Amikor labdázunk, pont ugyanannyiszor dobjuk a labdát társunknak, mint ahányszor elkapjuk. Nem lehet úgy játszani, hogy többször dobunk, mint ahányszor a másik el tudja kapni. Ha így lenne, akkor kvázi csak dobálnánk a játékos társunkat – ami valljuk be, nem túl kedves dolog. A labdázás metaforájára felépíthetjük a jól működő, kiegyensúlyozott kommunikáció menetét is. Pontosan annyiszor érdemes „dobnunk”, ahányszor „elkapnunk”. Celeste Headlee javaslata szerint 50%-ban hallgassunk figyelmesen, és 50%-ban beszéljünk. A következőkben kiderül, miért is olyan nehéz feladat ez.
A Harvard egyetem kutatói rájöttek, hogy amikor magunkról beszélünk, az agyi jutalmazó központ ugyanazon része aktiválódik, mint amit a kokain vagy a szexuális együttlét stimulál. Ez azt jelenti, hogy rendkívül kielégítő az emberek számára, ha önmagukról beszélhetnek. Azonban ez többnyire csak bennünket nyűgöz le. Beszélgető partnerünkben feszültséget vagy akár ellenszenvet is kiválthat – ezért is fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt!
Nem minden beszélgetés célja, hogy nagyon mélyre menjen, komoly témákat boncolgasson. Felmerül a kérdés tehát, hogy miként mélyíthetjük el a felszínes csevegéseket, és adhatunk valódi értelmet, jelentést a beszélgetéseinknek? A legfőbb probléma a jelentésteli beszélgetések kialakulásával kapcsolatban abban rejlik, hogy nem beszélgetünk olyanokkal, akikkel nem értünk egyet. Alapvető célunk, hogy hozzánk hasonlóan gondolkodókkal vegyük körül magunkat. Ez egyrészt megerősíti saját nézetrendszerünk igazságába vetett hitünket. Másrészt pedig egy adott csoporthoz tartozás biztonságos érzését kelti bennünk. Mindaddig nincs gond, amíg képesek vagyunk meghallani mások véleményét, adott esetben vitákat is folytatni a sajátunktól eltérő állásponton levőkkel. Ha viszont nem így teszünk, akkor akár a saját fejlődésünk útjába is állhatunk. Vegyük észre, hogy mindenki tud valami számunkra új információval szolgálni! Lehet ez olyan, amiről még nem hallottunk, de az is lehet, hogy csak egy új megvilágításba helyeződik az információ. Legyünk nyitottak mások világnézetének megismerésére, hogy azáltal is fejlődhessünk!
Bizonyára sokunk számára ismerős az a kellemetlen érzés, amikor felüti a fejét a gyakran emlegetett kínos csönd. Ha a beszélgetés során beáll a kínos csönd, tudhatjuk: valami nem jól működik a társalgó felek között. Lehet, hogy csak egy kis félreértés miatt alakul ki a beszélgető partnerek között ez a kellemetlen „légüres tér”. Gyakoribb, hogy
kínos csönd azért áll be, mert az egyik fél nem figyel igazán a másik mondandójára.
Azon vesszük észre magunkat ilyenkor, hogy érdembeli eszmefuttatásokat nélkülözve társalgunk. Eközben előfordulhat, hogy hirtelen mégis felkelti az érdeklődésünket egy a beszélgetésből elkapott gondolat. Ezen ponton, ha visszakérdezünk és felzárkózunk a beszélgetésbe, van lehetőség belemenni részletesebben az adott témába. Mindez pedig hólabdaszerűen göngyölítheti egyre mélyebb szintekre a beszélgetés fonalát. Ha ilyen történik, ismerjük be, kérjünk elnézést és segítséget, hogy újra felvehessük a gondolatmenet ritmusát! Ennél kínosabb az, amikor észrevesszük társunkon, hogy nemcsak pillanatnyilag kalandozik el, hanem tartósan nem figyel. Ahogyan a cikk elején arról szó volt, a jól működő társalgás alappillérei az egyenlőség és a kölcsönösség. Amennyiben valamelyik feltétel nem teljesül, vagy úgy érezzük, a másik viselkedése büszkeségünkön csorbát ejt, lépjünk ki az interakcióból!
Ha tudjuk, hogy egy olyan eszmecsere következik, ami nehéz témát boncolgat ellentétes érvek ütköztetése mentén, előre felkészülhetünk rá fejben. Celeste Headlee javaslata szerint próbáljuk meg átgondolni, mi történik, ha mi tévedünk és kiderül: a másiknak (is) igaza van. A követkő lépés, hogy fogadjuk el, vitapartnerünknek (is) lehet igaza. Ha ezt kimondjuk, azzal egyrészt csökkentjük a saját, és köztünk lévő feszültséget, másrészt a „Kinek van igaza?!” játszmát lezárjuk. Így a beszélgetés fókuszába állíthatjuk a valódi kérdést. Beszélgetés során fontos észben tartanunk, hogy az nem arról szól, hogy tanítsuk a másikat!
Emellett rendkívül nagy segítségére lehetünk ismerőseinknek, barátainknak, ha segítünk nekik kijönni egy-egy negatív gondolati körből. Gyakran azért ismételgetjük ugyanazokat a – többnyire fájó – történeteket, mert úgy könnyebb velük megbirkózni. Ezt a jelenséget nevezzük ventilációnak.
előfordulhat, hogy
úgy érezzük, nem hallja, és nem érti meg a környezetünk, amit mondani szeretnénk.
Ha belegondolunk, ez az érzés talán kisgyermekkorból már ismerős lehet. Felnőttként ezért mondjuk el nyomasztó gondolatainkat újból és újból. Ez a viselkedés a beszélgetés során túlzóvá is válhat, amit könnyen észrevehetünk. Jellemző, hogy szinte már csak a másik fél beszél, leginkább saját magáról, élményeiről, tapasztalatairól. Mindannyian szeretünk magunkról beszélni, de emlékezzünk! Igazán jutalmazó értéke akkor lesz egy beszélgetésnek, ha az kölcsönös.
Ugyanez vonatkozik a beszélgetésbe való bevonódás és megnyílás képességére is. Nem tudjuk szabályozni a másik ember érzéseit, azonban jelenlétünkkel, attitűdünkkel és reakcióinkkal képesek vagyunk hatni rájuk. Egy mindkét fél számára biztonságos és barátságos légkör kialakítása szükséges kiindulási alap az őszinte és nyílt beszélgetésekhez. Ha kezdeményezésként megosztunk egy bensőséges történetet, akkor utána figyeljünk arra, hogy hagyjunk teret a partnerünknek is kapcsolódni hozzánk! Ne vágjunk bele vagy állítsuk le társunkat a gondolatmenet közepén! Gyakran ezen aprónak tűnő „hibák” miatt nem mélyül el vagy szakad meg teljesen egy beszélgetés.
