Pszichológusok társadalmi felelősségvállalása járvány idején – Kozma-Vízkeleti Dániel

Introspekció nevű rovatunkban a hazai pszichológia szaktekintélyei szólalnak meg olyan aktuális kérdésekről, melyek hatással vannak a pszichológusszakma egészére vagy jelentős részére. Első cikksorozatunkban a koronavírus pszichológus szakmára gyakorolt hatásait boncolgatjuk. Interjúnkban Kozma-Vízkeleti Dániellel, család- és pszichoterapeutával, a Mindset Terápiás & Tanácsadó Központ szakmai vezetőjével beszélgettünk a pszichológusok társadalmi felelősségvállalásáról, a szakmai korlátokról és a járvány kapcsán felmerülő etikai kérdésekről.

Mit gondolsz a pszichológusok társadalmi felelősségvállalásáról a koronavírus kapcsán? Kötelesek-e a pszichológiai kutatások és megfigyelések tanulságai alapján állást foglalni társadalmi kérdésekben, iránymutatást adni morális dilemmák esetén? (Például: kinek jusson lélegeztetőgép?) Szabad-e pánikot kelteni a „jó ügy” érdekében?

Nagyon fontosnak érzem, hogy a pszichológus hivatás képviselői vállalják az ismereteikből, készségeikből és szerepükből fakadó felelősséget. Ez szerintem elsősorban az átmeneti, nehéz helyzet oldására irányuló megoldási kísérletek támogatását, a társadalmi szinten megnövekedett feszültség csökkentését célozza. Ismereteink alkalmazása mellett szükséges személyes példát adnunk. Fontos megmutatnunk saját önmegnyugtatási képességünk működését, hogy ezáltal inkább csökkentsük, mintsem növeljük a velünk kapcsolatba kerülő, megnyilvánulásainkat hallgató, olvasó személyek feszültségét.

Ugyanakkor szereptévesztést jelent hivatásunk képviselői részéről a mindenkori moralizálás, címkézés, a társadalmi szereplők „diagnosztizálása” önnön politikai álláspontunk kínálta érdekek mentén, az ítélkezés. Nagyon rossz benyomást kelt, ha mindenttudónak, tévedhetetlennek hisszük magunkat – a „mindenttudó pszichológusmosoly” inkább ellenérzést, mint bizalmat kelt.  A patológiaközpontú lélektan amúgy is hajlamos a hétköznapi jelenségek patologizálásra – ez nem visz sehová. Most, hogy a szorongás fokozódásával minden érzelem, indulat megsokszorozódik, ezt különösen kerülendőnek tartom. Lélegeztetőgépekről dönteni az orvoskollégák feladata, a pánikkeltést az önjelölt véleményvezérek vállalják – egyik szerep sem a miénk.

Mi a véleményed az online terápiás térről, mikor indikált, mikor kontraindikált a klientúra online térbe való költöztetése? Hogyan közelítsük meg felelősen ezt a kérdést?

Korábban, hivatásgyakorlásom során kerültem az online találkozókat, akár képzési, akár terápiás céllal. Most is szükségmegoldásként tekintek rá, így használom. Nem az én műfajom, én a személyességet tartom pályám egyik legfontosabb értékének. Tudom ugyanakkor, hogy általam nagyra becsült kollégáim jó tapasztalatokat szereztek sokéves online praxisukban – most igyekszem tőlük tanulni, a jó gyakorlatokat átvenni. A Magyar Családterápiás Egyesület etikai bizottságának vezetőjeként egy érdekes etikai vonatkozás jut eszembe például az online szupervíziók kapcsán: Mivel klienseink történeteit még maszkolva sem hallhatják a szupervíziós csoporton kívüliek, nyomatékosan felhívtam a csoporttagok figyelmét, hogy az ő felelősségük annak megteremtése, hogy zárt és zavartalan helyen tartózkodjanak mindvégig az online csoportalkalom alatt. Ez esetenként, az otthonunkból bejelentkező kollégák számára nem csekély szervezést igényelt, a rájuk nyitó érdeklődő gyermekeiktől, házastársuktól, szüleiktől, társállataiktól való különvonulás plusz megteremtendő feltétel volt.

Hogyan hat a terápiás folyamatra, a szakember objektivitására, hogy ő is része a járványügyi helyzetnek, nem tudja kivonni magát a fertőzésveszély, karantén és egyéb hatások alól?

Az a szemlélet, amelyben dolgozom, nem hisz a szakember objektivitásában. Kívülállóságunkért, neutralitásunkért  megdolgozhatunk, ám objektív csak a fényképezőgépünkön van. Szeretném hinni, hogy legalább egy fejezettel klienseink előtt járunk az önreflexiós folyamatban, így az, hogy mi is érintettek vagyunk, lehetővé teszi, hogy a sajátélmény hitelességével igyekezzünk segíteni. A segítői transzparenciára vonatkozó elvárások széles skálán helyezkednek el a teljes analitikus absztinencia és a posztmodern konstruktivista irányzatok terapeuta-képe között. Az utóbbiba az is belefér, hogy vállaljuk:

mi is aggódunk, mi sem vagyunk birtokában a megoldásnak, mi is keressük saját érvényes válaszainkat.

