Egy nőt csak egy másik érthet meg igazán. Egy ambiciózus, szép karrierre vágyó hölgy nem is lehetne tehát szerencsésebb annál, minthogy női felettest kap. Vajon igaz ez a kijelentés? A női nem magas pozícióban lévő tagjai valóban odaadóan segítik nőtársaik előrejutását? Cikkünkben utánajárunk.
Számos népszerű sztereotípia él a fejünkben a férfiakról és nőkről egyaránt. Vajon mekkora mindezek valóságalapja? Igaz például, hogy a nők túl sokat beszélnek feleslegesen a munkahelyükön? Vajon tényleg jobban jár egy nő egy női felettessel, vagy a női főnökök inkább méhkirálynőként viselkednek? Több, ezeket a kérdéseket megválaszolni hivatott kutatás is érdekes eredményeket hozott, minimum átgondolandó státuszba helyezve a két nemmel kapcsolatos előfeltevéseinket, és magyarázatot adva a nők nőkkel szemben mutatott viselkedésére a munkahelyen.
A méhkirálynő-szindróma és más sztereotípiák
Az, hogy a férfiak kevesebbet beszélnek, egész egyszerűen nem igaz. Egy, a nemek szervezetekben megfigyelhető kommunikációját vizsgáló kutatás szerint a férfiak azok, akik „többször kapják meg a mikrofont”. Ezen kívül ráadásul az is igaz, hogy a nőket jóval gyakrabban szakítják félbe beszéd közben. Egy-egy fontosabb kérdéssel kapcsolatban pedig szinte mindig a férfiaknál van tovább a szó.
Egy következő, széles körben népszerű feltételezés szerint a női főnök tökéletes ellentéte férfi társainak, ami a vezetési stílust illeti. Míg az erősebbik nem tagjai egyenesek, nem pletykálnak a beosztottakról azok háta mögött, és kiszámítható a hangulatuk, a nőkről pont ennek ellentéte mondható el – ők inkább méhkirálynőként uralkodnak a szervezetekben. Na de mit is jelent méhkirálynőként viselkedni? Ez valóban egy szindróma? Tényleg így működnek a nők?
A jelenséget először Staines, Jayaratne és Tavris írta le 1973-ban. Szerintük a hatalommal járó pozíciót betöltő nők gyakran jóval kritikusabban állnak női beosztottjaikhoz. Máshogy fogalmazva: egy sikeres karriert befutott nőnek egyáltalán nem áll szándékában hozzájárulni ahhoz, hogy más, vele azonos nemű is hasonló sikereket érjen el. Érvényesül náluk a „ha nekem szenvedni kellett, szenvedjen más is” elv. A korábban ismertetett sztereotípiák és hatásaik szépen megfigyelhetők az így viselkedő vezetőknél. A többnyire férfiak uralta felsővezetői körökben leginkább el szeretnének vegyülni. Ebbe pedig nem fér bele nőtársaik segítése. Egész egyszerűen azért, mert a férfiaknak való segítségnyújtás jóval jövedelmezőbb - több a férfi vezető, a fejünben élő feltételezéseink szerint a cégek könnyebben elfogadnak egy férfi főnököt, így kényelmesebb őket támogatni, mint harcolni a többi nő előrejutásáért.
A Torontói Egyetem kutatói szerint a szindróma lehet az oka annak, hogy
a nők jóval stresszesebbnek élik meg, ha női menedzser a felettesük.
És mi a valóság?
Egy, a Standard & Poor’s-nál végzett kutatás azonban kicsit más fényben világítja meg az eddig gondoltakat. A kutatás során 1500 cég menedzsmentjét figyelték meg 20 éven keresztül. A kapott eredmény szerint a nők hiába kaptak helyet felsővezetői körben, még mindig úgy érezték, bizonyítaniuk kell férfi vezető-társaiknak, ezért nem igyekeztek a szervezet más nőtagjait segíteni, illetve amennyiben igen, férfi kollégáik nem támogatták mindezt. Amint azonban egy hölgy nemcsak felsővezető, hanem vezérigazgató, azaz egyedüli döntéshozó lett, nőtársainak nagyban megnőttek az esélyei az előrejutásban. Amíg tehát egy női vezető férfi társaival együtt hoz döntést,
a női előrejutás gátlásában nem egyedüli vétkes.
Ennek hátterében számtalan, a két nemmel kapcsolatos tudatos és tudattalan asszociációnk áll. Úgy hisszük, a nők leginkább gyengédek, kedvesek és halk szavúak, így kevésbé alkalmasak egy magasabb vezetői pozícióra, míg a férfiakkal kapcsolatos asszociációink, a kontrollgyakorlás képessége, az agresszió vagy az erélyesség „a vezető” képét festik le előttünk. Ha tehát egy nő már elérte ezt a magas pozíciót az bőven elegendő, elég egy embernyi gyengédség a csapatba – gondolják gyakran a felsővezetői körökben.
Tehát ki is áll valójában a nők útjában?
A legnépszerűbb elképzelés az, hogy a nő legnagyobb ellensége egy szervezetben egy másik nő. A most ismertetett eredmények azonban árnyalják a feltételezéseket. Sheryl Sandberg, a Facebook ügyvezető igazgatója is megszólalt az témában. Az objektív adatok mellett személyes tapasztalataival egészítette ki a kérdést.
Sandberg szerint a nők egyáltalán nem gonoszabbak egymással, mint a férfiak a férfitársaikkal. Azonban legtöbbünkben fekete-fehér módon az él, hogy míg a férfiak agresszívek, a nők kedvesek. Ezek a sztereotípiák pedig elvezetnek odáig, hogy ha egy nő erősen, határozottan lép fel egy-egy kérdésben, hajlamosak vagyunk kritikusabban figyelni a viselkedését, főnökösködőnek, durvának ítéljük. Az ok pedig a következő: nem ezt várjuk tőle, mint nőtől.
Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a méhkirálynő-szindróma bár létező jelenség, sokkal kevésbé gyakori, mint ahogy azt hinnénk.
A fejünkben élő sztereotípiák melegágyai a hamis következtetéseinknek.
Egy nő épp olyan valószínűséggel válhat zsarnoki felettessé, mint egy férfi. Ez nem a nemek függvénye. Egy nő tehát lehet, hogy a méhkirálynő-szindróma tüneteitől szenved, ezért nem engedi nőtársait érvényesülni, de mindig érdemes a problémát közelebbről megvizsgálni. Talán csak arról van szó, hogy adott helyzetben, az adott szervezetnél,éppen akkor egy férfi jobban megérdemli az előléptetést – egyszerűen csak azért, mert jobb abban, amit csinál. Nem pedig azért, mert a női főnök eltapossa női beosztottait.
