„Nem a drog okozza a függőséget, hanem a fájdalom!” – Az addikció mint a család problémájának jelzése

„A függő a legérzékenyebb a családban, aki kimutatja azt a sok bajt, amivel a család még nem nézett szembe nyíltan” – vallja Máté Gábor, függőségeket kutató és kezelő orvos. Hogyan értelmezhető az addikció a család szempontjából? Milyen családi mintázatok jellemzik a függők családját? Hogyan lehet újrateremteni ezeket a mintákat? Borbély Lilla tanácsadó- és iskolapszichológus cikke.

Cikkünk előző részében arról volt szó, mikortól tekinthetünk valakit függőnek, mik okozhatják a függőséget, illetve hogy az addikciók felfoghatók öngyógyszerelési kísérletnek, amellyel a bennünk lévő szenvedést igyekszünk enyhíteni.

Sok oka lehet annak, hogy függővé válunk: jelentős biológiai és genetikai háttere van az addikciók kialakulásának, érhettek minket traumák, melyeket nem tudunk feldolgozni, jelentősége lehet annak is, milyen a társadalomban elfoglalt helyünk, illetve jelen lehetnek az életünkben a függőséget támogató diszfunkcionális családi mintázatok. Nagyon gyakori jelenség, hogy a függőség valójában a család rejtett közös fájdalmának, patológiás egyensúlyának látható megjelenése. Hogyan lehetséges, hogy egy látszólag egyéni probléma valójában egy sokkal kiterjedtebb zavar szignálja?

A családterápiás elméletek rendszerszemléletű megközelítése szerint a családot mint rendszert értelmezhetjük. Minden tag kapcsolatban van egymással, hatnak egymásra, és egyfajta egyensúly fenntartására törekszenek.

Az egyensúly kifejezés nem jelenti azt, hogy ha egy család egyensúlyi állapotba kerül, akkor rendben is van: nagyon sokszor patológiás egyensúly alakul ki a tagok között, majd ez hosszú távon is fennmarad.

A tagok egymásra hatása, egymással való tranzakciói pedig nagyon sokszor tudattalanul és rejtve zajlanak, így felületesen szemlélve nem feltétlenül ismerhetjük fel, hogy a család működése valójában problémás. A családban megjelenő zavar (amely lehet addikció, de más jellegű zavar is) tehát nem egyéni szinten válik értelmezhetővé, hanem a családtagok közötti működési problémák látható megjelenéseiként.

Egy tartósan fennálló rendszerben mindenkinek kell hogy valamiféle előnye származzon a fennállásból, hiszen másképp az a rendszer felbomlana. Fel kell tennünk a kérdést, hogy kinek mit ad ez a patológiás egyensúly? Miért jön létre a használat a családban, mi a funkciója? Hogyan járul hozzá a családi egyensúly fenntartásához? Fontos látni, hogy a függőséggel járó „előnyök” nagyon nagy áron megszerzettek és sokszor tudattalanok.

Az addikció soha nem független attól a rendszertől, amelyben létrejön, az egyén számára a legfontosabb rendszer pedig a családja.

A függő tünethordozóvá, identifikált pácienssé válik, viszont valójában a teljes család beteg, csak az egyik tagjuk mutatja a tüneteket. Milyen tipikus mintázatokat figyelhetünk meg azokban a családokban, ahol megjelenik a függőség?

Autonómia, villámhárítás és társfüggőség

A veszélyeztető családi tényezők legtöbbször nem a felszínen, hanem rejtetten vannak jelen a családi rendszerben. A függőkkel foglalkozó gyakorlati szakemberek azt tapasztalják, hogy az addikciós problémák esetében szinte mindig jelen van valamiféle családi diszfunkció a háttérben, melyek természete nagyon sokféle lehet. Megfigyelhető, hogy a család működésének lényegesen nagyobb szerepe van, mint a struktúrájának.

Tehát egy szülői válás esetén nem önmagában a válás a kritikus, hanem hogy ebből milyen működési problémák következnek. Ugyanakkor egyáltalán nem törvényszerű a diszfunkciók kialakulása, a családtagok kialakíthatnak új, egészséges egyensúlyt is.

