„Nemcsak az egyén képes szenvedni, hanem egy egész nemzet is”

Szenvedni nemcsak az egyén képes, hanem egy egész csoport és nemzet is. A magyar történelem lapjai számos olyan fájdalmas eseménnyel vannak átitatva, amelyekben a magyarok kiszolgáltatottságra kényszerültek. Ugyanakkor, ezidáig nem született egyetlen egy olyan magyarnyelvű forrás sem, amely áthatóan foglalkozna a kollektív áldozati szerep témakörével. Az Írók Boltjában mutatták be A kollektív áldozati szerep szociálpszichológiája című kötetüket Fülöp Éva a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense, valamint Kővágó Pál egyetemi tanársegéd.

Kollektív áldozatiságról csoportok szintjén érdemes beszélni – kezdte a beszélgetést Fülöp. „Nemcsak egyének tudnak szenvedni, hanem csoportok is. Ahogyan a személyes traumáink, úgy

a csoportközi konfliktusok során megélt veszteségeink is szerves részét képezik az identitásunknak.”

Éppen azért, mert a szociális identitásunkat jelentősen meghatározzák a saját csoportunkkal történt események, ezzel mindenképp érdemes foglalkoznunk. Többek között ez vezetett a könyv megszületéséhez. Kővágó az előző gondolatokat azzal egészítette ki, hogy „a történelmi traumák okozta sérelmek azok, amelyek meghatározzák a jelent és a jövőt.” Tehát történelem nélkül nincs jelen és jövő sem, hiszen a múlt eseményeinek fényében kerülhetnek csak értelmezésre az azt követő események. Kővágó szerint a legérdekesebb pontja a kollektív áldozatiság kutatásának annak feltárása, hogy azoknál a csoporttagoknál, akik nem voltak jelen egy adott trauma bekövetkeztekor (mert például még meg sem születtek) hogyan képződik le, hogyan jelenik meg a veszteség az identitásukban. Magyar történelmi szövegek narratív elemzése során világossá vált, hogy az, ahogyan a történelmi események idejében élők értelmezik a történteket, átöröklődik a jövő nemzedékeibe is a választott narratíva által.

Az áldozatszerep sokszor kényelmes is lehet

„Áldozatnak lenni általában egyet jelent azzal, hogy valamiben hátrányt szenvedtünk el. Ez lehet fizikai vagy pszichológiai veszteség is. Ilyenkor elveszítjük a kontrollt az életünk felett. Azonban a veszteség mellett magában foglal bizonyos előnyöket is, így nagyon kényelmes is lehet. Nem kell felelősséget vállalni, valamint támogatásra számíthatunk más csoportoktól. Továbbá ezáltal morális fölényhez juthatunk: mivel minket valamilyen hátrány ért, ennek kompenzálásaképp bármit megtehetünk” – fejtette ki Fülöp. Ehhez szorosan kapcsolódik a versengő áldozatiság kérdésköre. Ennek értelmében különböző áldozatok a kényelmes, előnyökkel járó áldozati szerep elismeréséért versenyeznek.

Áldozatok és bocsánatkérések évszázada

Kővágó szerint bár a könyv alapvetően szociálpszichológiai tankönyvnek készült, valami olyanról beszél, amely a hétköznapokban is állandó beszédtéma, hiszen az „áldozatok évszázadát” éljük. És valóban, ha belegondolunk, rengeteg személyközi, de főként társadalmi diskurzus az elkövetők és az áldozatok éles megkülönböztetése köré koncentrálódik. Gondoljunk csak a heves vitákat kavaró #metoo-kampányra, vagy a feminizmus szélsőséges ágaira. Kővágó kiemelte, hogy „áldozatokról csak akkor tudunk beszélni, ha vannak elkövetők. Ha ők meg vannak nevezve, és vállalják a felelősséget a tetteikért. Ha ez nincs meg, akkor

nincs elismerve az áldozat traumája, ami pedig alapjaiban kérdőjelezi meg az áldozat identitását.”

Ha már az áldozatok évszázadát éljük, nem meglepő, hogy ezzel egy időben a bocsánatkérések évszázadának is szereplői vagyunk. „Óvatosan kell bánni a nyilvános bocsánatkérésekkel. Kerülendő az olyan formulák használata mint »Elnézést kérek mindenkitől, akit ez sérthetett.«, ezzel a mondattal kvázi »arcon köpjük« a másikat, hiszen mind a cselekmény, mind az áldozat érzéseit kérdőjelezzük meg, és megfosztjuk a jelentőségétől" – tette hozzá Kővágó.

