Az elmúlt három évtizedben egy új elmélet kezdett kibontakozni a pszichológia tudományán belül. Ez az evolúciós pszichológia, amely az emberi viselkedés integratív megközelítését kívánja nyújtani. Ez a tudományág elsősorban arra keresi a választ, hogy őseink alkalmazkodási képességei a környezetükhöz hogyan hatnak a mai modernkori emberre. Hogyan vélekedik ez a szemlélet a szülői ráfordításról? Az állatvilágra jellemző, sokszor kegyetlennek tűnő túlélési stratégiák milyen mértékben maradtak fent nálunk? Háromrészes cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat.
Az evolúciós pszichológia képviselői egyrészt arra próbálnak választ találni, hogy az evolúció során kifejlődött tanulási-döntési folyamatok milyen mértékben vannak hatással a mai ember lelki folyamataira, továbbá hogy ezek az ősi struktúrák mennyiben határozzák meg a működésmódunkat, a modernkori viselkedés különböző területein. Az evolúciós pszichológia legfontosabb hipotéziseit és magyarázatait két alapvető fontosságú tudományos elméletből meríti. Az egyik a darwini paradigma, melynek kidolgozása Charles Darwin angol természettudós nevéhez köthető. A darwinizmus egyik legfontosabb alaptétele a természetes szelekció. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy a népesség tagjai között az adott környezetben kevésbé életképes vagy szaporodóképes egyedek génjeiket kisebb valószínűséggel adják tovább a következő nemzedéknek. Vagyis azok az egyedek képesek túlélni és magukat fenntartani, akik
előnyös tulajdonságaik által a legjobban képesek környezetükhöz alkalmazkodni.
A kedvezőtlen tulajdonságú egyedek végül szelektálódnak. Így tehát bármely anatómiai, élettani vagy viselkedési jelleg, amely növeli a túlélés vagy a szaporodás esélyét, el fog terjedni a populációban. Ennek köszönhetően az előnyös tulajdonságok fokozatosan felhalmozódnak. A másik a szociobiológia elmélete, amely célja a komplex társas kapcsolatok elemzése. Az evolúciós pszichológusok álláspontja szerint mai mentális képességeink az ősi környezeti feltételekhez történő alkalmazkodás során alakultak ki.
Az evolúciós pszichológia és a szülői ráfordítás
Robert Trivers szülői ráfordítás modellje a hímek és a nőstények eltérő szexuális viselkedésének hátterét igyekszik feltárni. Az elmélete szerint minden egyed olyan szexuális stratégiát választ, ami által
leginkább képes saját génjeit továbbörökíteni a következő nemzedékbe.
Ám nem mindenáron az a cél, hogy a lehető legtöbb életképes és szaporodóképes utód szülessen. A szülői ráfordítás, vagyis az utódok gondozására fordított idő és energia korlátozza a lehetséges utódok számát. Hiszen a szülői ráfordítás természetesen növeli egyes utódok túlélési esélyeit, de ezzel párhuzamosan pedig csökkenti a szülők képességét újabb utódok nemzésére. Az utódok létrehozásához azonos mértékben járulnak hozzá a hímek és a nőstények, azonban a részvételi módjuk jócskán eltér a másikétól.
Az emlősöknél, így természetesen az embernél is az anya ráfordítása a terhesség, a szülés és a szoptatás által sokkal nagyobb mértékű, mint az apáé.
A szülői ráfordításban mutatkozó különbségek
alapvetően befolyásolják a hímek és a nőstények szexuális stratégiáit.
A hímek szaporodási sikerüket az utódok mennyiségében mérik. Ám a szexuálisan fogamzóképes nőstények száma korlátozott, így természetesen számolniuk kell a rivális hímek megjelenésével is. Vagyis a hímek csak úgy tudják növelni utódaik számát, ha más hímeket korlátoznak vagy megakadályoznak abban, hogy nőstényekhez jussanak. A nőstények szaporodási sikerét teljesen más tényezők befolyásolják. Az utódok túlélési esélyei nagyban függnek az anyai szervezet egészségétől és fizikai kondíciójától, hiszen gyermeke belőle táplálkozik. A megtermékenyítése pillanatában elköteleződik utódai iránt, és ettől kezdve a ráfordított energia célja az utódok biztonságos felnevelése lesz. A cél elérése érdekében pedig olyan hímeket próbál maga mellé választani, akik jó adottságaik átörökítésével és/vagy apai gondoskodásukkal biztosítják a kicsi jövőjét.
Éppúgy, mint az emlős fajok többségénél, a nőknél és a férfiaknál is jelentős különbségek figyelhetők meg a szülői ráfordításban. A nők életük során megközelítőleg 400 petesejtet termelnek, amelyből legfeljebb 15-20 termékenyül meg. A férfi ivarszerv azonban napi 80-150 millió spermiumot állít elő, amellyel nagyon sok nőt képes megtermékenyíteni. A többnejűség gyökereit is ennél a pontnál érdemes keresnünk. Egy férfi annál inkább biztosítja saját génállományának fennmaradását, minél több nőt „birtokol”. Hiszen egy utód esetében, míg az anya személye megkérdőjelezhetetlen, addig az apa személye akár vitatható is lehet. A szakemberek többsége szerint a monogámia csupán társadalmi kényszerek nyomására jött létre a történelem során.
A cikkben említett tudományos tények egyaránt igazak az állatvilágra és az őseinkre is. Habár az emberi szexualitás számos pontban eltér az állatvilág párzási szokásaitól, az evolúciós pszichológusok szerint alapmintázatát tekintve ugyanazt az evolúciós örökséget hordozza. Ugyan a modernkori társadalomban történő családalapítás természetesen sokkal komplexebb rendszer és több tényező függvénye, mint pusztán az evolúciós előny hajhászása. Ám alapvető ösztönös motivációink megértése szempontjából elengedhetetlen foglalkoznunk ezzel a témakörrel is. Következő cikkünkben a szülői stratégiákkal és az anya és csecsemője kapcsolatával fogunk foglalkozni.
