Mind tapasztalhattuk már, milyen az, mikor nincsen semmi gond, mégis majd′ belehalunk az életbe. Mert igenis van, hogy nehéz, sőt, kibírhatatlan szinte minden – ilyenkor pedig a legkevésbé sem segít, ha a fejünkhöz vágják, hogy ne hisztizzünk! Azt sem tudják, mi bajunk – mondjuk igazából mi sem egészen –, mégis címkéket ragasztanak ránk. Mert mi is az a hisztéria?
A hisztéria fogalmát több ezer éve ismerjük, ám ez idő alatt számos jelenségre, tünetegyüttesre rásütötték a kifejezést, és listáztak számtalan dolgot, ami okozhatja. Mivel a megközelítések is sokfélék, a leírt tünetek is. Néhány dolog mégis közös volt a kezdetektől fogva: jellemzően női betegeket diagnosztizáltak, akik olyan tüneteket produkáltak, amire nem volt orvosi magyarázat. Ezek a tünetek pedig olykor-olykor igen látványosak voltak:
a kliens rángatózott, időlegesen megvakult, elvesztette beszédkészségét, lebénult
– mindezeket kísérve pedig nyilván frusztrált volt.
Cikkünkben röviden áttekintjük, hogyan változott a fogalom az elmúlt évezredek során, és mit is értünk ma hisztéria alatt – ha már a tudósok felülbírálták eddigi ismereteiket, mi miért ne tehetnénk?
A múlt hisztériája
A hisztéria témájával már időszámításunk előtt 1900-ban, Egyiptomban is foglalkoztak a Kahun-papiruszok. Ekkor a hisztéria olyan fájdalomtüneteket jelölt, melyek lokalizációjakor semmilyen sérülés vagy elváltozás nem volt azonosítható, valamint a páciensek hosszan tartó kimerültségről és látászavarokról is beszámoltak. Később az egyiptomi orvosokat, görög és római filozófusokat is vonzotta a rejtélyes kór, amelyet szinte mindenki női betegségnek tartott, és bár ezt egy korabeli gondolkodó sem állította, a köztudatban elterjedt: a hisztériás tüneteket a nő méhének vándorlása okozza.
Ezzel szemben a valóságban Hippokratész például úgy vélte, hogy bár valóban a méh valamilyen betegsége okozza a tüneteket, semmiképp sem beszélhetünk a méh vándorlásáról. Hippokratész még azt sem állította, hogy a betegség pszichés tüneteket generálna.
1694-ben Thomas Sydenham írta le először, hogy a hisztéria emocionális eredetű lehet. Ő úgy vélte, maga a kór egy komoly stressz vagy emocionális hatásra kialakuló fizikai elváltozás.
Fordulópontot jelentett a hisztériáról való gondolkodásban Paul Briquet 1859-es értekezése, amiben 430 hisztériás beteg vizsgálata után pontos tünetlistát állított össze, valamint a betegség indulását az egyén életében történt sokkhoz kötötte. Az ő elgondolása szerint a hisztéria az agy megbetegedésének következménye.
A hisztéria fogalma később ismét nagy visszhangra talált Sigmund Freud tanainak és a pszichoanalízisnek hála. Freud és Breuer közös könyvében, a Tanulmányok a hisztériáról című írásban így fogalmaznak: „Hisztériásoknál az elfogadhatatlan, veszélyes ideák úgy semlegesítődnek, hogy a hozzájuk tartozó izgalommennyiség valamilyen testi formába fordítódik”. Freud elgondolásában már megjelent a ma is használt
konverziós zavar kifejezés, mely a lelki gondok tünetbe fordítását jelenti, míg a hisztéria már ennek a folyamatnak a „végeredménye”, megjelenése.
Manapság már nem használjuk a hisztéria kifejezést a diagnosztikában. Magyarországon a BNO-10 diagnosztikai rendszere szerint szomatoform rendellenességekről beszélhetünk, ami magába foglalja többek között a szomatizációs zavart, az állandó szomatoform fájdalom zavarát és a hipochondriázist is.
Felhasznált irodalom: Breuer, J., Freud, S. (1955): Studies on hysteria. Hogart Press, London. Mislai, A. (2008). A szomatizáció, a hisztéria és a konverzió jelenségkörének áttekintése= Review of the conceptual classes of somatization, hysteria and conversion. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 9(1), 61-80. BNO-10 (1995) A betegségek és az egészséggel kapcsolatos problémák nemzetközi statisztikai osztályozása (10. revízió). Budapest, Népjóléti Minisztérium. Szendi G. (2004). A konverziós hisztéria fogalmának rövid története és neurobiológiai modellje. Psychiatria Hungarica. 19(4), 276-309.
