Gondoltad volna, hogy a párkapcsolatod hasonló kihívásokat támaszt eléd, mint gyermekkori fejlődésed? A friss szerelmesek „rózsaszín ködben” fürdő állapota emlékeztethet az édesanyánkkal való kezdetleges szimbiotikus kapcsolatunkra. A párunk különbözőségének észrevétele, és a külön programok igénye számos közös vonást mutat azokkal az időszakokkal, amikor a kisgyerek ráeszmél önálló létére, és ő maga szeretné bekötni a cipőfűzőjét. Miben állnak ezek a hasonlóságok? S hogyan magyarázzák párkapcsolati konfliktusaink gyökereit? Cikkünkből kiderül.
A pszichológiában gyakran találkozunk fejlődésmodellekkel, melyek a saját elméleti keretrendszerük mentén univerzális állomásokat fogalmaznak meg az egyén, a párkapcsolat vagy akár a család fejlődését illetően. Általában olyan szakaszokról van szó, mellyel minden ember találkozik az élete során, s amelyek a ciklusra jellemző lelki kihívások elé állítanak bennünket. A következő szakaszba lépés feltétele az előző feladatának teljesítése. Ha ez valamilyen oknál fogva meghiúsul, a megoldatlan feladat konfliktusa továbbkísér bennünket életünk során egészen addig, míg sikeresen meg nem birkózunk vele.
Ellyn Bader és Peter Pearson párterapeuták azt állítják, hogy
párkapcsolataink alakulása jól leírható bizonyos fejlődési szakaszok mentén,
melynek sajátosságai nagyon hasonlítanak a kora gyermekkori fejlődésünk stádiumaira. A szerzőpáros Margaret Mahler pszichoanalitikus tárgykapcsolat- és kötődéselmélete alapján alkotta meg elképzelését a párkapcsolati fejlődési szakaszokról, mely segíthet a pároknak megérteni konfliktusaik gyökerét, és kapaszkodót nyújthat egy-egy megrekedt állapotból történő kilépéshez.
Min megy keresztül egy gyermek?
Mahler az anya-gyermek kapcsolatot vizsgálta a születésétől kezdve nagyjából 3 éves korig. Ezt az időszakot a pszichológiai születésünk kritikus időszakaként írja le, melynek végére ideális esetben stabil reprezentációk alakulnak ki önmagunkról és az elsődleges gondozónkról.
Mahler szerint a gyermek egy normál autisztikus fázisban érkezik a világra, ahol főként belső ingereire képes figyelni. Ahogy elkezd nyitni a külvilág felé az észlelésen keresztül, a szimbiotikus szakaszba lép. Itt nem világosak még számára a határok ő és a gondozó, én és a nem én között. Alapvető egységélményt tapasztal az anyával, mely kielégülést jelent a számára.
A következő fejlődési szakasz megjelenéséhez fontos az anya elérhetősége, gondoskodása. A differenciálódás idején a szimbiózis oldódásnak indul, a gyermek testrészeinek játékos felfedezésével kezd kialakulni saját testtudata, ezáltal az „én-élménye” is erősödik. A gyakorlás fázisa során mozgási lehetőségeinek gazdagodásával lelkesen lát hozzá a világ meghódításához, s ragaszkodik hozzá, hogy egyedül „állja a próbákat”. Bár távolodik az anyától, az elérhetőség továbbra is nagyon fontos, hiszen egy-egy kaland után szívesen visszatér egy kis érzelmi feltöltődésre a mamához.
A gyakorlást követően figyelhető meg az újraközeledési szakasz, amikor a gyermek számára ismét előtérbe kerül az anyával való intim testi kontaktus kialakítása. Ez ugyanakkor egy ambivalens tapasztalat a kicsi számára, ugyanis egyszerre vágyódik a reunióra és küzd az elnyelési félelemtől (az „én” elveszítése egy újabb szimbiózis által). Ezt a konfliktust a tárgy (az anya) belsővé tétele oldja fel. Az individuáció konszolidációjával kialakul egy stabil „én”, valamint az érzelmi tárgy internalizációja is megtörténik, azaz az anya képét akkor is fel tudja idézni, amikor az távol van, ezzel megnyugtatva önmagát.
Mi köze mindennek egy párkapcsolathoz?
Bader és Pearson szerint a mahleri szakaszokon egy optimálisan fejlődő párkapcsolat is keresztül megy. Minden szakasz meghatározott feladat teljesítését várja el tőlünk, csakúgy mint gyermekként. Az új szakaszok komplexebbek a korábbiakhoz képest, új készségeket kívánnak. Ha képtelenek vagyunk teljesíteni az adott állomás feladatát, a párkapcsolatban összetűzések tapasztalhatóak.
- Szimbiózis
Mindnyájan emlékszünk a rózsaszín ködre, az „őrülten szerelmesek vagyunk” pillanatokra. A párkapcsolatban ez az az időszak, ahol szinte nincsenek határok a két személyiség között. A különbözőségeinken átsiklunk, a hasonlóságokat pedig felnagyítjuk. Szenvedély, kiemelkedő gondoskodás jellemzi ezt a fázist. Még kevés az elvárásunk a másik irányába, s kifejezetten hajlamosak vagyunk a kedvére tenni. Igyekszünk jó benyomást kelteni, hiszen
senki nem szeretné kockára tenni ezt az idilli állapotot elvárásokkal, esetleges konfliktusokkal.
