Segítő szindróma a párkapcsolatban – tényleg jó, ha mindent megteszünk a másikért?

Az ideális társ jellemzésekor gyakran hangzik el, hogy lehessen rá számítani, segítsen, gondoskodjon rólunk. Vannak azonban olyan emberek, akik talán egy kicsit túl jók is ebben: annyira, hogy az már nem a másik, illetve a kapcsolat érdekeit szolgálja. Cikkünkben a segítő szindróma árnyoldaláról lesz szó.

Bár egy kiegyensúlyozottan működő párkapcsolatban szükség van arra, hogy időnként le tudjunk mondani a saját érdekeinkről a másik javára, alkalmazkodjunk, kompromisszumot kössünk, támogassuk a párunkat, de ha ebben tartósan felborul az egyensúly, és az egyik fél rendszeresen szolgálóvá, a másik pedig kiszolgálttá válik, az hosszú távon egyik fél számára sem előnyös.

A túlzott gondoskodás azt jelenti, hogy a másik szükségleteit, érdekeit rendszeresen a sajátunk elé helyezzük.

Vannak emberek, akik hajlamosabbak ezt a szerepet felvenni, mint mások. Általában ezt gyerekkorunkban tanuljuk meg azáltal, hogy a szüleink hogyan viszonyultak hozzánk. Akire felnőttként jellemző a túlzott gondoskodás, önfeláldozó segítés, jobban hangolódik mások szükségleteire, mint a sajátjaira, az valószínűleg gyerekként is ezt csinálta – a szüleivel. Ezt a gyerekkori szerepcserét parentifikációnak nevezik, mert alapvetően a szülőnek kellene a gyerek szükségletét előtérbe helyeznie, gondoskodnia róla, megvigasztalni, kereteket szabni neki, ilyenkor viszont fordítva történik, és a gyerek gondoskodik a szülőről. A gyermek ilyenkor olyan üzeneteket kap, amely megerősíti benne, hogy akkor jó, szerethető, ha lemond a saját igényeiről mások javára, ha – sok esetben – anya vagy apa támasza, segítője a nehézségekben. Ez a fajta önfeláldozás, érzelmi tehervállalás nem egészséges egy gyermek vagy serdülő számára – sokan pszichoszomatikus tünetekkel és szorongással, vagy épp ellenkezőleg, szélsőséges lázadással, agresszív viselkedéssel reagálnak rá.

Ha valaki gyerekként sokszor tapasztalta azt, hogy akkor kap szeretetet és figyelmet, dicséretet, ha jól viselkedik, segít, lemond a saját igényeiről mások javára, ez később belső paranccsá válik, ami felnőttként a munkában és a párkapcsolatban is megjelenik. A segítő szindrómás ember gyakran saját értékét ahhoz köti, mennyire hasznos a másik számára, pont ezért is tud olyan könnyen csapdába ejteni ez a dolog: ha nem segítek, nem leszek hasznos, tehát nem fognak szeretni – ez a gondolati torzítás motiválja őket arra, hogy folyamatosan segítenek. Mivel a saját igényeik előtérbe helyezését gyerekként gyakran rosszallás, elfordulás követte, nem tudták megtanulni igazán belülről értékelni magukat, így a számukra ismerős minta, a segítés, önfeláldozás útján próbálják meg a felnőtt kapcsolataikat is bebiztosítani. Elsőre akár vonzónak is tűnhet egy olyan partner, aki mindenben segít, gondoskodik rólunk, mindenért átvállalja a felelősséget, a másik oldalról pedig azt gondoljuk, ezzel megtarthatjuk a szerelmünket – azonban előbb vagy utóbb mindkét félnél problémák fognak jelentkezni a párkapcsolatban emiatt a szereposztás miatt. Lássuk, melyek ezek!

Az egyik probléma, hogy a túlzásba vitt segítéssel és önfeláldozással arra szocializáljuk a partnerünket, hogy tőlünk függjön, ne tudjon semmit megoldani egyedül, ne érezze magát kompetensnek.

