Mit tanított Morgan Freeman a pszichoterápiáról?

Sok mindenre van radarunk. Például arra is, hogy mennyire hiteles és önazonos egy embertársunk. Van egy ösztönös megérzésünk arra vonatkozóan, hogy szerepet játszik-e a velünk szemben lévő (még ha nem is mindig jók a megérzéseink), és általában elveszítjük a bizalmunkat azzal szemben, akiről azt feltételezzük, hogy nem a valódi arcát mutatja. Miért különösen lényeges a hitelesség egy terapeuta számára, és mit tanulhatunk Morgan Freemantől magánemberként és pszichológusként egyaránt? Tringer László könyvét alapul véve és továbbgondolva ezekre a kérdésekre keressük a választ. 

Talán nem túlzás azt állítani, hogy egy pszichológus egész szakmai pályafutása során tanulja azt, hogy miképp viselkedjen egy terápiás helyzetben. Még egy hatalmas tudással és tapasztalattal rendelkező szakember is kerülhet olyan szituációba, melyben addig nem volt, s ezért ez új kihívást jelent és új felismerésekkel szolgál számára arról a rendkívül komplex jelenségről, melyet pszichoterápiának hívunk. Vannak azonban olyan alapkövetelmények a terapeuta attitűdjét illetően, melyeket már az egyetemi képzés első éveiben igyekeznek az oktatók minél jobban a hallgatók fejébe verni. Egy ilyen követelmény a kongruencia, vagy más néven hitelesség, önazonosság.

Hiteles ember, hiteles terapeuta

Carl Rogershez, a személyközpontú lélekgyógyászati irányzat atyjához köthető a fogalom beemelése a terápiás gyakorlatba, aki rájött, hogy a terapeuta őszinte és hiteles viselkedése a terápiás munka elengedhetetlen feltétele. Mit is jelent a hitelesség? Általánosságban azt, hogy az önkép és a tapasztalatok (élmények, gondolatok, érzések és cselekedetek) szubjektív összhangban állnak egymással. A kongruensen viselkedő terapeuta számára hozzáférhetők azok az érzelmek, melyeket megtapasztal, azokat tudatosítani és a megfelelő időben kifejezni képes. Nem rejtőzködik a kliense előtt, önmagát adja és azonos önmagával, ezáltal egy valódi, személyes kapcsolatba tud kerülni vele, mint ember az emberrel.

Ennek a feltételnek senki sem felel meg teljesen, de minél jobban el tudja fogadni valaki azt, ami benne végbemegy, annál kongruensebb – írja Rogers, aki szerint a mindennapi életünkben is jól meg tudjuk különböztetni, hogy kik azok, akik egy álarc mögé bújva lépnek kapcsolatba a többi emberrel, és kik azok, akiknek erre nincs szükségük, mert önazonos módon tudják megmutatni a külvilágnak azt, amik ők maguk. Ez utóbbi emberekben sokkal jobban megbízunk, hiszünk nekik, mert úgy érezzük, hogy nem játszanak előttünk szerepet.

A nagy mértékben kongruens ember közvetlen és őszinte mindabban, amit mond, de nem érez kényszert arra nézve, hogy a megélését közölje, és arra sem, hogy visszatartsa azt valamilyen önvédelmi célzattal.

A kongruencia nyilvánvaló hiányáról akkor beszélhetünk, amikor az egyén mást mond, mint amit kifejez a mimikája, a gesztusai és egyéb nonverbális jelzései által.

A személyközpontú irányzat vezető alakja amellett érvel, hogy a hitelesség – mint olyasvalami, amire az embereknek érzékeny radarjaik vannak – kulcstényezőnek bizonyul a terápia sikeressége szempontjából is: minél kongruensebb a gyógyító, annál nagyobb a valószínűsége, hogy személyiségváltozást tud elérni a kliensénél. Ennek tudatában felmerül a kérdés, hogy mi az, ami növelni tudja a terapeuta hitelességét? Mindenekelőtt az önismeret, melyre a saját terápiájában tehet szert, vagyis abban a folyamatban, amikor ő is elmegy terápiába és klienssé válik.

Miért lesz képes valaki hitelesen reagálni, ha kellő önismeretre tett szert? Azért, mert ha a szorongások méregfoga kihúzásra került, akkor nincs szükség arra, hogy az egyén rejtegesse azokat.

Egy terapeuta nem attól lesz jó, hogy diadalmenet volt az egész élete,

soha nem haragudott az anyjára vagy az apjára, semmiféle bántódás nem érte, és semmilyen krízist vagy heves szorongást nem élt át. Az tesz kompetenssé egy szakembert (többek között), ha a múltban szerzett sérüléseire reflektív, azokkal tisztában van és megdolgozta őket, ezért konstruktívan fel tudja használni őket a terápiás munka érdekében. Ez a tisztában levés teremti meg annak a lehetőségét is, hogy felismerje, mi az, ami róla szól a terápiában, és mi az, ami a kliens érzése.

Morgan Freeman mint tanító

Hogy érzékeltessük a hiteles megjelenés erejét, A remény rabjai című filmből idézünk fel egy jelenetet, mely – bár nem pszichoterápiás szituációt illusztrál – nagyszerűen mutatja be azt, hogy mekkora hatást gyakorol a hiteles kommunikáció a környezetre. A jelenetben azt láthatjuk, ahogyan az emberölés miatt börtönben fogvatartott Red (Morgan Freeman) már a többedik alkalommal ül le egy bizottság elé, melynek az a feladata, hogy a sok évtizednyi rabság után felmérje: veszélyes-e még ez az ember a társadalomra, vagy képes beilleszkedni és ki lehet engedni? A film két előző ilyen vizsgálatot mutat meg, ahol Red mindenhogy viselkedik, csak hitelesen nem. Sablon kérdésekre sablon válaszokat ad, a megbánásról úgy beszél, hogy közben érzékelhető a mögötte lévő tényleges átélés hiánya. A válaszai ilyesformán tartalmilag nem rosszak, de összhatásukban hiteltelenek, amit pontosan érzékelnek a  bizottság tagjai, és megtagadják tőle a szabadulást. Red ezek után még éveket tölt el a börtönben. Ez idő alatt komoly formálódás megy végbe a személyiségében is,

egyfajta lelki békére lel és összhangba kerül saját magával.

Végül így „ülteti le” a rendező harmadik alkalommal a karaktert a bizottság elé, ahol teljesen máshogyan reagál ugyanarra a feltett kérdésre, mely így hangzik: „Hogy érzi, jó útra tért?” Az, hogy mi történik ezután, talán már nem is szorul különösebb magyarázatra.

https://www.youtube.com/watch?v=jGr2wvXE6bA

Amennyiben úgy érzed, hogy valamilyen nehézséged miatt szívesen bevonódnál egy terápiás folyamatba, úgy segítségedre lehetnek Terápiás & Tanácsadó Központunk pszichológusai.