Nagyon ritka jelenség az élővilágban, hogy egy faj nőstény egyedei termékenységük elvesztése után még hosszú évekig élnek. Az emberi élettartam egyre növekszik: a nők lassan fél életüket töltik poszt-termékeny, azaz termékenység utáni életszakaszban. Mivel magyarázható a menopauza kialakulása? Származhat-e evolúciós előnyünk abból, ha ebben a késői életszakaszban már nem tudunk szaporodni?
Korábban néhány tévhiten keresztül foglalkoztunk a menopauza tüneteivel és általános megítélésével (I. rész, II. rész). Az emberi faj mellett más élőlényekre is jellemző, hogy a nőstények elveszítik termékenységüket még a természetes élettartamuk vége előtt. A fogságban élő fajok poszt-termékeny életszakasza egyértelműen a mesterségesen meghosszabbított élettartam következménye. Bizonyos cetféléknél és rovarféléknél azonban vadon élve is megfigyelhető a termékenység „idő előtti” megszűnése.
Ezen élőlényeknél a reproduktív öregedés gyorsabb, mint a szomatikus öregedés.
Izgalmas evolúciós kérdés, hogyan és miért alakult ki a menopauza, milyen funkcióval bír? A tudósok többféle elméletet is megalkottak ennek megválaszolására, amelyeket Takahashi, Singh és Stone 2016-os publikációja összegez. Az alsó paleolit időszak egyedei még rövid életűek voltak, alacsony túlélés és termékenység jellemezte a késői életkort (ahogyan például a mai csimpánzokat). Az emberi menopauza eredetét taglaló elméletek három fő változáshoz kötődnek: átalakult a párválasztási viselkedés, meghosszabbodott az élettartam és a társas interakciók is módosultak.
„Párválasztási hipotézis”
Morton és munkatársai (2013) szerint a párzási szokások átalakulásában keresendő a menopauza megjelenésének magyarázata. Ugyanis kizárólag a fiatal nőket érintette a szaporodás, így az idősebb nők szelekciója csökkent. Ebben az életkorban megjelenhetett és felhalmozódhatott egy semleges hatékonyságú nőstény-specifikus mutáció, amely a termékenység csökkenéséhez (reprodukciós öregedéshez), a menstruációs ciklus megszűnéséhez vezetett.
„Élettartam termék hipotézis”
Ezen elmélet szerint a születéskor várható élettartam növekedése adott lehetőséget a menopauza megjelenésének. A modern ember tovább él elődeinél, a nők túlélik saját szaporodási kapacitásukat. A rövidebb életpálya alatt nem mutatkozhatott volna meg a reprodukciós öregedés fenotípusa. Ám bizonyíték van arra, hogy a modern vadászó-gyűjtögető társadalmakra is jellemző a hosszú poszt-termékeny időszak (Croft és munkatársai, 2015; Field és Bonsall, 2017), annak ellenére, hogy nem férhetnek hozzá a modern gyógyszerekhez, és magas halandóság jellemző rájuk.
„Nagymama hipotézis”
Ez a megközelítés a társas interakciókban bekövetkezett változásokhoz kapcsolja a menopauza megjelenését. Az elmélet azt mondja, hogy a menstruációs ciklus megszűnéséhez az vezetett, hogy az idősebb, nem szaporodó nők elkezdtek az unokáik nevelésével foglalkozni ahelyett, hogy több saját utódot nemzettek volna.
A nagymama hipotézis Hawkes és munkatársainak nevéhez köthető (1998), eszerint
a reproduktív inaktivitás valójában adaptív.
A nagymamaság jól példázza a rokonszelekciót, melynek alapja, hogy a rokon egyedek génállományában sok egyezés található. Ez magyarázhatja azt a viselkedést, amely során az egyed szaporodási esélyei csökkennek, míg utódai szaporodási esélyei növekednek. Az unokákról való gondoskodás lehetővé teszi a saját utódok mielőbbi ismételt szaporodását, ami az ő rátermettségükhöz (fitneszükhöz) járul hozzá. A kutatások azonban többnyire nem erősítik meg azt a feltételezést, hogy az unokák nevelése által keletkezett inkluzív (kiterjesztett) fitnesz valóban kompenzálja az elveszett egyéni fitneszt.
Egy újabb kutatás azonban nagyon ígéretes eredményekkel szolgál, bár felülírja a nagymama hipotézis egy korábbi formáját. Arra utal ugyanis, hogy a nagymamaság már a reproduktív öregedés és a meghosszabbodott élettartam előtt megjelent. Kim, Coxworth és Hawkes (2012) egy számítógépes szimulációt végeztek el, amelyben egy, a modern csimpánzhoz hasonló faj fejlődését modellezték. A nagymamaság önmagában elegendő volt ahhoz, hogy a szimulációban létrehozott faj élettartama kevesebb mint hatvanezer év alatt megkétszereződjön.
Miért olyan ritka?
Field és Bonsall (2017) tanulmánya felteszi a kérdést: ha annyira jövedelmező a nagymamaság, miért ilyen ritka a terméketlen életszakasz megjelenése az élőlények körében? Modelljükben két feltételt neveznek meg, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a nagymama hipotézisben megfogalmazott viselkedés adaptív legyen. Az egyik: a poszt-termékeny időszak legyen hosszabb, mint amennyi ideig egy unokát segíteni szükséges. Amennyiben a nagymama meghal, mielőtt bármelyik unokája el tudná látni önmagát, az a gyermek halálát is eredményezheti, így ez semmiképp sem tekinthető adaptívnak. A másik kritérium, amely előnyössé teszi a menopauza létezését, ha az unokákról való gondoskodás csökkenti az unokák születése között eltelt időt. Field és Bonsall vizsgálata feltárta, hogy ez a két szempont konfliktusban áll egymással: ha az egyik könnyen teljesül, a másik nagyon nehezen. Kiderült, hogy a nagymamaság csupán egy nagyon szűk tartományban lehet adaptív, kifejlődését és fennmaradását így valóban ritka esetben láthatjuk.
Takahashi és munkatársai szerint a három elmélet nem zárja ki egymást, de önmagában egyik sem tudja igazán jól magyarázni a menopauza eredetét. A szerzők a következőképpen foglalják össze a különböző feltételezéseket: az emberi menopauza fenotípus egy olyan tulajdonságként jelenhetett meg, amely eredetileg semleges volt, idővel azonban adaptívvá fejlődött. A kizárólag fiatal nőket érintő szaporodási szokások okán termékenységcsökkentő allélok jelentek meg és halmozódtak fel a késői életkorban. Mindeközben a megnövekedett életkor megengedte a reproduktív öregedés megjelenését. A nagymamák jelenléte megnövekedett, hatásuk jelentőssé vált: a termékenység elvesztéséből fakadó fitneszhiányt a rokonszelekción keresztül próbálták visszanyerni.
