Némaságba burkolózó esték – A társas magány pokla

Sokan egyetértenek abban, hogy a minőségi, érett párkapcsolat olyan, mint egy hosszú-hosszú beszélgetés kifogyhatatlan témákkal, értő, érdeklődő figyelemmel és – ha szükséges – közös hallgatásokkal. Van, amikor a beszélgetés szünete is értékes tartalommal bír. A fiatal felnőttkor egyik fő feladata kialakítani az intimitásra való képességet, mely nemcsak testi, hanem a lelki értelemben vett közelségre is értendő. Legmélyebb valónk feltárása a másik előtt sebezhetővé tesz, ez sokak számára félelmetes, így inkább elzárkóznak a fenyegető közelség elől. Esti együttléteik, hétvégéik a laptopba vagy okostelefonba bambulással, néma csöndben telnek, és közben kapcsolatuk mélyítése helyett fényévnyire távolodnak egymástól. Milyen tudattalan folyamatok állnak a jelenség mögött, és mit érdemes megvizsgálni a változásért? Heller Csilla pszichológus írásából kiderül.

Van-e kínzóbb magány?

Kliensem, Edit arról számol be, hogy párja mára már akkor sem néz fel a számítógépből, amikor ő hazaérkezik a munkából. Nincs üdvözlés, ölelés, az öröm kifejezése teljesen elmarad. Majd az este további része is hasonlóan folytatódik. Edit vacsorát készít, amit általában külön esznek meg, de ha mégis leülnek együtt az asztalhoz, az feszült némaságban történik. Esetleg egy-egy praktikus információt cserélnek: van-e még kenyér, számlát hozott a postás. Majd Edit párja megy is lefeküdni, és Edit a konyhában marad kimondatlan gondolataival, súlyos magányával. Szinte elképzelhetetlennek tartja, hogy hétvégén bármit is csináljanak együtt, mivel párja sokszor visszautasította programötleteit, vagy ha mégis elmentek, rossz élmény, veszekedés lett belőle. Így Edit feladta, inkább békén hagyja, és egyedül, vagy barátnőivel megy, ha megy valahova egyáltalán. Megfogalmazta, sőt, el is határozta, hogy kilép a kapcsolatból, de valami mégsem engedi. „Mi lesz, ha nem találok magamnak másik párt? Magányos vagyok mellette, de legalább mégis van valaki a lakásban, az üres lakás félelmetes.”

A kötődési zavar és a párkapcsolat

Ha kora gyermekkorunkban az anyához való kötődésünk valamilyen okból zavart szenved, annak súlyos kihatásai lesznek felnőtt életünkre. A bizalom kialakulása helyett azt tanuljuk meg kisgyermekként, hogy a világ nem biztonságos, a szeretett személyek nem megbízhatóak. A közeli kapcsolatokból sérülés, fájdalom, elhagyatás, cserbenhagyás vagy megszégyenülés származhat, így jobb azokból kimaradni, vagy csak épp hogy kapcsolódni hozzájuk. Az elköteleződés és az intimitás így nem a vágyott, hanem a rettegett helyzet lesz, és ezt

a fájdalmat okosabb dolog elkerülni.

Ha kislányként azt éltük meg, hogy ugyan az édesanyánk jelen volt, de apánk csak ritkán, vagy egyáltalán nem, akkor kialakulhatott bennünk egy olyan tudattalan kép, hogy a férfi jelenléte – akármennyire is vágyunk rá – esetleges. A fizikailag ugyan elérhető, de érzelmileg teljesen elzárkózó férfi a párkapcsolatban ugyanezt az érzést képezi le bennünk, és máris előállt a gyermekkorunkban olyan jól ismert helyzet, amivel már akkor megtanultunk együtt élni. Így a két magány találkozásával tudatalatti hiányainkat megjelenítő és kielégítő kapcsolat aktív részesei vagyunk.

Nincs elköteleződés, nem alakul ki a „mi” közössége, hanem két, sérüléseit hurcoló individuum jobb híján laza társulása történik.

Mindkét fél szenved?

Előfordul, hogy csak az intimitásra vágyó félben tudatosul a fájdalom és a hiány. A kapcsolódásra képtelen felnőtt ugyanis gyakran élte meg gyermekkorában, hogy nem figyeltek rá, nem közeledtek felé empátiával, és a szülő sem vállalta fel előtte nyíltan érzelmeit. Érzéseink felismerése, tudatosítása és kifejezése a másik számára tanult folyamat, amiben szintén hatalmas szerepe van a korai anya-gyermek kapcsolatnak és mintának. Ha ez hiányt szenved vagy elmarad, a gyermek felnőttkorára sem tud mit kezdeni a saját és mások érzéseivel, így igyekszik azokat ignorálni, lehetőleg nem bonyolódni mély, intim kapcsolatokba. Az ilyen érzelmek számára ijesztőek, eszköztelen, tehetetlen velük szemben.

