Nemzeti sérelmek – a megbocsájtás teóriái

A hivatalos és kollektív bűnbánat a 2000-es években olyannyira elterjedt, hogy egyesek a bocsánatkérés korszakának nevezik ezt az időszakot (Brooks, 2003). Jó példa erre Virginia állam hivatalos bocsánatkérése a rabszolgatartásért, vagy Adriaan Vlok volt dél-afrikai miniszter bűnbánata a faji megkülönböztetés miatt. A hivatalos bocsánatkéréseket általában bűntudat, szégyen és megbánás kifejezése jellemzi. Mitől függ, hogy megbocsájt-e egy csoport vagy nemzet?

Az őszinte megbánás kifejezését általában bűntudat vagy szégyen érzete előzi meg. A bűntudat kollektív voltáról korábbi cikkünkben is írtunk már, de mi a helyzet a szégyennel, és mi a különbség a két érzelem közt? Klinikusok szerint a szégyen és a bűntudat annak az eredménye, hogy mentálisan újra és újra átéljük és próbáljuk visszacsinálni az adott múltbéli szituációt (Niedenthal, Tangney és Gavanski, 1994). Tangney és munkatársai szerint

szégyen esetén önmagunkat értékeljük.

Noha az érzést egy kifejezett esemény, bukás, szabályszegés is kiválthatja, ezek vonatkozásait a szelfnek tulajdonítjuk. Amikor szégyenkezünk, úgy gondoljuk, „rossz emberek” vagyunk, az énünk lett megbecstelenítve és megalázva. Ilyenkor tulajdonképpen kicsinek, magunkat, és önmagunk és mások szemében is értéktelennek érezzük magunkat. Ebből adódik a vágy, hogy elmeneküljünk, elrejtőzzünk az adott helyzet elől (Lewis, 1971, idézi Tangney és munkatársai, 1994).

Ezzel szemben a bűntudat egy specifikus cselekedetre vonatkozó aggodalom. Ez esetben az emberek nem tudnak szabadulni a gondolattól, hogy valami „rossz dolgot” csináltak, vagy nem tettek meg egy jó dolgot. Feszültség és megbánás érzései jellemzik az adott cselekedettel kapcsolatban. Ebből adódóan következik a helyreállításra, jóvátételre való vágy. Leegyszerűsítve:

szégyelljük magunkat azért, akik vagyunk, és bűntudatunk van azért, amit teszünk

(Lickel, Steele, Schmader, 2011).

Ugyanúgy, mint a kollektív bűntudat, a kollektív szégyen is létező, sőt gyakori jelenség. Számtalanszor érezhetünk szégyent olyasmi miatt, amihez személy szerint semmi közünk. Hasonlóan az egyéni szégyenhez, kollektív szégyent is olyankor érzünk, ha szelfünket, identitásunkat éri „kár”, amikor a csoportunk egy vagy több tagja valamilyen tulajdonságával vagy cselekedetével nemcsak saját, de tágabban a csoport közös képét, identitását is veszélyezteti (Lickel, Steele és Schmader, 2011).

Például a fehérek és spanyolajkúak is erős szégyenérzetről számoltak be, amikor egyes csoporttagjaik tetteikkel megerősítették a csoportról kialakult negatív sztereotípiákat (Lickel, Steele és Schmader, 2011). Szülők szégyellik magukat gyermekeik miatt, amikor a gyerekek viselkedése rossz fényt vet rájuk. Amerikai és brit egyetemi hallgatók is szégyenről számoltak be az iraki megszállás kapcsán, amikor emlékeztették őket, hogy ez a nemzeti identitásukra nézve fenyegetést jelent (Lickel, Steele és Schmader, 2011).

Egyes kutatások szerint élesebb a különbség a szégyen és a bűntudat között, ha csoportalapúak, mint amikor csak egyéni szinten tapasztaljuk őket (Schmader és Lickel, 2006, idézi: Lickel, Steele és Schmader, 2011). Szégyen esetén a domináns motiváció az, hogy minél távolabb kerüljünk a szégyenteljes eseménytől. Amikor mi magunk vagyunk ennek a szégyennek a forrásai, ez a távolodás lekorlátozódik a nyilvánosság, illetve az eseménnyel kapcsolatos gondolatok kerülésére. Ha azonban a szégyen forrása egy másik személy vagy csoport, bővülnek a lehetőségeink. Távolodhatunk az elkövetőktől vagy magától a csoportidentitástól is. (Johns, Schmader és Lickel, 2005; Schmader és Lickel, 2006, idézi: Lickel, Steele és Schmader, 2011).

