Pedig itt van a nyelvem hegyén!

Milyen gyakran fordul elő veled, hogy nem jut eszedbe egy szó? Egy kellemes beszélgetés közepén egyszer csak megtorpansz, mert keresel egy konkrét kifejezést, amelyet hiába használsz akár nap mint nap, hirtelen elveszett a fejedben. Pedig ott van a nyelved hegyén. A beszélgető társaid furcsán néznek rád, te pedig próbálod körülírni az adott szót: végül nagy nehezen eszedbe jut. Egyrészt megkönnyebbülsz, a keresett kifejezés megtalálása olyan örömmel tölt el, mintha egy bonyolult rejtélyt oldottál volna meg. Másfelől viszont kissé kellemetlenül érzed magad, mert megakadt a beszélgetés, elterelődött a szó, és idő kell, hogy a társalgás eddigi ritmusát újra felvegyétek. Mi lehet az oka, hogy olykor elfelejtünk egy-egy szót? Mi magyarázza a „nyelvem hegyén van” jelenséget? Cikkünkből kiderül.

Paul Coxon, a Cambridge-i egyetem fizikusa épp kollégáival folytatott szakmai értekezést, mikor hirtelen nem jutott eszébe a „foton” szó. Egy olyan kifejezés, amelyet munkája során nap mint nap többször is használ, az átlagnál jóval több információval rendelkezik róla, és mégis: az agya egy pillanatra lefagyott, és mivel képtelen volt előidézni a keresett szót, megpróbálta körülírni azt. Így született meg a „fényes morzsa” kifejezés, amely végül szállóigévé vált a kollégái között.

Paul esete nem egyedi: átlagosan hetente legalább egyszer akadnak meg szavak a nyelvünk hegyén. Az azonban a fenti példából is látszik, hogy nem arról van szó, hogy elfelejtjük a fogalmat, melyet ki szeretnénk fejezni. Annak, akinek fogalma sincs arról, mi az a foton, nem „fényes morzsaként” próbálta volna körülírni. Paul fejéből tehát nem törlődött hirtelen a tudás, mellyel a fotonról rendelkezett: mindössze a fogalomhoz kapcsolódó hangalak előhívása szenvedett csorbát. Sokszor tökéletesen körbe tudjuk írni a keresett szót; van, hogy a szótagszámát, a kezdőbetűjét vagy a ritmikáját is fel tudjuk idézni. Keresés közben talán eszünkbe jut egy-egy hasonló hangalakú vagy értelmű szó, és pontosan meg tudjuk ítélni, hogy ezt kerestük-e. A kifejezés maga tehát nem veszett el, csak nevén nevezni nem tudjuk.

De mielőtt megijednénk, hogy a demencia korai jeleit tapasztaljuk magunkon, érdemes megvizsgálni az ezzel foglalkozó szakirodalmat. A kutatások szerint ugyanis nincs összefüggés a „nyelvem hegyén van” jelenség megjelenésének gyakorisága és a demencia kialakulása között. Bár az idősebbek valóban többször tapasztalják, hogy hirtelen nem jut eszükbe egy-egy szó, ez mentális állapottól függetlenül igaz mindannyiukra. Mindkét nemre ugyanannyira jellemző, és szinte minden nyelvnek megvan a maga kifejezése erre a különös jelenségre. Sőt, a jelnyelvben is alkalmazzák az „ujjam hegyén van” kifejezést, ami arra utal, hogy nem pusztán a beszédprodukció zavaráról beszélhetünk.

De vajon mi történik az agyunkban akkor, mikor hirtelen képtelenek leszünk kimondani egy-egy konkrét szót? Paul példájából is láthattuk, hogy a keresendő szóhoz tartozó ismeretanyag megmaradt. Ez azonban nem is meglepő: ha hirtelen nem is jut eszünkbe a „szék” szó, attól még képesek vagyunk azt továbbra is rendeltetésszerűen használni. A szó kódolása tehát nem szenvedett csorbát, a székkel kapcsolatos összes információnk a helyén van az agyunkban. Az jelenti a problémát, hogy a szót magát nem tudjuk előhívni. A gondolatok szavakká való formálása általában erőlködés nélkül megy, pedig bonyolult folyamatról van szó: absztrakt koncepciókból először gondolatok, majd szavak alakulnak, végül pedig a megfelelő hangzás zárja a sort. Ez a folyamat azonban csorbulhat.