Ha az intimitástól, érzelmességtől ódzkodó férfi találkozik egy olyan nővel, aki számára az apa elérhetetlen volt, kapcsolatuk a gyermekkori hiányok beteljesítésének és megváltásának küzdelmévé válhat.

„Pont olyan elérhetetlen, mint az apám, de most végre bebizonyítom, hogy igenis lehet engem szeretni!” – lép működésbe a tudattalan mozgatórugónk. A kapcsolat hiánymotivált lesz, és mint ilyen, szinte rögtön kudarcra ítélt.

A hiánymotivált kapcsolat

A növekedésmotivált kapcsolatban azért vagyunk párunkkal, mert az együttlét örömet jelent, miközben értéket hozunk létre együtt, kiteljesedünk. A hiánymotivált kapcsolódáskor viszont valamilyen tudattalan,

be nem teljesült vágyunk kielégítésére

és behajtására használjuk a társunkat.

Találkozik két, sérüléseket hurcoló ember: egy küzdő, aki vezekel, esetleg bizonyítani akar, és egy másik, aki alapvetően nem is tudja, hogyan kell kifejezni, meghallgatni, meghallani, odafigyelni, mert gyermekkorában nem kapott ilyen jellegű törődést. A biztonságot eddig az jelentette számára, ha békén hagyják, de ha ezt bolygatni kezdik, védekezik, támad, a másikat okolja. Közben mindketten ugyanazt a gyermeki elutasítottságot élik át, csak más formában. Ördögi kört tartunk fenn, míg felnőtt fejjel a másiktól várjuk azt a fajta törődést, amit

kisgyermekként a szüleinktől kellett volna megkapnunk.

Az ilyen dinamikájú kapcsolatok jellegzetessége, hogy mintha megállt volna bennük az idő: a viszony évekig megragad ugyanolyannak. Megdermed, mintha nem is lenne már élő. Közben egyre jobban utat tör magának a bűntudat és az önvád. Nincs érzelmi támasz, a megoszthatatlan belső monológok egyre hangosabbá válnak. Fokozatosan leépül az önbizalom, és megkérdőjelezzük önmagunk érdekességét és értékességét is.

Mit tehetünk önmagunkért és egymásért?

• Először is figyeljünk magunkra és a partnerünk felé támasztott elvárásainkra. El tudjuk fogadni, ha nem úgy és nem akkor válaszol szükségleteinkre, mint ahogy, mint amikor szeretnénk? Vagy ősi erővel tör fel bennünk egy gyermekkorunkból ismerős érzés: „Cserben hagytak, igazságtalanul elárultak, egyedül maradtam!” Lehetséges, hogy párunktól várjuk a régen sérült biztonságérzetünk visszaállítását. De ne feledjük, párunk is esendő ember a maga hiányaival, fájdalmaival, tudattalan berögződéseivel, ahogyan mi is. Ha nem kapjuk meg tőle a megfelelő gondoskodást, akkor már inkább ki is lépnénk? Hajlamosak vagyunk ilyenkor nagynak, erősnek, mindenhatónak látni őt, ahogy a kisgyermek látta a szülőt, irreális támasznyújtást várva el tőle, mikor ő maga is csak a sérüléseit, esendőségét vonszolja, szintén gondoskodásra vágyva. Ha eljutunk a felismeréshez, azután már nem úgy nézünk párunkra, mint jogos szükségleteink kielégítőjére.

• Vegyünk erőt magunkon, és mozduljunk ki együtt, esetleg utazzunk el! Vajon tudunk beszélgetni egy étteremben vagy egy esti séta közben? Lehet, hogy csak az otthonunk vált üres, dermedt térré, és a helyszínváltozás jó hatással lesz a kapcsolódásunkra.

• Fontos kérdés, hogy a társas magány megélése visszatérő motívum-e életünkben, vagy csak egyedi jelenség. Ha visszatérő, érdemes pszichológus segítségét kérni.

• Találkozzunk külön barátainkkal, beszélgessünk, figyeljük meg az akkor kibontakozó énünket! Ott is kirekesztettséget tapasztalunk, vagy előbújik, felszabadul igazi önvalónk?

• Ha csak azért nem lépünk tovább, mert mindkét döntés fájdalmas, mérlegeljük, hosszabb távon melyik a kedvezőbb számunkra! El tudjuk magunkat képzelni tíz év múlva ugyanebben a helyzetben, ugyanezzel a partnerrel, ugyanezen körülmények között? Figyeljük testünk válaszát a kérdésre!

A szerző Heller Csilla, krízistanácsadó szakpszichológus, relaxációs terapeuta, család-és párterapeuta-jelölt, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.