Ezzel a segítő szindrómás ugyan megerősíti a saját biztonság- és értékességérzetét a kapcsolatban, azonban egy idő után, főleg, ha ez a biztonság már megszilárdult, ő sem érti, miért olyan „semmirekellő” a másik, miért nem segít be a háztartásban, miért kell mindent egyedül csinálnia, amitől egyre dühösebb lesz. Ez a klasszikus mártír-játszma: azt hisszük, jót teszünk, ha mindent megcsinálunk, és mindenben kiszolgáljuk a másikat, de, mivel ebben teljesen kimerülünk, utána rá leszünk dühösek.

A másik oldalról pedig nagyon könnyű belesimulni ebbe, kihasználni, hogy a párunk mindent megcsinál, és nekünk semmi dolgunk otthon, vagy a kapcsolatban – főleg, ha amúgy is ezt szoktuk meg, mert mondjuk az édesanyánk ugyanezt csinálta, és soha, még egy szalmaszálat sem tehettünk otthon keresztbe. Azonban hosszútávon észrevesszük, hogy nem fejlődünk, nem haladunk előre az életben, zavarni kezd az önállóság hiánya, hogy nem érezzük hasznosnak magunkat, és ez átcsaphat kompenzálásba. Ilyenkor az egyik fél máshol, a kapcsolaton kívül kezdi keresni a saját önértékelése megerősítését, mert azt akarja érezni, hogy szükség van rá, ő is kompetens. Egy férfi megfogalmazásában:

„Tudom, mennyire sokat tettél értem mindig… de közben egyre nőtt bennem neheztelés, sőt, akár a harag is, mert gyengének és rászorulónak éreztem magam. Sosem éreztem azt, hogy szükséged lenne rám, amitől egyre kevésbé éreztem férfinak magam.” (Harriet Braiker – The disease to please).

Fontos hozzátenni, hogy itt nem feltétlenül a nemi szerepek felborulása a probléma, inkább a kompetenciaérzés, a kapcsolatban, családban betöltött hasznosság, amiben sérül az egyensúly, ha nem hagyunk teret a másiknak is a cselekvésre, döntések meghozására. A kapcsolat elején lehet, hogy díjazza a másik, mennyi figyelmet és törődést kap, és hálás érte, hogy mennyi terhet leveszünk a válláról, velünk milyen könnyű. De egy idő után valószínűleg elkezdi úgy látni, hogy irányítjuk és domináljuk az életét, megfosztva őt a szabadságától, attól, hogy meghozassa a saját döntéseit. A kéretlen segítség, túlzásba vitt „anyáskodás” is a kontrollálás egy formája, ami a másik fél számára egy idő után fojtogató tud lenni.

A másik probléma, hogy ha mi szülő szerepet veszünk fel a párunkkal szemben, azzal ráosztjuk a gyerek szerepét, és úgy is viselkedünk vele.

Egyfelől elkezdjük babusgatni, védelmezni, felmenteni minden felelősség alól, másfelől pedig irányíthatónak, kevésbé kompetensnek tartani, és ezzel megszűnik az egyenrangúság a felek között. Az, hogy apu egy nagy gyerek, vagy hogy anyának van még egy gyereke, gyakran elhangzó mondatok, de csak részben róhatóak fel apu számlájára. Ha úgy érzékeljük, hogy a párunk gyerekként viselkedik a kapcsolatban, mindig érdemes azon is elgondolkoznunk, mi milyen szerepet veszünk fel, mivel járulunk vagy járultunk az évek során ehhez hozzá. Persze fordítva is lehet: hogy a párunk gyerekes viselkedése miatt vesszük fel a felelősségteljes, gondoskodó szülő szerepét, de ettől ő ugyanúgy gyerek marad, mi pedig nem élvezhetjük egy érett és egyenrangú párkapcsolat örömeit. A segítő-segített játszmákban tehát gyakran mindkét félnek szükséges fejlődnie, hogy ki tudjon lépni ebből a szerepből, és új alapokra helyezni a kapcsolatot.