Miért van az, hogy egyes emberekhez nem tudunk érzelmileg elég közel kerülni, még akkor sem, ha mindent beleadunk? Milyen okok állhatnak egy elkerülő kötődésű vagy egy nárcisztikus karakter hátterében? Mikor érdemes kiszállni egy párkapcsolatból, még akkor is, ha piszkosul fáj? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Narancsik Gabriella pszichoterapeuta, az ELTE Klinikai Pszichológia és Addiktológiai Tanszék oktatója. Tudósításunk.
Narancsik Gabriella kötődésekről szóló előadását egy közel száz éves elképzeléssel indította, miszerint a csecsemők az első életévükben magukba zárt lények, akik csak önmaguk iránt érdeklődnek, és a másik ember csak akkor válik számukra érdekessé, ha az igényeiket kielégíti. Ezt Sigmund Freud úgy fogalmazta, meg, hogy az ösztönkésztetések kielégítésre kerülnek. Ma már azonban tudjuk, hogy ez nem egészen így van.
Hiszen a gyermek számára a kapcsolat a legfontosabb, olyannyira, hogy ez képes fölülírni a fiziológiás alapkésztetéseket
– emeli ki a pszichológusnő.
Kísérletekkel bizonyították, hogy azok a csecsemők, akik képesek kapcsolódni, sokkal jobban bírják a fájdalmat, mint azon társaik, akik számára az anyához való kapcsolódás nem adatik meg. Az anyák szerepe egyszerűen biológiai okokból kifolyólag hangsúlyosabb ebben az életkorban az apákénál, de fontos kiemelni, hogy az egészséges fejlődésben az édesapák jelenléte is elengedhetetlen. Bár nehéz elképzelni, de egy két hónapos embrió már képes megkülönböztetni szülei hangját másokétól. A kötődés tehát már ebben a korban elkezdődik. Az előadó azonban fontosnak tartotta kihangsúlyozni,
hogy a csecsemő ahhoz kötődik, aki foglalkozik vele.
Narancsik Gabriella ezt úgy fogalmazta meg, hogy rendelkezünk egy úgynevezett kötődési ösztönnel, aminek a segítségével már az élet kezdetén aktívan törekszünk kapcsolatok kialakítására. Az életben maradáshoz fiziológiás szükségleteink mellett a kapcsolatra is szükségünk van.
Egy máig tartó longitudinális kutatás beszámolója szerint, azok az emberek, akik életük során érzelemteli, biztonságos kapcsolatokat tudtak kialakítani, nemcsak pszichésen, hanem szomatikusan (például immunissá váltak a demenciára) is jobb állapotban voltak, azon társaiknál, akik erre nem voltak képesek. Az előadó hozzátette, hogy ilyenkor nem feltétlenül a párkapcsolatra kell gondolnunk, hanem bármilyen fajta kapcsolatra, ahol jelen van a lelki intimitás.
De mitől is függ az, hogy képesek vagyunk-e erre a fajta lelki közelségre?
A kérdés megválaszolása rendkívül összetett, de mégis azt mondhatjuk, hogy a korai, a szimbolizációs képesség előtti időszak kapcsolati élményei alapjaiban határozzák meg azt, hogy miként tudunk majd kötődni felnőttként. Itt pedig visszakanyarodhatunk a szülők szerepéhez. Ha a csecsemő ebben az időszakban nem kapja meg azt a fajta törődést, ami szükséges ahhoz, hogy biztonságban érezze magát egy másik emberrel való együttlétben, akkor
ezt a sérülést a későbbiekben csak nagyon kemény önismereti munka árán lehet korrigálni.
Sokunkban talán mind a mai napig él az a tévhit, hogy a síró csecsemőt nem szabad ölbe venni, mert azzal csak elkényeztetjük. Az előadó kiemelte, hogy egy gyermeket ebben az életkorban nem lehet elkényeztetni. A kisbaba nem hisztizik, hanem azért sír, mert valami nem jó. Ha a gyermekek sírnak, annak oka van. Nem szabad azonban átesnünk a ló túloldalára sem. Hiszen az ember gyermek, akármilyen védtelen is, sok mindent kibír. A fontos csupán annyi, hogy megkapja azt a fajta alapbiztonságot, amit az édesanya jelenléte tud megadni a számára.
Ha egy gyermeket magára hagyunk ebben az időszakban vagy ignoráljuk, ha sír, akkor a csecsemő ezt a fajta viselkedést
úgy fogja fel, hogy amit átél, annak nincs helye, nincs létjogosultsága, és ez kötődési zavarokhoz vezethet.