Mit gondolsz a járvány kapcsán szerveződő pro bono mentális segítői kezdeményezésekről? Mi a véleményed arról, hogy az egyik ilyen oldalon arra bátorítják a segítséget keresőket, hogy fizikai/pszichoszomatikus tünetekkel, erős szorongással is fordulhatnak az önkéntes mentális segítőkhöz, akik között vannak pályakezdő kollégák, mentálhigiénés szakemberek és pszichológia szakos hallgatók is?

„Békeidőben" szakmánk egyik sarkalatos kérdése a kompetenciahatárok tiszteletben tartása. Ha enyhén fogalmazok: hazánkban ez a kérdéskör nem jutott el a teljes, megnyugtató mértékű rendezettség szintjére. Nagyon fontosnak tartom a társadalmi szerepvállalás tevőleges részét, hogy a rászorulók számára lehetővé tegyük a segítséghez jutást. Ez talán előhívja és felértékeli hivatásunk egyik tapasztalatát: a kapcsolat „gyógyít”, nem a módszer.

Hivatásunk gyakorlásában a megértő, beleérző, érdeklődő hozzáállásnak legalább akkora súlya van, mint a szakmai végzettségeknek

– mondom ezt úgy, hogy igyekeztem a megszerezhető hivatalos, elismert szakmai végzettségek összességét megszerezni. Ha közönség elé állunk, az lesz a döntő, hogy van-e érvényes mondanivalónk, nem pedig az, hány szakvizsgát vagy tudományos címet szereztünk. Vagyis, helyén kezelve, megtartó erő lehet a pro bono segítség, érkezzék akár szakmánkon kívülről, akár kezdő pályatársainktól. Ők első jelzőként működhetnek, ha a kapcsolatfelvétel tapasztalatai alapján, segítői lelkiismeretükre támaszkodva felismerik, hogy valakinek professzionalizált vagy medikális segítségre van szüksége. A krízisben lévőknek életmentő a telefonos segítő szolgálatok tevékenysége, ahol felkészített laikusok hallgatják meg őket. Ehhez képest miért féltjük az elbizonytalanodottakat tanítványainktól, csekélyebb tapasztalatú munkatársainktól? A helyén kezelés a fontos: itt nem terápiát, nem korrekciót kapnak a szomatizáló vagy szorongó rászorulók, hanem odaforduló, emberi figyelmet, érdeklődést, együttgondolkodást.

Lehet-e a koronavírus a 2. világháborúhoz hasonló katalizátora a 21. századi pszichológia tudományának? Vannak-e etikai korlátai a járvánnyal kapcsolatos kutatások lefolytatásának?  

Biztos vagyok a „poszttraumás növekedés” lehetőségében. Bízom is benne, hogy a válság meghozza azt a bátorságot, hogy fel merjünk tenni olyan kérdéseket is, amelyeket eddig – kíméletből, jól vagy rosszul értelmezett korrektségből – nem mertünk. A lélektan tudományos részében meglátásom szerint dominál a módszertan és a statisztika szerepe, ám a tudományos szigorúság szükséges, de nem elégséges feltétele az emberi élménymódok minél teljesebb megismerésének. A humán populáción végzett beavatkozó eljárások, vizsgálatok, azaz: kísérletek esetében nagyon szigorú etikai szabályok érvényesülnek és szükséges is érvényesülniük. A kérdésfelvetés kreativitása és bátorsága azonban új lendületet kaphat, az elfogadható magyarázatok köre szélesedhet – tán a fentebb említett sajátélményekből táplálkozva is. Az a kutató, aki maga is megélte, hogy ötletei nem többek megoldási kísérletnél, hogy hogyan szükséges egyszerre munkáját végeznie és szülőnek, tehetséggondozó pedagógusnak, oktatónak és edzőnek is lennie odahaza, talán könnyebben fordul a protektív faktorok, az erőforrások mobilizálásának emberi tényezői, a határhelyzetekben megmutatkozó emberi viselkedés ezerszínűsége felé.

***

Új, Introspekció című rovatunkban pszichoterapeuták, oktatók, intézményvezetők és kutatók vegyesen szerepelnek beszélgetőpartnereink között. Célunk, hogy gondolataik útmutatóként szolgáljanak pályakezdő vagy már tapasztalt pszichológus kollégáinknak, de jelenthetik egy-egy szakmai párbeszéd, vita kiindulópontját. Így örömmel fogadjuk az Introspekció rovat cikkeire érkező válaszokat, hozzáfűzéseket Facebook oldalunkon vagy e-mailben.