Az áhított partner legfontosabb tulajdonságát röviden összefoglalva azt mondhatnánk: jó ember legyen. A „jó ember” természetesen mindenkinek kissé eltérő, ám a segítőkészség, önzetlenség, együttműködő képesség igen előkelőhelyet foglal a partnerünkben keresett tulajdonságok listáján. Az önzetlenségnek gyakran súlyos ára van, mégsem tud megszűnni belőlünk a segíteni vágyás és az elemi vonzódásunk azokhoz, akikben ezt felfedezni véljük. Többek között, az evolúciós pszichológia próbált magyarázatot találni erre a kérdésre.
Richard Dawkins Önző gén című könyve hatalmas gondolatlavinát indított el. A szerző elméletének alaptétele, hogy az emberiség fejlődése során az evolúciónak egy célja van: azért szaporodunk, hogy génjeinket továbbadjuk. Azokat adjuk tovább, amelyek magukban hordozzák az alkalmazkodás képességét az egyed számára. Így lehetséges az, hogy mindig a legfittebb marad életben. Minden cselekedetünk, tulajdonságunk génjeink túlélését és továbbadását szolgálja. Merésznek tűnik az állítás, azonban az evolúciós pszichológia szemszögéből vizsgálva gyakorlatilag nincs olyan terület, ahol ez ne volna igazolható. Minden emberi tettnek haszna van – önmagának, vagyis génjei továbbadásának a haszna. Ebből kiindulva az önzetlenség is ezt a célt hivatott szolgálni. Az önzetlen tett mögött is önző érdek húzódna meg?
Altruizmus, és ami mögötte van
Az önzetlenséget az evolúciós pszichológia kétféleképpen közelíti meg. Az egyik szempontrendszer a rokonszelekciós elmélet. Az önző gén koncepcióra épül. Lényege, hogy a hozzánk közelebb állóknak többet, szívesebben segítünk. Ez teljesen érthető annak függvényében, hogy minél közelebbi rokonunk valaki, annál több közös gént hordozunk, vagyis annál több esélyünk van a közös génjeink túlélésének segítésére. Azonban, az első kérdőjel már fel is merülhet bennünk. Miért segítünk barátainknak vagy azoknak, akiket talán még sosem láttunk? A kölcsönösség elve alapján
szívesebben segítünk azoknak, akiktől viszonzást várunk,
vagy legalábbis van bennünk egy olyan érzés, hogy kölcsönös köztünk az adás-kapás egyensúlya. A barátaink, és a hozzánk közel álló nem rokoni személyek segítéséből fakadó rejtett evolúciós haszon így már világos. Nem magyarázza azonban, miért jótékonykodunk, vagy segítünk idegeneknek, akiktől biztosan nem kapunk vissza semmit. Geoffrey Miller a Párválasztó agy c. könyvében egy igazán izgalmas alternatívát hoz ennek megértésére: a szexuális szelekciót.
Szexi jótékonyság
Az evolúciós hátrányelmélet szerint, egyes, a túlélést közvetlenül nem segítő, sőt éppen gátló tényezők is kifejlődnek. Vegyük például a pávakakas hatalmas faroktollait! Minél impozánsabb dísszel rendelkezik annál vonzóbb a nőstény pávák körében. De miért is? Mert ennek a faroknak a hordása sok nehézséget okoz neki. Előbb megfoghatja egy ragadozó, vagy fennakadhat valamiben, stb. Az élet tehát kockázatosabb számára emiatt. Miért így formálta meg mégis az evolúció? Azért, mert ezáltal derül ki az igazi fittsége:
egy ilyen hátrány ellenére is képes életben maradni.
Ez az, ami miatt a nőstény állatok választani fogják. Számos, ehhez hasonló példát hozhatunk még az állatvilágból. Evolúciós szempontból az altruizmust hasonlóképpen érdemes elképzelnünk. Közvetlenül hátrány lehet, ám rejtett szaporodási előnyt rejt magában. Az önzetlenség a szexuális szelekciós elméletet végiggondolva abból fakad, hogy megmutassuk, képesek vagyunk erőforrásainkból adni anélkül, hogy lényegi hátrányunk származna belőle. Ezzel mutatjuk fittségünket: jelezzük a társadalmi státuszunkat, anyagi és szellemi erőforrásainkat.
Az ősi társadalmakban például vadászat utána azok a férfiak váltak a legkívánatosabbá, akik zsákmányukat a közösbe adták. Ezzel jelezték rátermettségüket (képesek elejteni másoknak is, nemcsak maguknak), másrészt az együttműködő, másikkal törődő mentalitás jó jelzője annak, milyen partnerek a gyermeknevelésben. Továbbá, ezekben az időkben az életben maradás egyik kulcsa a csapatban rejlett és aki a csapatért hajlandó volt tenni, azt erősítette a többiekben, hogy segíti számukra a túlélést. A gének fennmaradása és továbbadása miatt ez pedig nagyon fontos momentum. A kör tehát bezárult,
a szexuális szelekció révén segítőkészségünk vonzerőnk egyik kulcsává válhatott.
Párválasztásunkat a mai napig nagyban befolyásolja mennyire látjuk önzetlennek, segítőkésznek a másik felet. Ha figyelmesek vagyunk, többek között észrevehetjük, hogy az ismerkedési fázisban sokkal előzékenyebbek vagyunk másokkal, ezáltal is imponálva a választottunknak.
A férfiak és a borravaló
Az udvarlás során vehető észre leginkább, hogy igyekszünk nagyvonalúan viselkedni. Ékes példa a borravaló adásának esete. Megfigyelhető, hogy a férfiak általában több borravalót adnak a pincéreknek és még többet, ha esetleg egy nővel fogyasztanak valamit. Talán nem tudatosan, de ezekkel az apró trükkökkel a másik elbűvölése a célunk, akkor is, ha nincs konkrét kiszemeltünk!
Aki egy jótékonysági szervezetben segédkezik és bárminemű önkéntes munkát végez, lehet nem feltétlenül a leghasznosabban teszi. Az ételt osztó ingatlanügynök többet segítene, ha pénzt adna, ám azáltal, hogy valami aktív cselekedetben vesz részt, a mai világban még inkább értékes dolgot áldoz föl: az idejét. Akiről úgy látjuk, képes időt áldozni másokra, pozitív benyomást tesz ránk. Egyrészt a fent említett evolúciós erőforrásait bizonyítja, másrészt az őseinktől eredeztethető gondoskodás értékelése miatt jó emberekkel körülvenni magunkat jó érzés.
Jónak lenni jó!
Ha segítünk, önkénteskedünk, vagy csak teszünk valami kedveset másoknak, azonkívül, hogy evolúciósan bizonyítjuk fittségünket a szexuális szelekció révén, önmagunkat is jutalmazzuk. Az agy örömközpontja ugyanis valóban aktiválódik! A jobb adni, mint kapni ismerős mondás, mely talán így is hangozhatna: adni ugyanolyan jó, mint kapni. Az önzetlenség mögött lehetséges, hogy valóban tudattalan önzésünk áll, mely nem fakad másból, mint a mélyen belénk kódolt életben maradásra való hajlamból. Az ok ezen a téren talán mégsem annyira fontos. Ám a következmény rengeteget számít: környezetüket, önmagunkat tesszük boldogabbá, ráadásul még a vonzerőnket is erősítjük. Tegyünk hát hasonlót, minél többször!
