Rólam szól, én vagyok! – A narratívák szerepe életünkben

A magyar nyelv előítélet szava gyönyörűen érzékelteti, hogy amikor előítéletesek vagyunk, akkor már előre ítélkezünk a másik személy felett. Legtöbbször például elég, ha megtudjuk, hogy a személy valamilyen mentális betegséggel küzd, és azonnal pálcát törünk felette. Vajon mi a helyzet azokkal az ítéletekkel, amelyek nem személyesen nekünk szólnak, hanem terhét nagyszüleinknek, dédszüleinknek kellett elviselni? Vannak olyan címkék, amelyeket mi aggatunk saját magunkra, de olyanok is, amelyeket régebbről viszünk tovább.

Egyéni és kollektív narratívák

A kollektív tudattalan Jung szerint az emberiség közös tudásának tárháza. A mesék, a történetek, melyeket gyermekkorunktól fogva hallunk, mind azt szolgálják, hogy ezt a közös tudást átadják. Így örökítődnek át generációról generációra olyan hiedelmek, normák és elképzelések, amelyek meghatározzák azt a módot, ahogyan saját történeteinket írjuk. A gyengék, idősek, rászorulók segítése, a másik oldalon pedig a másság, a különbözőség, a betegség elutasítása mind-mind

kulturálisan továbbörökített mentális reprezentációk, amelyek úgy befolyásolják viselkedésünket, érzelmeinket, hogy sokszor annak nem is vagyunk tudatában.

Növekedés- vagy kudarctörténetek?

Minden átadott történetnek, sőt, kimondott szónak súlya van. A társas visszajelzéseknek fontos szerepük van abban, ahogyan a saját magunkról alkotott történeteket konstruáljuk. Mit gondolnak rólunk mások? Milyennek látnak minket? Mit mondanak rólunk? Ezek miatt aggódunk, mivel a környezettől kapott visszajelzések erősen befolyásolják a saját magunkról alkotott történeteink színezetét és tartalmát. 

Az identitásunk alakulásában fontos szerepe van annak, hogy milyen, adott esetben növekedés- vagy kudarctörténetet alkotunk magunkról, valamint hogy ebben kinek milyen szerepet tulajdonítunk. Nem mindegy, hogy a történetünkben a nézők között ülve, rendezőként vagy színészként élvezzük-e a darab fordulatait. Erről a megközelítésről bővebben McAdams személyiségmodellje kapcsán olvashatunk.

Miért veszélyesek az előítéletek?

Az előítéletesség legfőbb veszélye, hogy könnyen vezet negatív diszkriminációhoz. Ez az előbbitől abban különbözik, hogy itt a megkülönböztetés már konkrét tettekben is megnyilvánulhat, azaz verbális, lelki vagy akár fizikai agresszióba csaphat át. Ilyen lehet például az, ha egy roma kisebbségi csoportból származó pályakezdő fiatal azért nem kapja meg a munkát, mert barna bőrű, vagy ha egy meleg párt nyilvánosan sértegetni kezdenek a nemi orientációjuk miatt. 

A megkülönböztetés alapja lehet etnikai-faji-vallási, biológiai-genetikai, de akár valamilyen személyes jellemző is. A megkülönböztetésnek számtalan árnyalata van. Ha diszkriminatívan reagálunk, és rajta kapjuk magunkat, jellemzően hárításba kezdünk, vagy megpróbáljuk leplezni azt. Annak felvállalása, hogy lenézünk egy másik személyt, nem vetne jó fényt ránk. A kisebbségi csoportok tagjai gyakrabban részesülnek megkülönböztetésben, és a sorozatos megmagyarázhatatlan visszautasítások csökkenthetik az önbecsülésüket, motivációjukat, melynek következtében pedig maradandóan sérülhet az énképük.

Úgy felnőni, hogy különbözünk…

A negatív különbségtétel a diszkrimináló félre sincs jó hatással: gondoljunk most egy olyan gyermekre, aki folyamatosan azt hallja a szüleitől, hogy ő jobb, mint a többiek és többre képes másoknál. A kiválóság hangsúlyozásával egy olyan nárcisztikus szubjektum alakulhat ki, aki felnőtt korában természetesnek vesz majd mindent, mondván, hogy ő mindent megérdemel, mivelhogy megígérték neki. Annak, aki abban a hitben nő fel, hogy neki a dolgok automatikusan járnak, felnőttként sérülékennyé válhat, és nehezen fogja elviselni a kudarcot, a visszautasítást, a csalódást. A követelőzés könnyen átfordulhat agresszióba vagy valamilyen addikcióba. Ezektől azonban a háttérben megbúvó szükségletek nem fognak kielégülni. Az a gyermek, akit nem tanítanak meg arra, hogy valódi igényeit felismerje és kifejezze, az nem is fogja tudni kielégíteni azokat, ez pedig mélyen összefügg azzal, hogy mennyire válik belőle később boldog és sikeres felnőtt. 

Az egészséges énkép nem arról szól, hogy mindenkinél jobbak akarunk lenni, hanem hogy tudjuk, milyen erősségeink és gyengeségeink vannak, és ezekkel együtt is képesek vagyunk elfogadni és szeretni magunkat.

Megfigyelhető, hogy egy erősen diszkrimináló csoport sok esetben nehezen definiálja magát, ezért a másik csoport ellenében határozza meg céljait, és a közös összefogásban próbálja növelni a csoport belső erejét. A közös ellenség mindig is erős ragasztóerő volt a történelemben, gondoljunk csak a legnagyobb háborúkra, csatákra, politikai vitákra.

Ha egy gyermeket már kiskorától kezdve úgy nevelnek, vagy valamilyen formában érzékeltetik vele, hogy rossz sors vár rá, a negatív értékelések hatással lesznek arra, ahogyan a világra tekint, ezek az értékelések ugyanis lassan beépülnek az értelmezési keretébe. A világról alkotott negatív forgatókönyveket a pszichológia sémáknak nevezi. Ez meghatározza, hogy mennyire fog hinni magában, a képességei fejleszthetőségében, és hatással lesz arra, hogy milyen célokat tűz ki magának, valamint milyen eszközökkel igyekszik elérni azokat.

Az elfogadás iránti szükségletünk alapvető, mélyről gyökerező szükséglet. Szükségünk van arra, hogy érezzük, feltétel nélkül elfogadnak bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, hiszen csak egy ilyen környezetben tudunk fejlődni. Egy kisebbségi csoport tagjaként talán még nagyobb jelentőséggel bír az elfogadás, mint egy többséghez tartozó személy életében: a saját csoport támogatása és a növekedés történetek gyógyító ereje azonban ellensúlyozhatja a hátrányos megkülönböztetéshez társuló negatív érzelmeket.