38 kilométer úszás, 1800 kilométer kerékpározás és 422 kilométer futás. Ezek a távok szinte felfoghatatlanok legtöbbünk számára, s egy egész élet is kevés lenne hozzá, hogy teljesíteni tudjuk őket. Azonban a tízszeres Ironman név alatt többen is megtették ezeket a távokat. A komáromi Szőnyi Ferenc ultratriatlonista is közéjük tartozik, aki emellett már futott a Himalájában és átbiciklizte Amerikát is. Hogyan kezdett el futni? Miként készül fel a versenyekre? Kik segítenek a felkészülésben? Interjúnk.
A korábbi cikkekből megtudtam, hogy 43 évesen kezdett el edzésszerűen futni, 44 évesen tanult meg úszni, azonban nem sokkal ezek után már 124 kilométeres versenyen indult. Hogyan tudta ilyen gyorsan egy ekkora megmérettetésre felkészíteni a szervezetét?
Tisztázzuk: lelkes amatőr vagyok, nem profi. Ugyanakkor van, amiben professzionálissá váltam, ez pedig a bizonyos hosszú távú, nagy állóképességet igénylő, extrém környezetben végrehajtható, nagyon hosszú futó-, kerékpáros, ultratriatlon versenyek.
43 évesen kezdtem el futogatni. Áprilisban körülbelül 3-4 kilométert tudtam megtenni. Azonban már abban az évben – 2007-ben – neveztem egy 12 órás futásra, ami Csákváron volt. Az első versenyemen augusztusban indultam, ahol 124.6 kilométert futottam. Hogy a szervezetem felkészült-e? Egy barátom azt mondta: a gazella sem várja az oroszlánt, ha ott van, futni kell. Mindig képesnek kell lenni, mivel erre teremtődtünk.
Azt vallja, és a számok is azt mutatják, hogy a biciklizés a legerősebb száma. A profi versenyzés előtt is hajtotta a kilométereket vagy más formában erősített erre a számra?
A kerékpár a szerelmem. Igen, azelőtt is bringáztam, már a nagyapámmal is „vörsönyöztünk”. Csak aztán jött az élet, és elmúlt előbb nagyapám, aztán a fiatalságom. De 2000-ben családi és egyéb gondok miatt felültem a bringára, és tekertem. Először csupán rövidebb távokat, aztán hosszabbakat tettem meg, például Magyarország, majd Székelyföld körbebiciklizése. Később Skandináviába, s néhány év múlva még Ausztráliába is kijutottam bringával.
Ez nem verseny volt, csak az élet.
A bicikliversenyek csak kisebb előzmények után indultak: először 100 kilométeres és különböző mezőnyversenyeken vettem részt, majd következett a Tour de Pelso. Csodás emlékeim kötődnek ehhez a versenyhez! Jól jöttek ezek a tapasztalatok Mexikóban, amikor életem első triatlonos évében – még mindig csak 2008-at írunk – a Deca Iron 1800 kilométeres távjával birkóztam.
S ha a kerékpárról beszélünk, természetesen meg kell említeni a Race Across America-t. A világ leg-legversenyét! 5000 kilométer. Nagy álmom volt, s kétszer teljesült. Valamint a magyar rekordot is évekig tartottam, arra is nagyon büszke vagyok. S ne felejtsem el a 757 kilométeres Le Mans-Bugatti course-t sem.
Hogyan reagált kései életmódváltására a környezete?
Ennek van egy folyamata: először öröm, aztán tanácstalanság, ellenkezés, s olykor düh. Majd évek alatt a belenyugvás.
Hogyan kezdett el profi triatlonistává válni?
A futás elkezdése nemcsak testmozgás, hanem egy kicsit kiútkeresés is volt. A korábbi sikereket recesszió, gond és elszegényedés váltotta fel. Aztán a siker ezt kifényezte valamelyest. A futás mostanra szinte már mindent jelent számomra. Egy nagy-nagy flow-t! Borzasztó nagy szerencsém van, hogy a sport számomra nemcsak egy egyszerű hobbi, hanem egy sikeres hobbi lett. Nem csupán magam, hanem emberek százai, ezrei szeretik, „lájkolják” és tisztelik a sportpályafutásomat. Igen, azt hiszem, példává válni hatalmas felelősség.
Milyen szintekre, állomásokra tudná felosztani a sportolói karrierjét? Miben térnének el ezek a szintek?
Az első az „indulás” szakasz: az én esetemben ezt 12 órás, 24 órás versenyek, Bécs-Budapest táv, s később a triatlon jelentette. Már ebben a szakaszban – és általában az egész karrierünk során – elengedhetetlen, hogy legyen mellettünk egy mentor. Szerintem kell hogy legyen példaképünk, hiszen ő mindig előttünk jár. Ha nem is mindig méterekben kifejezve, de céltudatosságban biztosan. Nekem volt. Sajnos már nincs köztünk. Ő mutatta meg, hogy képes vagyok győzni, nem az erőmmel és nem is a bringával. Hanem elsősorban a genetikámmal. Őserőnek hívott, amin eleinte nevettünk. Aztán jöttek a sikerek – ez a kettes fázis.
A harmadik a „gyorsulás” szakasz: 2009-ben Ultra Triatlon világbajnok lettem világcsúccsal. Ez a siker magával hozta a népszerűséget is. 2015-ben még egy fokozatot léptem. Ekkor indultam Indiában a La Ultra 333 kilométeres versenyen, s innentől kezdve csak a leghosszabbak érdekeltek: a Jungel Ultra, a Hell Ultra, s a Deca Iron versenyeken is folyamatosan részt vettem. Az extremitásban az a jó, hogy ha végig tudod csinálni, szinte biztos megnyered.