A jelenség magyarázatára többféle elmélet is született. A közvetlen hozzáférés elmélete szerint az agyunkban lévő kapcsolatok erősségén áll vagy bukik a felidézés sikere. Ha a keresett szóval kapcsolatos emlék elég erős ahhoz, hogy felismerjük, de nem elég erős, hogy a szókép felidéződjön, akkor fordulhat elő probléma. Ha pedig egy másik szó jut eszünkbe először, mint amit kerestünk, az tovább nehezítheti, blokkolhatja az emlék és a szó közötti kapcsolatot. Viszonylag hétköznapi eset tehát az is, hogy hiába keressük az adott szót, csak annak egy rokon értelmű, vagy épp teljesen ellentétes jelentésű szava ugrik be.

Egy másik elmélet szerint az agyunk külön helyen raktározza el a szemantikus és a fonologikus ismereteinket. A „nyelvem hegyén van” jelenség eszerint akkor következik be, ha az aktiváció csak az adott szó szemantikai komponensét éri el, a fonologikusat nem. A székes példánál maradva ez azt jelentené, hogy miközben a „szék” szót szeretnénk megtalálni, eszünkbe juthat annak minden tulajdonsága, az anyagától, formájától kezdve a rajta ülés érzéséig, de mivel az elmélet szerint a verbális összetevői máshol tárolódnak, ezek nem feltétlen aktiválódnak egyszerre a szék összes többi tulajdonságával.

Így születhetnek olyan zseniális új szavak, melyek talán nem hasonlítanak a keresett kifejezésre, de tökéletesen képesek körülírni azt. Paul az esetét Twitteren osztotta meg követőivel, akik válaszul bemutatták saját kitalált szavaikat is, melyek a „nyelvem hegyén van” szituációból születtek. A „nagyon-nagyon nedves saláta” (leves), a „milyen-messze gép” (mérőszalag), az „emberek, akiket nem utálok” (barátok) és a „húsos uborka” (hotdog) mind-mind tökéletes példája annak, hogy ismerjük a tárgyakat, melyekre hivatkozni szeretnénk, csak verbálisan nem tudjuk magunkat kifejezni.

Egyes esetekben azonban többről lehet szó, mint alkalmi „agyfagyásról”. A Broca afáziában szenvedő betegek minden beszélgetés során átélik a „nyelvem hegyén van” jelenséget. Erre a fajta afáziára ugyanis a beszédprodukció zavara jellemző, vagyis míg gondolkodásuk sok esetben megtartott és választékos, a gondolatok szavakká való formálása rendkívül nehéz számukra. Jellemző rájuk, hogy annyira nehezen találják a szavakat, hogy főként távirati stílusban tudnak kommunikálni, „igen-nem” válaszokat adnak a feltett kérdésekre, annak ellenére hogy gondolatban sokkal bővebben képesek kifejteni mondandójukat. A betegek sokszor küzdenek azzal, hogy megtalálják a kimondani kívánt szót; kommunikáció közben hamar bosszúsak és türelmetlenek lehetnek, amiért nem tudják megfelelően kifejezni magukat. A „nyelvem hegyén van” jelenség számukra mindennapi megküzdést igényel. Ha az átlagembert sokszor bosszantja és hátráltatja ez az alkalmi előhívási hiba, képzelhetjük milyen bosszantó és frusztráló lehet azoknak, akiknek minden szó ehhez hasonló küzdelmet jelent.

A „nyelvem hegyén van” jelenség kutatói természetesen arra is keresték a választ, hogy milyen módszerekkel segíthetünk magunkon, hogy a keresett szót mihamarabb megtaláljuk. Bár a leggyorsabb módszer az, ha kimondatjuk mással a keresett szót, vagy rákeresünk, ezekben az esetekben csak ideiglenesen szabadulunk meg a bosszantó érzéstől. Egyes kutatások szerint, ha a szót végül külső forrás segítségével találjuk meg (beszélgetőpartnerünk, vagy a Google segítségével), akkor valószínű, hogy az adott szó legközelebb is ugyanilyen nehezen jut majd eszünkbe. Viszont ha magunk küzdünk meg az adott szó verbális kifejezéséért, azzal megerősítjük agyunkban az adott élmény és annak verbális megfelelője közötti kapcsolatot, ezáltal legközelebb hamarabb fog eszünkbe jutni.

Ha tehát legközelebb azon kapjuk magunkat egy beszélgetés közepén, hogy nem jut eszünkbe egy szó, próbáljuk minél pontosabban körülírni, és megkérni beszélgetőpartnerünket, hogy csak akkor segítsen, ha a szót semmiképp sem tudjuk magunktól felidézni.