A csoportos szégyennek szerepe lehet a csoportközi konfliktusokban, méghozzá jóval adaptívabb szerepe, mint pusztán a pszichológiai eltávolodás vagy a tagadás. Egy vizsgálat (Iyer és munkatársai, 2006) szerint amerikai és brit diákok kollektív szégyent éltek meg az iraki megszállás kapcsán, amely arra motiválta őket, hogy vonják vissza a csapatokat a régióból, de az érzés nem vezetett jóvátételhez vagy a felelősek megbüntetésére vonatkozó motivációhoz.

Brown és Cehajic (2008) boszniai szerbeket vizsgáltak kollektív szégyen és bűntudat témában, melynek tárgya az 1995-ös srebrenicai mészárlás volt. A második világháború után ezt tartják a legvéresebb tömegmészárlásnak Európában. 1995-ben a Szerb Köztársasági Hadsereg Srebrenica környékén mintegy 8700 boszniai muszlimot deportált és végzett ki. A kutatók a boszniai szerbeknek ezzel a hírhedt eseménnyel kapcsolatos érzelmeire kérdeztek rá, illetve a jóvátételi hajlandóságukat vizsgálták. A kollektív szégyen és bűntudat együtt járt a jóvátételre vonatkozó attitűdökkel. A vizsgálat érdekessége, hogy megkülönbözteti, mi okozza a szégyent és mi a bűntudatot ugyanannak az eseménynek a kapcsán. Az eredmények szerint míg a bűntudatot a külső csoport iránti empátia vezérli, addig a szégyent az empátia és az önsajnálat.

A sértett csoport oldaláról milyen következménye lehet a kollektív szégyen kifejezésének? Giner-Sorolla és munkatársai (2007) arra voltak kíváncsiak kutatásukban, hogy mi eredményez nagyobb valószínűséggel megbocsájtást a sértett fél részéről, a bűntudat, a szégyen vagy önmagában a jóvátétel? Eredményeik szerint amennyiben a külső csoport jóvátételt ajánlott fel, kevésbé vélte ezt sértőnek az áldozati csoport abban az esetben, ha a külső csoport szégyent fejezett ki, mint ha bűntudatot. Vagyis arra az általános következtetésre jutottak, hogy

bocsánatkérés esetén a szégyen kifejezése sokkal inkább enyhíti a sértést, mint a bűntudaté.

Giner-Sorolla és munkatársai szerint a szégyen, akár egyéni akár kollektív szinten nézzük, magasabb fokú tiszteletet és megelégedettséget vált ki a sértett félből, mint a bűntudat.

Az ilyen kutatásoknak komoly politikai üzenete van arról, hogyan kellene egy vezetőnek a nemzeti alapú megbánást tolmácsolnia, ha valóban a másik fél kibékítése a cél. Ezeknek az eredményeknek a fényében érthető, miért nem sikerült maradéktalanul megbékítenie Bush elnöknek az arab világot 2004-ben, amikor az iraki Abu Ghraib börtönben történt kínzásokról azt mondta, „hiba” volt (Office of the Press Secretary, 2004 május 5., idézi: Giner-Sorolla és munkatársai, 2007). Bush ugyan

megbánást fejezett ki, de cseppet sem alázkodott meg.

Ilyen esetekben a bocsánatkérő valószínűleg úgy ítéli meg, hogy hatékonyan járt el, hiszen morális érzelmeket fejezett ki. A mögötte álló tömeg dicsőíti vezetőjét ezért az erkölcsi tartásért. A kívánt eredményt azonban ilyen hozzáállással ritkán érik el a nemzetek, a hosszú távú béke megalapozása érdekében érdemesebb alázattal és szégyennel fordulni a múltbéli sérelmek felé (Giner-Sorolla és munkatársai, 2007).

Az ehhez hasonló kutatási eredményeket nemcsak nemzeti, de személyes élethelyzetekben is alkalmazhatjuk, és segíthet megértenünk, hogy különböző nemzeti, vallási, etnikai, nemi csoportok múltbéli sérelmei miért nem enyhültek máig sem néhány „egyszerű” bocsánatkérést követően.