Ha mindenki megkapja az odaadást, a kapcsolat létjogosultsága megerősítést nyer, a kötődésnek köszönhetően egy olyan alappal indul a pár, amelyből tovább lehet lépni a következő szakaszba.
- Differenciálódás
Piedesztálról le! Eljön a pillanat, amikor felszáll a köd, és sokkal objektívebben tudunk a partnerünkre tekinteni. Már nemcsak azt vagyunk képesek meglátni, hogy milyen hasonló a humorunk, de azt is, hogy amíg egyikünk szívesen költekezik, fontosak neki az anyagi javak, a másik kétszer meggondolja, mire ad ki pénzt. Nem könnyű időszak ez. A partnerek elkezdik újraépíteni a határaikat. Van, akinél az illúziók feloldódása annyira sokkoló, hogy vége is lesz a kapcsolatnak az „én nem is ebbe az emberbe szerettem bele” érzés kíséretében. Máshol ez jóval lassabb folyamat, és nem is feltétlenül jár szakítással, amennyiben sikerül megbirkóznunk ezekkel az újdonsült tényekkel.
- Gyakorlás
A kapcsolat gyakorló szakaszában önmagunk felfedezése hangsúlyosabb, mint egymásé. A „mi”-n túl ismét lényeges, hogy „ki vagyok én?” Külön programokat szervezünk, visszatérünk a barátokhoz, akiket olyan könnyen ráztunk le a kapcsolat elején. Az autonómia, önértékelés, önerő kérdései válnak központivá. A konfliktusok intenzívebbek lehetnek az épülő határok miatt. A megoldási módszerek kritikusak ilyenkor, hogy az önállósodás ellenére ne szakadjon meg az érzelmi kapcsolat.
- Újraközeledés és kölcsönös egymásrautaltság
Ekkorra ismét van tér arra, hogy a kapcsolat felé forduljunk. Az egyéni sebezhetőség okozta szorongást csillapítja a partner mint támasz. Kevésbé éljük meg veszélyként az egybeolvadás lehetőségét, hiszen van egy stabil „én” a „mi” mellett. Megélhető a sérülékenységünk, a támaszra vágyódásunk. Ahogy sikeresen megbirkózunk az egyes szakaszok kihívásaival, kapcsolatunkban a tökéletest felváltja a reális. Tudjuk, hogy számíthatunk egymásra, ugyanakkor visszük saját életünket is. A stabil szelfek által létrehozott érzelmi kapcsolatok kibírják a valóélet tökéletlenségét és a társ időleges hiányát.
Hogyan alakulhatnak ki „párbajaink” a fejlődés során?
A feszültségek leggyakoribb forrása, amikor a partnerek egymástól eltérő szakaszban vannak, vagy valamilyen külső tényező egy megrekedt állapot egyensúlyát veszélyezteti. Általában akkor kérnek segítséget, amikor az ebből fakadó konfliktusok, szorongás, félelem már elviselhetetlen.
Vannak olyan párok, akik fenntartják az összeolvadást, kerülik a konfliktusokat, különbözőségeiket továbbra is minimalizálják.
„Mi nem szoktunk veszekedni.”
Diszfunkcionális működésükre egy-egy váratlan élethelyzet (például az egyik fél távolabb kap munkát, s már nem tarthatóak a napi közös rituálék) pillanatok alatt rávilágít. Ennek az ellentéte is előfordulhat, amikor harcolnak a felek egymással. Ilyenkor, noha rettegnek, hogy vége lesz a kapcsolatnak, még nem elég érettek, hogy befejezzék a végtelen veszekedéseket. Nincs bizalom, stabil alap, mitől merne differenciálódni bárki is? Optimális gondoskodás szükséges ahhoz, hogy kiszabaduljanak a szimbiózis indákká alakult kötelékéből. Különbözőségeink elfogadásához hosszú az út, és általában konfliktusokkal kövezett. Ilyenkor sokat segíthet, ha adaptív megoldási minták vannak a puttonyunkban az összetűzések rendezésére.
Amikor az egyik fél még szimbiózisban van, nehéz elfogadni a másik szeparációs törekvéseit. A félelem, aggodalom következtében igyekezhet mindent megtenni, hogy visszaálljon a szimbiózis. Ez persze csak olaj a tűzre, a másik még inkább távolodik, mintsem hogy segítse partnerét a megküzdésben, változásban. A szimbiotikus pedig úgy érezheti, nem szeretik eléggé, becsapták. A közös gyakorlás is válhat szélsőségessé. Ha mindketten csak a személyes fejlődésükkel vannak elfoglalva, könnyen eltávolodhatnak érzelmileg. Ha nem kezdeményezik az újraközeledést, a kapcsolat ki fog hűlni érzelmileg.
Nemcsak a szakaszok kihívásai nagyon hasonlóak a gyermekkori fejlődésünkhöz, de azok az egyéni megoldásaink is visszaköszönhetnek, melyeket korai életéveink során kialakítottunk. A szimbiózis szakaszából például nem véletlenül olyan nehéz a kitörés. Érdemes tehát tudatosítani, hogy hol is tartunk jelenleg a párkapcsolati fejlődésünkben. Ha visszatérő konfliktusaink vannak a partnerünkkel, azt vajon magyarázzák-e a fent említett tényezők. Ha pedig úgy érezzük, megoldatlan feladatok várnak ránk, merjünk velük újra szembe nézni, s ha szükséges, segítséget kérni.
