő törvényből, szociológiából doktorált, érdeklődése később a pszichológia és a szociálpszichológia irányába fordult.

A Müncheni Egyetemen és a Berlini Pszichoanalitikus Intézetben később pszichoanalízisben képződött tovább. Freud tudattalannal kapcsolatos elméletei erősen foglalkoztatták, és Fromm úgy vélte, elméleteiben Freud nem szentelt kellő figyelmet a társadalom szerepének és az ebből fakadó, összetett hatásoknak.

Fromm az egyént, mint társadalomból származó „produktumot” fogalmazta meg, a személyiséget, a biológiai mellett, társadalmi és kulturális hatások mentén vélte kibontakozni.

Így tehát, szerinte nem pusztán biológiai ösztönök vagy a drive az, ami elsődlegesen formálja a személyiség kibontakozását. A személyiség alakulását szociális és társadalmi keretben konceptualizálta.

Zsidó származása miatt a második világháborúban elhagyni kényszerült Németországot, 1933-ban az Egyesült Államokba emigrált. Az elkövetkezendő tíz évet a Columbiai Egyetemen töltötte, ahol a Neo-Freudistákkal, többek között Karen Horney-val és Harry Stack Sullivan-nel dolgozott, mint pszichoanalitikus.

1946-ban, New Yorkban, a William Alanson White Intézet társalapítójává lett, mindeközben a Bennington College-ban és a new yorki New School for Social Research kutatóintézetben is vállalt oktatói szerepet.

1951-ben, Mexikóvárosban, a Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetemen (UNAM) nevezték ki a pszichoanalízis professzorává, később innen vonult nyugdíjba. Ezen évei alatt azonban a Michigani Állami Egyetemen és a New York Egyetemen is vállalt oktatást.

Fromm egyre inkább úgy vélte, kevésbé tud azonosulni az akadémia világának tudományos hangvételével. Azt vallotta, a tudományos, magasröptű fogalomtár, a szóhasználat és az általa szűkösnek vélt fókusz nem képes kellően visszatükrözni az emberi lét mélyről gyökerező problémáinak körvonalát. Épp ezért, a későbbi években inkább a laikus közönség felé irányította tanulmányait.

Szabadság, szeretet, eszmeiség

Fromm szerint, ahhoz, hogy a társadalom és az emberiség eszméjét megérthessük, az alapvető emberi szükségleteket kell elsődlegesen megértenünk. Fromm úgy gondolta, a társadalmi rendszerek megnehezítik, már-már ellehetetlenítik az egyéni szükségletek kielégülését, amely ördögi kör módjára, állandó konfliktusokat eredményez ember és társadalma között.

Fromm elméleteinek kulcstényezőjét a szabadság eszméje képezte. Nézete szerint, ahogy a társadalmak fejlődnek, úgy kerül az ember egyre távolabb és távolabb a természettől, amely miatt egyre erősödő szorongással kell szembenéznie.

A társadalmi rendszerek keretet adnak a személyiségnek, de az olyan állandó és folyamatos társadalmi változások, mint a technológiai fejlődés, a hagyományok és rítusok fokozatos eltűnése, az erkölcsi normák rugalmasabbá válása miatt az egyén egzisztenciális szorongást él át. Ezen szorongás bizonyos módszerekkel enyhíthető, azonban teljesen soha nem szűnik meg.

Menekülés a Szabadság Elől (1941) című, első átfogó esszéjében a szabadság eszméjét vizsgálja. Úgy fogalmaz, a modern ember a szó pozitív értelmében nem nyerheti el a valódi szabadságot, amely az intellektuális, érzelmi és érzéki adottságainak kiteljesedésével járna. Ehelyett ennek ellenkezőjével néz szembe – az elszigeteltség és a bezártság érzésével, amely óhatatlanul szorongással tölti el, emiatt pedig tehetetlenné és erővesztetté válik.

Fromm szerint tehát maga a szabadság eszméje az, ami megbéklyóz bennünket.

Elmélete szerint, életünk során valójában épp ez elől a szabadság elől kívánunk elmenekülni, annak reményében, hogy végül fellelhessük a szó pozitív értelemében vett szabadságot, amely túlmutat a társadalmi értékrendünkön.

Fromm a társadalmi folyamatokból fakadó egzisztenciális szorongás legyőzésére két kulcstényezőt fogalmazott meg. Az egyik a munka, amely közösen, a társadalommal és a társadalomért végezve enyhítheti a felgyülemlett szorongást. A másik tényező pedig maga a szeretet, annak kifejezése és megélése.

Egzisztenciális szükségletek

Fromm úgy vélte, az egyén alapvető problémája, hogy a társadalomtól elszigetelve érzi magát, mégis valahol egyé szükséges válnia azzal. Öt alapvető egzisztenciális szükségletet fogalmazott meg, melyek az egyén létfenntartásával kapcsolatosak, s meghatározólag hatnak arra, ahogyan a világot megtapasztaljuk magunk körül.