Ehhez kapcsolódva Fülöp kifejtette, hogy az egyik leggyakoribb felmentő stratégia az áldozathibáztatás, ami meggátolja, hogy az elkövető és az áldozat között létrejöjjön a megbékélés. Pedig ez mindkét félnek egyaránt érdeke, bár a hátterében más-más szükségletek állnak. „Az elkövetők nem akarják, hogy morálisan kirekesszék őket a csoportból, az áldozatok pedig kiengesztelésre vágynak, azonban ez önmagában kevés. Azt kell érezniük, hogy visszakapták a sorsuk feletti kontrollt, és nincsenek kiszolgáltatva más csoportok akaratának” – emelte ki Fülöp.

Vajon létezik valódi feldolgozás?

Kővágó szerint erre a kérdésre kifejezetten nehéz válaszolni, mivel főként csak elméleti modellekkel írható le. Az első lépés a feldolgozás felé vezető úton magának a traumának az egyértelmű definiálása. Anélkül kifejezetten nehéz feldolgozni egy veszteséget mind egyéni, mind csoportszinten, ha nincs egy egységes és letisztult kép a traumáról. Ezen a ponton bír kiemelt jelentőséggel a narratíva, ami mentén a kultúra és a generációk átörökítik az események hagyatékát.  Fülöp szerint a feldolgozás is egy dinamikus folyamatként értelmezendő.

„Bizonyos történelmi események, traumák az aktuálpolitikai viszonyoknak és érdekeknek megfelelően újraaktualizálódhatnak,

mások pedig a feledés homályába kerülhetnek. Az aktuálpolitika konstruálja újra a múltat, oly módon, hogy a jelenlegi szükségletek általa igazolást nyerjenek.” Kővágó hozzátette: „az emlékezetpolitika egyfajta társadalmi mobilizációs eszköz, azonban emlékezésről és feldolgozásról nemcsak társadalmi szinten érdemes beszélni, hanem a mikrokörnyezetből származó inputok mentén is. Nem mindegy, hogy például egy családon belül milyen narratíva mentén festődnek le bizonyos történelmi események. Ezek olyan jelentőséggel bírnak, hogy akár még a társadalmi konszenzust is felülírhatják.” A történelem eseményei, azon belül is a traumák fontos részét képezik minden egyén identitásának. „A történelmünk egy olyan bázis, ahova fordulni tudunk, ha megerősítésre, iránymutatásra vágyunk. Mivel természetünkből adódóan egy konzisztens, pozitív identitásra törekszünk, ezen törekvések átkeretezhetnek bizonyos történelmi eseményeket” – tette hozzá Fülöp.

A valóság illékony mivolta

Fontos kiemelni, hogy a kollektív áldozati szereppel foglalkozó kutatások fókuszában nem bizonyos események valóságtartama áll. Középpontjában az egyén van, bizonyos traumák és események lecsapódása az egyén identitásában. Kővágó saját tudományához élcelődő iróniával viszonyulva megjegyezte, hogy „a pszichológia amúgy sem foglalkozik a valósággal túl sokat.” Majd így folytatta: „A valóság illékony és esetleges. Moskovici szociális reprezentáció elméletének értelmében, a valóság állandóan formálódik és más-más formában képződik le minden egyes egyénben. Ilyen értelemben a pszichológusok nem az objektív valósággal foglalkoznak, hanem annak az egyéni, szubjektív szintjével.” Fülöp ezt azzal egészítette ki, hogy természetesen vannak vitathatatlan, objektív elemek, például bizonyos történelmi események, amik többé-kevésbé egységes módon őrződnek meg a kollektív emlékezetben. De kétség kívül találhatunk számos olyan eseményt is, amelyeket a jelen átír.

Lezárásként a szakértől kiemelték, hogy könyvükkel az új generáció számára szeretnének lehetőséget adni egy differenciáltabb és árnyaltabb reprezentáció kialakítására, amiben a magyar nép nincs szükségszerűen kiszolgáltatva más nemzeteknek. Ha minél többen gondolkodnak másképp a magyarságukról és a történelmünkről, lehetőséget kaphatunk, hogy kitörjünk áldozatiság passzív szerepéből.