Azok a versenyszámok, amelyeken részt vett az utóbbi években, testileg és lelkileg egyaránt iszonyatosan megterhelőek. Hogyan lehet felkészülni több mint 200 órányi táv megtételére?
A kulcsszó a tudatosság és a motiváció fenntartása: ha van cél, van erő is hozzá. Persze rengeteg munka, edzés, és kisebb versenyek szükségesek ehhez. Valamint nagy genetikai örökség. És rengeteg pénz, sajnos.
Hogyan zajlik a pihenés a többnapos versenyeken? Mennyiben múlik a végső győzelem a megfelelő módon és időben tett pihenésen?
A pihenés mindig nagy taktikai harc. Változó, hogy kinek mennyi szükséges. Én szerencsés alkat vagyok, sokat tanultam a testemtől, így soha sem megyek el a végsőkig. Mondjuk nekem az jó messze van. A dupla Ironman távját – azaz 7.6 kilométer úszás, 360 kilométer bringa, 84 kilométer futás – már alvás nélkül képes vagyok megcsinálni. Mondjuk ez csak 24-28 óra. A Deca Ironmanen azonban – amely 38 kilométer úszás, 1800 kilométer kerékpározás ás 422 kilométer futás – 4-6 óránként kellett kiállnom. Az ilyen távú versenyekre fontos megtanulni, hogyan kell gyorsan aludni. Számomra maximum két-két és fél óra elegendő volt. Egyébként sokkal fontosabb a folyadék pótlása, az energiabevitel, valamint frissítés egyensúlya. Persze kell egy kis matek is. A küzdelem folyik, a farkasok üldöznek, ehhez fontos, hogy észnél legyen és frissen maradjon az ember.
Kik segítenek Önnek a felkészülésben, valamint a versenyeken?
A legnagyobb segítség az, hogy elviselnek. Elsőként a családom és a feleségem. Tényleg így gondolom. Továbbá hatalmas segítséget nyújt a Komárom-Európa Futó Egyesületem, valamint fő támogatóm, a városom, Komárom. S természetesen azok a segítők, akik a vizet adják a versenyeken. Mindemellett supportként a sógorom, a sportbarát-barátnő, valamint néha a család és más családok. S igen, a felsorolásból hiányzik valaki: nem volt soha edzőm. Mivel amatőr vagyok és szemtelenül visszaélek képességeimmel, soha nem volt edzőm. Ugyanakkor manapság megfogalmazom magamnak azt is, hogy
olyan úton járok, amit én taposok.
Ez sportélettanilag nem igaz, de autodidakta és progresszív vagyok.
Igénybe vesz sportpszichológiai segítséget?
Igen, sokakat segítek! Viccet félretéve, valójában nem veszek igénybe ilyen segítséget. Bár én nem tanultam, de olyan önképzési technikákat tartottam magamnak egy-egy verseny ideje alatt, amire nagyon jó visszaemlékezni. Ezeket sokan vallásnak hívnák, én inkább hitvallásnak. Olykor valóban közel kerülünk a „teremtőhöz”, ami maga az univerzum. A működő egység, aminek része vagyok én is. Talán ez a Himalája sötét éjszakájában volt a leginkább kézzelfogható.
A Double Deca Ironmanen – korábbi cikkből olvasva – menet közben gumicukrot, chipset és édességet vett magához. Ez egy bevált triatlonista menü vagy Ön alakította ki az évek során?
Elnézést, vulgáris leszek, de ez faszság. Ez nem úgy van, hogy a kőműves csak leugrik az állványról, belebújik a cipőbe, kimegy Mexikóba, és ott világbajnok lesz. Akkor a sót meg kell fűszerezni. Persze ettem gumicukrot is, de egyébként nem jó, mert össze kell rágni, nehéz futva nyelni, félre is nyelheted. Inkább zselés cukrot vettem magamhoz. Az energetikai egyensúly fenntartása nem bulvárhír. Erről a Blikk riporterét nehéz meggyőzni.
A versenyeken egy előre meghatározott ütemtervet követ, vagy a többi versenyző ritmusához igazodik?
Igen, figyeljük a ritmust, amit optimális esetben én diktálok. Van forgatókönyv, de ez inkább csak sorvezető: mindig adaptálni kell, alkalmazkodni és felülírni.
Egyedül Ön tudta teljesíteni a Himalája hágóin megrendezett, 480 kilométeres Hell Ultra Running versenyt, ahol 40 Celsius fok hőmérséklet-ingadozás, a nem hétköznapi versenytáv és az oxigénhiányos levegő is akadályozta. Ezek után azt is mondhatjuk, hogy győzedelmeskedett a természet fölött?
Nem hiszem, hogy a természet foglalkozik a kis porszemnyi énünkkel. Nekünk, versenyzőknek vannak győzelmi vágyaink. A legnehezebb feladat az, hogy milyen versenyeken győzünk. Ugyanakkor, ha ránézünk a térképre, egy 480 kilométeres vonal csak egy pici, alig egy százaléka az Egyenlítőnek. Hol érünk mi ehhez fel? A legnagyobb feladat számomra még mindig az a rejtély: vajon hol a határ?
Személyes mottója, hogy „Megtehetem, meg tudom tenni, és meg is teszem!” Milyen versenyek számítanak ezek után kihívásnak az Ön számára?
A tér és az idő folyamatosan tologatható hányados: hova indulsz, és mikor érsz oda? 100 méter, 100 mérföld, egyre megy: a verseny mindig az, amire be mertél nevezni, mert hiúságod elhiteti veled, hogy még győzhetsz! Képes vagyok rá, megtehetem, és meg is teszem!