Elsődlegesen a kapcsolódásra való állandósult igényt fogalmazta meg, melyet az elidegenedéssel állított páhuzamba. Vagyis, ha a kapcsolódási igényünk nem elégül ki, megtapasztaljuk az elidegenedést, amely számos mentális patológiát, egyúttal pedig társadalmi problémákat eredményezhet. Ideális esetben ezen kapcsolódáson keresztül éljük át az örömöt és tapasztaljuk meg a mentális jóllétet.

Fromm emellett a hovatartozás igényét az emberi és nem emberi világ közti elszakadással hozta összefüggésbe. Szerinte az egyén állandó igényt tart fenn, hogy gyökeret verhessen a világban, egyúttal tartozni is szeretne mind a természeti világhoz, mind a társadalomhoz. A hovatartozás és a kapcsolódási igény együttes kielégülésével lesz képes az egyén kapcsolódni a környezetéhez és a szociális közegéhez, amely enyhíti az elidegenedés érzését.

A korábbi két szükséglet szorosan összefügg az egyén azonosulási igényével. Fromm szerint ahhoz, hogy megfelelően kapcsolódhassunk a környezetünkhöz és önmagunkhoz, az azonosulás utáni igényünknek is ki kell elégülnie. Ezen szükségletek kölcsönösen hatnak egymásra, mind egyéni, mind társadalmi szinteken.

Fromm emellett megfogalmazta az igényt egy úgynevezett tájékozódási keretre, melyet a társadalom maga testesít meg az egyén számára, az adott kultúrával, értékrenddel, erkölcsi és morális normákkal, melyek eligazodni segítenek saját környezetünkben. Magát, az egyén felfogását, a megértést határozta meg tájékozódási keretként.

Alapvető szükségletként fogalmazta meg a szeretetre és a transzcendenciára való igényt, mely utóbbit nem kifejezetten vallási értelemben, hanem saját, narcisztikus szükségleteinken való túlhaladásként fogalmazott meg. Később kiegészítette elméletét a hatékonyságra és az ingerlésre vagy serkentésre való szükséglettel, mely utóbbit olyan komplex ingerek segítségével elégítheti ki az egyén, mint a művészetek, különböző eszmék és az emberi szeretetkapcsolatok. Szerinte a társadalom egy részének egyszerűbb, egy másik rétegnek már komplexebb ingerekre van szüksége a kielégüléshez.

Kétségkívül, Fromm nagy hangsúlyt fektetett a szeretet témakörére, annak meghatározó szerepére, mind egyéni, mind szociális szinteken.

A Szeretet Művészete (1956), esszéjében a szeretet kérdését taglalja, nem is akárhogyan. Fromm ugyanis már előre figyelmezteti az olvasót, hogy ha a szeretet „gyakorlásához” keresnénk praktikai instrukciókat, azt mindhiába tesszük. Művében épp azt fejtegeti, hogy maga a szeretet egy rendkívül komplikált érzés, melynek valós és mély megtapasztalására csak a szerencsések lesznek igazán képesek. Pontosabban azok, akik hajlandók folyamatosan, gondosan munkálkodni saját személyiségük fejlesztésén.

A szeretet valódi megtapasztalását Fromm tehát a személyiségfejlődéssel, az arra való kellő nyitottsággal hozza összefüggésbe.

Vagyis, hogy megtapasztaljuk a szeretet eszméjét, képesnek is kell lennünk a szeretetre – hogy szeressük saját magunkat és a környezetünkben lévő egyéneket egyaránt.

Ahhoz, hogy képesek legyünk szeretni, bátorságra, hitre és fegyelemre van szükségünk, melyek mentén kibontakozhat a személyiségünk azon része, amely képes lesz megtapasztalni a szeretet valódi eszméjét.

A szeretetre való képesség tehát a személyiség érettségétől és az önmagunkkal kapcsolatos tudásból tevődik össze, melyre Fromm különös hangsúlyt fektetett.

A Szeretet Művészete esszéjét Fromm már kifejezetten a laikus közönségnek címezte, mely mind nyelvezetében, mind témaválasztásában a tudományhoz kevésbé értő közönségnek szólt. A publikálást követően könyve végül nagy sikert aratott, csaknem huszonötmillió példányban kelt el.

Fromm kiemelkedő érzékkel foglalt össze komplex elméleti kérdéseket és gondolatokat olyan tudományágakból, mint a pszichoanalízis, az etika, a teológia, a politológia, szociális filozófia és kultúra. Ennek köszönhetően a témához kevésbé értőket is magával ragadják művei, mely gondolkodóba ejt és egyúttal továbbgondolásra sarkallja az olvasót.

Erich Fromm munkássága a humanisztikus irányzat meghatározó alkotóelemét képezi. Hitvallásával olyan ideális irányba kívánta terelni a társadalmat, melyben a szeretet és az emberség eszméje mindenek felett áll, ahol egy egymásról gondoskodó és örömteli közösség teremtődik, és az egyéni kreativitás és adottságok kibontakozása a közösség megőrzésével együtt jöhet létre. Ily módon, Fromm munkássága a jelenkorban is iránymutatóként szolgálhat mindannyiunk számára.