Demetrovics Zsolt klinikai pszichológus és addiktológus a Beszélgetések a függőségről című műben kiemeli a családi dinamikák szerepét. Gyakori jelenség a szerhasználó családjában, hogy a szerepek összekeverednek, eltolódnak. Általában a szülő – többnyire az ellenkező nemű – és a gyermek között olyan szimbiotikus kapcsolat jön létre, amely a gyermek autonómiájának korlátozásához, a gyermek kontrollálásához, túlvédéséhez vezet. Így a gyermek valódi önállósodása elmarad, a másik szülő pedig gyakran kiszorul a rendszerből. A gyermek szülőről való egészséges leválása tehát gátakba ütközik, ilyenkor a szerhasználat egy látszat-önállóságot jelenít meg. A gyermek a szerhasználatával önállónak, függetlennek tűnhet, miközben valójában az addikció miatt sokkal jobban rászorul a szülők gondoskodására.

Szerhasználatával lényegében „legalizálja” a túltörődést, hiszen beteggé, problémássá válik, akiről gondoskodni kell.

Ez a dinamika sokszor a gyermek felnőtt korba lépésével sem szűnik meg.

Szintén jellemző lehet, hogy a szülők között fennáll egy olyan konfliktus, ami akár a család szétszakadásával is fenyegethet. A párkapcsolati konfliktusról a gyermek szerhasználata tereli el a figyelmet, hiszen

amíg a gyermek problémával küzd, a szülőpár nem tud a saját konfliktusával törődni.

Amint elkezdenek a gyerekre fókuszálni, az ő állapota javulásnak indul, visszaterelődik a figyelem a saját problémájukra. Ekkor a gyermeknél gyakran visszaesés lesz tapasztalható. A függőség funkciója a család szempontjából a figyelemelterelés.

Párok vagy az idősebb gyermek és a szülő relációjában megfigyelhető a társfüggés. Az alkoholizmus példájával élve, ilyenkor látszólag egyikük az alkoholista, a másik pedig az ő szerhasználatának az áldozata, aki ennek a következményeit elszenvedi. Valójában a dinamika mögé tekintve észrevehetjük, hogy a szerhasználatot ketten tartják fenn játszmáikkal, szoros együttműködésben, így létrehozva a mindenki számára ártalmas egyensúlyt. A rendszer hosszú távú fennmaradása nem véletlen, hiszen sokan nem maradnának együtt egy hetet sem egy alkoholizmussal küzdő emberrel, azonban az illető a párjaként valamiért mégis megteszi. Ez javarészt tudattalan választás. Szintén gyakran megfigyelhető, hogy a kapcsolat felbomlása után újabb alkoholproblémával küzdő mellett állapodik meg az egyén.

A családban is megjelenik tehát a válasz a szerhasználat miértjére. Ez lehet például a felelősség eltolása: amíg valaki függő, egy családtag pedig ezt folyamatosan kontrollálni akarja, üldözi a gyógyítással, addig a szerhasználónak nem kell felvállalnia a felelősséget. A tettek sokszor nem járnak következménnyel, hanem valójában játszmákat látunk, melyek fenntartják a problémát. Sokszor az előny az, hogy a szerhasználó társ mellett a partner „normális”. A puszta tény, hogy a pár egyik tagja szerhasználó, nagyon kihangsúlyozza, hogy a másikkal nincs baj. Ehhez társulhat a külvilágból érkező együttérzés és megértés is, hiszen áldozatként tekintenek rá.

Hátrahagyni a családi mintákat

Az addikciós problémák tehát nem csupán az egyén szintjén értelmezhetőek. Sokszor csak a függő mint a tünet kifejezője jut el az ellátórendszerbe, „megjavítandó” elemként.

Mivel a függőség a családot mint rendszert érinti, ezért különösen fontos, hogy a család függőségben nem érintett tagjai is segítséghez juthassanak.

Olyankor is elindulhat javulás, ha a függő nem, de egy érintett családtag elkezd szakember segítségével a saját részével foglalkozni a problémával kapcsolatban. A családban zajló tranzakciók, dinamikák megértésével előbb-utóbb a többi családtag is képes lehet az eddigiektől eltérően reagálni, ezzel feloldva az addig fenntartott játszmát és változást hozva a patológiás rendszerbe. Ha egyszer elkezdünk másképpen reagálni a gyermekünk vagy a házastársunk viselkedésére, akkor az ő viselkedésében is elindul a változás.

A családi dinamikák felismerése és a változás elindítása sokszor nagyon fájdalmas és bűntudattal terhelt folyamat, ezért lehet óriási segítség a szakember vagy a szakellátás bevonása.

Segítségért ide és ide fordulhat.