Ha azonban a gyermek mellett jelen van egy „elég jó anya”, akkor a kisbaba magát szerethetőnek, értékesnek fogja érezni, egy olyan személynek, akinek a vágyai beteljesülnek. Ilyenkor átélheti a hatékonyság és a mindenhatóság élményét. Ez pedig az önbizalom, az optimizmus és az egészséges kötődés alapja lehet – hangsúlyozta a pszichológusnő.
Traumatizáció akkor következhet be, ha a szülő nem képes ráhangolódni a gyermek belső állapotára. Ezáltal a gyermek nem sajátítja el a mentalizáció képességét, nem fogja tudni felmérni, értelmezni a saját és a másik állapotát, érzelmeit.
Az anya tehát kvázi egy tükör funkciót is betölt, hiszen a csecsemő az ő reakcióin keresztül tanulja meg, hogy ami vele történik az jó vagy rossz, és így sajátítja el az önmegnyugtatás képességét is.
Az előadó a depressziós anyát hozta fel példának, aki sokszor nem képes az örömteli, érdeklődő reakció kimutatására, ez pedig egy gyermekben zavarodottságot idézhet elő. Egy ilyen anya mellett felnőtt gyermek egy idő után a saját érzelmei helyett az édesanya érzelmeivel kezd el foglalkozni, ezzel kialakítva egy hamis szelfet, aminek a segítségével akarja elérni az anya törődését, figyelmét, úgy, hogy közben lemond a saját vágyairól.
A nárcisztikus és az elkerülő kötődésű személyek
Ezután Narancsik Gabriella a nárcisztikus karakter példáját emelte ki, amely bár mindkét nemre jellemző, de az anya fontosságából kifolyólag gyakrabban van jelen a férfiak körében. Ezek az emberek sokszor nőnek fel depresszív, agresszív-önző vagy szorongó anya mellett, és védekezésképp érzelmileg eltávolodnak, kivonódnak. Ezek a személyek később sem fognak tudni jól együttműködni a párjukkal.
Kevés érzelmet fognak kimutatni, és nem lesznek képesek az érzelmi intimitásra.
Egy ilyen kapcsolatban a nárcisztikus fél gyakran érezheti úgy, hogy párja folyamatosan kritizálja, és hogy annak semmi nem elég jó. Pedig a valódi ok az érzelmi intimitás hiánya.
Azonban nem csak a nárcisztikus személyek azok, akikkel nehéz kialakítani az érzelmi intimitást egy párkapcsolatban. Egy elkerülő kötődésű személy éppen annyira meg tudja nehezíteni a helyzetünket. Az előadó arra a kérdésre, hogy vajon azok az emberek, akik elkerülő kötődéssel rendelkeznek, tudnak-e gyógyulni egy kapcsolatban terápiás segítség nélkül, kifejtette, hogy bár a párkapcsolat egy jó táptalaja lehet a gyógyulásnak, mégis ahhoz, hogy valaki gyógyulni tudjon, az is kell,
hogy ezek a személyek képessé váljanak az élmények befogadására.
Hiszen ezek az emberek gyakran el sem jutnak odáig, hogy kapcsolatot alakítsanak ki, illetve véget vetnek a kapcsolatnak, amikor abban igazán kialakulnának a kötelékek.
De miért a férfiak az érintettebbek az elkerülő kötődésben?
Az előadó erre a kérdésre az „inceszt-tabu” jelenségét hozta fel példának, miszerint a férfiaknak el kell határolódniuk az édesanyától, ha egy másik nővel szeretnének intim kapcsolatot kialakítani. Azonban ehhez az elhatárolódáshoz szükségük van az édesapára, aki sokszor perifériára kerül vagy egyáltalán nincsen jelen a gyermek életében manapság.
Meddig érdemes küzdenünk?
Az előadó hozzátette, hogy ameddig a másik fél nyitott az élményeinkre, ameddig képesek vagyunk gondolatban találkozni és meghallgatni egymást, addig van esély.
Az ilyen párkapcsolatokban a másik fél általában hatalmas türelemmel rendelkezik, aki szeret hinni a happy endekben, tehát, hogy a befektetett munka egyszer meghozza gyümölcsét, és kellő kitartással elérhetjük boldog párkapcsolat állapotát. Ez az életfelfogás egyébként teljesen természetes, és nem szabad a függőség jeleként értelmezni. Ez „a jó elnyeri méltó jutalmát” gondolkodásmód az, amit egy egészséges kötődésű ember vall. Ez az optimizmusba vetett hitünk, hogy a konfliktusokat megfelelő módon meg lehet oldani.
Az előadó azonban zárásként kiemelte, hogy klinikai tapasztalatai alapján ő nincs a végtelen szeretet pártján, mert egy ilyen kapcsolatban az egyik fél mindig hiányt él át, mindig le kell mondania valamiről. Ezzel szemben a kölcsönösség az, ami igazán meghozhatja a kiegyensúlyozottságot és a boldogságot egy párkapcsolatban.