Járja egy mondás: Magyarország 10 millió futballedző és egyben politikai elemző hazája. Amikor azonban a politikáról gondolkodunk, hajlamosak vagyunk a politikusokat egytől-egyig hidegfejű, haszonmaximalizáló, ördögien zseniális lényeknek tekinteni. Vajon ez tényleg így van?  Komolyan ilyen egysíkúan gondolkodnak? Vagy csak képtelenek vagyunk az igazi mozgatórugókat megtalálni? Török Gábor politikai elemzővel, a BCE Politikatudományi Intézet docensével beszélgettünk.

Saját nézőpontja miben különbözik a politikatudományétól?

Nem akarok általánosítani, ám szerintem az elefántcsonttoronyban ülő politikatudós nem veszi észre a politikában az embert. Figyelmen kívül hagyja, hogy nem egydimenziós személyek hozzák a döntéseket. A politikust a tudomány gyakran elméletek részeként látja. Én azonban azt tapasztalom, ha ketten csinálják ugyanazt a politikában, a végeredmény nem lesz ugyanaz. Elképesztő jelentősége van a személynek: ki ő, milyen az előélete, a családi körülményei, a habitusa, ki várja otthon, stb. Nem szabad „túlpszichologizálni” a dolgokat, ugyanakkor nem eshetünk abban a hibába, hogy az  élettani tényezőket teljesen figyelmen kívül hagyjuk!

Vitajellegű kérdés, amelyet az előző, Krekó Péterrel készült interjúban is feltettünk: A politikust hajlamosak vagyunk a homo eoconomicus modell szerint hidegfejűnek, érdekkövetőnek és haszonmaximalizálónak tekinteni, a választóval kapcsolatban azonban elfogadjuk, hogy intuitív és az érzelmei alapján is hajlandó dönteni. Ez két különböző antropológia, de mégis ugyanaz az elemzési helyzet. Lehetetlenné válik így az elemzés?

NEM LEHET MÁS ÁLLATFAJNAK TEKINTENI A POLITIKUST, MINT AZ EMBERT.

A politika ugyanolyan, mint minden más munkahely. Jóval több tényező befolyásolja a politikus ­– munkahelyi – viselkedését, mint azt gondolnánk. Ám ez elemzésekkel nehezen igazolható. Érzelmi, eseti motivációkat azonosítani egy politikus döntése mögött gyakorlatilag lehetetlen. Ha kijelentem: Orbán Viktor azért teszi azt, amit, mert illeszkedik az erkölcsi világrendjéhez, vagy azért nem, mert személyes sértettség motiválja, esetleg azt mondom, döntése hátterében nem racionális kalkuláció, hanem indulat áll, állításomat nem tudom igazolni. Nem tudok idetenni az asztalra egy érzelmi tesztet Orbán Viktortól.

AZ ILYEN ELEMZÉS MÁR NEM A TUDOMÁNY RÉSZE, HANEM A KÖLTÉSZETÉ.

Tehát a politika egy része nem elemezhető?

Egy része biztosan nem. Még túl gyengék a módszereink. Legitim kérdéseket teszünk fel, melyekre létezik egy igaz válasz, ám nincs még olyan eszközünk, amellyel azt meg tudnánk adni.  Ugyan ez a helyzet a „Van-e élet a Földön kívül?” kérdéssel: a válasz vagy igen, vagy nem, de a tudomány jelenlegi állása szerint nem tudjuk megmondani. Ezt tapasztaljuk a politikában is.

Amerikában hasonló okokból  megfordították az elemzés középpontját. Nem a politikust, hanem a választót ismerik meg jobban a közösségi média adattengerének feldolgozásával. Az elemzések megmutatják: az adott államban az adott politikusnak mit kell mondania, hogy megválasszák. Ezáltal kiveszik a „romantika” a politikából, nincs szükség karizmatikus, megnyerő államférfiakra, mert az elemzők minden kérdést meg tudnak válaszolni a keresési szokásaink, a facebookon kedvelt tartalmaink, elmentett könyvjelzőink alapján. Egyetért az állítással?

A House of Cards utolsó évada pont erről szól, én pedig döbbenten figyelek. Nem vagyok a terület szakértője, ám a közvélemény-kutatások forradalmasítása félelmetes módon valóban ebbe az irányba mutat. Ijesztő, ugyanakkor elképzelhető, hogy aggregált adatokból következtetni lehessen a politikai viselkedésünkre és a politikai fogyasztási szokásainkra is. A politikusok jelentőségének csökkenésében nem hiszek, abban azonban igen, hogy a tudományos fejlődés a lemaradóban lévő társadalomtudományt is pontosabb elemzési képességek felé sodorja.